„Magyarországon a siker mindig gyanús” – A kiegyezésről folyt a vita az MCC rendezvényén
Szép számú érdeklődő volt kíváncsi a 19. századi magyar történelem egyik meghatározó eseményéről, a kiegyezésről szóló vitára. Azonban az érdeklődés mintha egy kicsit kopottabb lett volna, mint az őstörténetről, vagy a Mohácsról szóló vita estéjén, amikor még pótszékekre is szükség volt. A kiegészítő helyeket biztosító csapat ezúttal munka nélkül maradt, ám a vendégként meghívott történészek nem: Gali Máté és Pócza Kálmán lankadatlan szorgalommal kérdezték őket.
A kiegyezés kissé megkopott népszerűségét rögtön az első kérdés megemlítette: a Medián két alkalommal végzett közvéleménykutatást a fontos magyar történelmi eseményekről és azt kérdezték, hogy az adott esemény pozitív hatással bírt-e. A 2005-ös adatfelvétel 33%-os igenlő választ mutatott ki, míg 2018-ban ugyanez az arány 34%-ra „erősödött”. A kiegyezésnek tehát nincs pozitív visszhangja, de vajon mi ennek az oka?
Miru György a Debreceni Egyetem docense kezdte a válaszadást azzal, hogy a mindenkori jelenkor változtatja a történelmi megítélést. Saját példáját hozta fel, húsz évvel ezelőtt ugyanis a kiegyezést egy problémaként tanították neki az egyetemen. Ezt arra vezette vissza, hogy a függetlenség számított a kulcskérdésnek, a 20. század viszont bebizonyította, hogy a függetlenség nem önérték. Az unió viszont átformálja a nézőpontokat és a Monarchia egyfajta integrációs előképként jelenik meg számunkra.
A másik meghívott vendég, Gerő András, a Habsburg Intézet igazgatója azzal kezdte, hogy a kérdésnek valójában több szintje van. Az első, hogy a magyar kultúra nem szereti a kompromisszumot. Egy költő haljon meg a szabadságért, a felesége pedig maradjon élete végéig özvegy, idézte fel a Szendrey Júliával és Petőfi Sándorral kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Az 1848-nak számtalan emlékműve van, de például a szatmári békének nincs. Pedig utóbbi is egy kompromisszum volt, mégis Rákóczi Ferencnek van kultusza Magyarországon.
A kiegyezés is egy kompromisszum volt, folytatta Gerő András, a kortársak nem is így, hanem „kiegyenlítésként” hívták. A jelenlévők nagyszülei még „boldog békeidőkként” emlegették a kiegyezésre következő korszakot. Ez az időszak ugyanis jobbnak bizonyult az azt megelőző neoabszolutizmusnál, és bár tudja, hogy ezért sok bírálatot fog majd kapni, de a Horthy-kornál is. A kiegyezés is egy kompromisszum volt. Érdemes nem elfelejteni azt is, hogy amelyik országban nincs kompromisszum, ott valójában diktatúra működik.
A kérdezők érdeklődtek arról, hogy vajon találunk-e a kiegyezésnek állított emlékműveket. Gerő András rámutatott, hogy magának a kiegyezésnek nem, bár Deáknak azért akad vidéken egy-két emlékműve. És a legnagyobb címletű magyar pénzen mégiscsak az ő arcképe található meg. De a magyar világképben a siker mindig gyanús. Sőt, a kudarcnak van igazán értéke, ellentétben az Egyesült Államokkal.
Hogy érezzük a kiegyezést?
A következő kérdés azt állította, hogy a kiegyezés egy érzelmileg sivár történelmi esemény, sosem tudták igazán ünnepelni. De mégis milyen lelkület kellett ahhoz, hogy megkössék?
Miru György kezdte ismét a választ, felhívva a figyelmet, hogy a kiegyezés megkötését egy hosszú dilemma előzte meg. Egyrészt eltelt a szabadság leverése óta csaknem húsz év. Míg Kossuth benne marad a „véreskezű zsarnok” történetben, addig az itthon maradt túlélők számára ez egy belső konfliktus marad. A közösségnek mennie kell tovább. Ugyanakkor a korszakban a politika egy morális eszköz, ami nehézzé tette az ellentmondás leküzdését. Érdekes módon, bár mindenki Deákkal azonosítja a kiegyezést, ő sem volt maradéktalanul elégedett azzal, amit Andrássyék összehoztak.
Miru György felidézte Arany Lászlót, Arany János fiát, aki azt írta, hogy a kiegyezéssel nehéz érzelmileg azonosulni. Nem élték meg sikerként az ausztriai németek sem. A reformkori politikai elit komoly sikert ért el a reformkor végére. Ez az elit nyitott volt, még a maga módján Petőfi is bekerült közéjük. Azonban a kiegyezés idejére ebből az elitből csak Deák Ferenc maradt meg, így a kiegyezést is az ő nevéhez kötjük.
Gerő András egy anekdotával kezdett. Amikor Batthyány Elemér, a kivégzett miniszterelnök, Batthyány Lajos fia, udvarolni kezdett Wallersee bárónőnek, Erzsébet királyné rokonának, akkor az édesanyja megakadályozta a házasságot. „Gyilkos családba nem nősülünk!” – mondta, mire Batthyány soha nem házasodott meg. Ugyanez a Batthyány Elemér viszont kitartóan kereste az alkalmat arra, hogy találkozzon Ferenc Józseffel, azért, hogy a találkozásaik alkalmával udvariatlanul ne köszönjön neki. Amikor ezt elmondták Ferenc Józsefnek, akkor csak annyit mondott, hogy tudomása van a dologról.
Ferenc József kompromisszumkészségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, mutatott rá Gerő András. Valójában ő sokkal nagyobb utat tett meg a kiegyezésig, mint Deák. Ferenc József még úgy kezdte az uralkodását, hogy egy egységes, abszolutista módon kormányzott birodalom élén akart lenni. Innen jutott el odáig, hogy a birodalmát lényegében kettéhasították. A legfontosabb probléma Ferenc Józseffel történeti szemmel inkább az, hogy ebből a kompromisszumból később nem mozdult el akkor, amikor már szükséges lett volna.
Gondolkodók és történészek kiegyezése
A következő kérdés inkább a historiográfia felé terelte a beszélgetés irányát. Ránki György egy híressé vált tanulmányában azt elemezte, hogy a magyar politikai elit kényszerpályán mozgott a kiegyezéskor. De vajon valóban kényszerpályáról beszélhetünk a kiegyezés esetében?
Miru György távolabbról kezdte a válaszadást. Rámutatott arra, hogy 1848 után már maga negyvennyolc sem volt elegendő. Az ugyanis elérte az abszolutizmus felszámolását, ez a legnagyobb politikai erénye. A Batthyány-kormány azonban tovább növelte a két birodalomrész közötti különbséget. Azonban a birodalom befolyásos politikai közösségei végül az egység visszaállításáról döntöttek. Bár felmerült, hogy megmaradjon valamiféle különállás, valójában az alkulehetőségekből kifogytak 1849-re.
A szabadságharc után a magyar politikai elit várakozott a kedvező pillanatra. A nagyhatalmak azonban nem voltak érdekeltek a Habsburg-monarchia felbomlásában. Sem az angolok, sem pedig az oroszok. A nagyhatalmi feltételek azonban változhattak. Miru György felidézte Szabad György munkásságát, aki vitatkozott azzal az elképzeléssel, hogy a kiegyezés kapcsán mindig csak a megvalósultból következtetünk a tényleges lehetőségekre. 1859-61 körül felmerült egy alternatíva, politikai támogatás is képződött hozzá. A külpolitikai lehetőségek is adottak, bár egyre romlottak. Ekkor viszont Kossuth garanciákat kért egy felkeléshez, amelyeket nem kapott meg. Logikus döntés volt a részéről, hiszen nem akarta, hogy cserben hagyják. Ezt végül nem kapta meg, a lehetőség pedig elmúlt, mert nem akadt olyan nemzetközi erő, amely felbomlasztani akarta volna a Monarchiát. Ebben a történetben ráadásul fontos Ausztria szerepe is: csak egy kudarcsorozat után tudták elfogadni a paritást a kiegyezésben.
Ekkor közbevetőleg érkezett a kérdés, hogy a Kossuth Kasszandra-levelében felhívta a figyelmet a veszélyre, hogy együtt fogunk elbukni a birodalommal és lám így is lett. Nem lett volna vajon jobb döntés kitartani az ellenállásban?
Miru György felidézte, hogy Kossuth azzal vádolta meg Deákot, hogy nem bízik a nemzet erejében. Valójában ez nem forradalmat jelent nála sem, hanem további kitartást. Kossuth sokat élt a próféciával, mint retorikai eszközzel. A szövegét továbbolvasva azonban valójában nem Trianonra gondolt, hanem egy közeli időpontban bekövetkező keleti háborúra.
Gerő András Kossuth jellemzésével indította a válaszát, akit a magyar történelem első karizmatikus politikusának lát. Míg Széchenyi hosszú, bonyolult szövegeket írt, Kossuth képesnek bizonyult az emberek lelkesítésére, a beszédein elsírták magukat az emberek vagy éppen fellelkesültek. Mindent ki tudott találni, ami a modernitásra jellemző és ezzel a magyar politika fölé is emelkedett. Viszont Kossuth Kasszandra-levelének nincs realitása. Már a dunai koncepcióját is elutasította mindenki, az összes érintett balkáni állam. Pedig ez a terv valójában egy kiegyezés volt, csak Ausztria nélkül.
1867 után Kossuth a nemzeti orákulum szerepébe helyezte magát. Valójában ezzel takarta azt, hogy elveszíti a politikai realitásérzékét, viszont a nemzeti idol jellege élete végéig megmarad. Emiatt alakul ki párhuzamosan két mitológia. Gerő felidézte Bajcsy-Zsilinszky Endre családjának az esetét, ahol ott függött a falon Kossuth és Ferenc József képe is. A magyar politikai kultúra ekkor vált kétlelkűvé.
Gerő András személyes emlékkel folytatta: amikor felvetette, hogy állítsanak szobrot Ferenc Józsefnek, akkor nagy ellenállás fogadta. Az akkor még létező Heti Válasz szavazásán nagyjából fele-fele arányban voksoltak a szobor mellett és ellene. Ehhez kapcsolódva hozta fel azt a példát is, hogy a dualizmus első vonalbeli politikusairól alig van elnevezve valami, míg a beosztottjaikról már igen. Tisza Kálmánról alig találunk bármilyen emlékezést.
Bibó István, aki ott se volt
A következő kérdés már az est címére utalt vissza. Vajon Bibó István kifejezésével élve akkor Kossuth tényleg túlfeszített lényeglátó volt? De Bibó még a második világháborúért is a kiegyezést okolta.
Gerő András a kérdéstől való elhatárolódással kezdte. Egy 1999-es tanulmányában ugyanis már állást foglalt arról, hogy Bibó történeti megítélése zavaros és fogalmilag elfogadhatatlan. Példaként említette meg, hogy Bibó úgy vélekedett, hogy 1867 valójában 1847-et folytatta. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz, hiszen előbbi népképviseleti országgyűlést takar, utóbbi rendit. És a különbségeket lehetne folytatni. Bibó szerint mindenki, aki elfogadja a kiegyezést, hamis realista. De vajon így volt-e? Túlfeszített lényeglátót kell keresnünk Vajda Jánosban, Ady Endrében vagy Szabó Dezsőben? Jókai Mórban, Mikszáth Kálmánban és Arany Jánosban pedig hamis realistát? Hiszen utóbbiak éltek a kiegyezés adta lehetőségekkel, mégsem erről emlékezünk rájuk. Bibó munkája 1948-ban született, vagyis nem élte már át a kiegyezés időszakát, egyáltalán nem igaz, hogy minden elavult, amit Deák és Andrássy elért. Az ország rendelkezett egy civilizációs fejlődéssel, megszületik Budapest, hidak épülnek, profi oktatás és közigazgatás születik.
Miru György a zsákutcás történelemszemléletet említette meg Bibó kapcsán. Abban igazat ad neki, hogy a politikai elit a felelős. De azt már elfelejti, hogy a politikai elit olyan, amilyen a társadalom. A politikai elitnek, ellenben az általa korábban emlegetett reformkorival, rossza kiválasztódása, kevésbé nyitott. Bibóval szemben viszont a dualizmust nem tartja zsákutcás fejlődésnek, hiszen egy felzárkózás történt. Az igaz, hogy nem „demokratikus” rendszer született a kiegyezéssel, de ez a kérdésfelvetés kissé történelmietlen. Gerő András közbevetette, hogy Irányi Dániel általános választójogot és vallásszabadságot akart, Miru György pedig bólogatva folytatta, hogy ebből a vallásszabadság megvalósult.
Azzal folytatta, hogy Bibó szerint a hazugságok mindig visszaütnek. De vajon tényleg igaza volt abban, hogy a kiegyezés egy hazugság volt, tette fel a kérdést. Miru György rámutatott a Kossuth és deák közötti stíluskülönbségekre. Kossuth modern fogalmakat használt, mint például a szuverenitást. Deák ellenben a régi jogi gondolkodást részesítette előnyben, a régi alkotmányból indult ki, ebből kiindulva válaszol a kiegyezés kritikusainak. Bár a kiegyezésben az álláspontok távol álltak egymástól, ez a jogi megközelítés lehetőséget teremtett arra, hogy végül megkössék. Eötvös pedig arra mutatott rá, hogy a kiegyezésben mindenki a veszteséget látta, nem pedig a nyereséget, hiszen mindenki mást kapott, mint amit eredetileg akart. Ha így nézzük, Bibónak igaza van és hazugság a kiegyezés, de valójában nem az, hiszen Deák jogi megoldása megtalálja azt a pontot, amihez mindenki viszonyulni tudott. Maga a kiegyezés rendszere egyébként az 1890-es évekig tökéletesen működött, akkor kellett volna reformálni, ám erre végül nem került sor.
Gerő András az 1848-as nemzettudat három alaptételét említette meg a folytatásban. Az első, hogy az országnak legyen meg a területi integritása, ezt fejezi ki az „Unió Erdéllyel” követelés. A második, hogy a vezető szerep az országon belül a magyarságé. Ezt az 1868-as nemzetiségi törvény rögzíti. A harmadik pedig Magyarország függetlensége. A kiegyezés a három pontból kettőt megvalósított. A magyar ellenzék viszont éppen a harmadikra, a függetlenségre szerveződik rá. A kiegyezés hívei szerint a kiegyezés egy siker és elégséges a magyarságnak, az ellenzék szerint nem. Árulkodó, hogy a választásokon a színmagyar körzetekben a kormánypártok veszítenek, az ellenzék pedig győz. Úgy jellemezhető ez a magatartás, hogy a magyarok megtanultak lelkesedni a lehetetlenért.
Az utolsó kérdés már arra irányult, hogy miként alakult a kiegyezés későbbi megítélése.
Miru György Szekfű Gyulát idézte elő. Ő a Három nemzedékkel egy hanyatlástörténetet vázolt fel, amely kétségtelenül a magyar állam széthullásának a sokkhatására született meg. A legfőbb állítása, hogy a társadalom valójában nem szervesült a magyar államban, így az nem kerülhette el a szétesést. Ennek ellenére a kiegyezésről Szekfűnek pozitív véleménye volt. Érdekes, hogy a rendszer túléli magát, a történetírásban még nagyon sokáig a közjogi csaták élnek tovább. Ezt a vitát még a marxista történetírás sem söpörte ki, pedig Révai József eleinte egészen mást gondol. Ennek az oka talán az lehetett, hogy a szovjet megszállás alatt a függetlenség értékké válik.
Gerő András azzal kezdte a válaszát, hogy amikor a jobboldal hatalomra jut, mindig beindul egy Tisza István-kultusz. Aki valóban egy karakteres magyar államférfi volt. Ezzel párhuzamosan viszont sosem épül ki egy Tisza-kritika, pedig jelentős felelősséget viselt azért, hogy a rendszer képtelennek bizonyult az önkorrekcióra. Tisza egyébként is egy különös politikai figura volt: akart magyar ipart, de munkáskérdés nélkül, akart magyar mezőgazdaságot, de földreform nélkül, akart nemzetiségi kiegyezést, de autonómiát nem. Tévedésére jó példa, hogy még 1918 októberében is úgy véli egy parlamenti felszólalásában, hogy a szlovákság hű marad Magyarországhoz. Az, hogy Tisza István kritikamentes marad valójában azért gond, mert elveszi az alternatívák lehetőségének tárgyalását.
De miben lehetett volna alternatíva, tette fel a kérdést Gerő András. A nemzetiségi kérdésben aligha. Szerinte mindenképpen valamiféle szétválással végződött volna a történelmi Magyarország és a nemzetiségek viszonya, de nem mindegy, hogy ez a válás milyen hangulatú. Viszont úgy véli, hogy egy földreformra igenis lehetőség nyílt. Még a Horthy-rendszer is le tudott bonyolítani egy Nagyatádi-féle földreformot, bármilyen ellentmondásos is volt. Hasonlóan vélekedik a munkáskérdésről is. Tisza mereven elzárkózott a kérdés rendezésétől. Pedig a választójog reformjával és az MSZDP parlamentbe jutásával kellett volna csak együttélni. Bismarck is tett engedményeket a szociáldemokraták felé, mégsem zuhant káoszba Németország.
Miru György átvéve a szót rámutatott arra, hogy a szociális merítés hiányzott a magyar elitből. Ez egyébként egy bibói paradigma, ezt el lehet fogadni. Szerinte a demokrácia hiányzik, ha nincs ez a hiány, kisebb csonkolás következhetett volna be. Nagy kérdés, hogy hogyan működött volna a Bibó által óhajtott demokratizálódás.
Gerő András erre felelve jelezte, hogy 1848 liberális volt, de nem demokratikus. Állagmegőrző liberalizmusnak hívta a berendezkedést. A 19-20. század folyamán két nagy eszme emelkedett fel, ami mindent elsöpört: a nacionalizmus és a szocializmus. A nemzetiségekkel való viszony javításán valójában nem segítettek volna a szociális reformok, hiszen ők egy agresszívabb nacionalizmust követtek.
A vitát ezen a ponton zárták le a szervezők, bár Gerő András egy hozzászólásának még helyt adtak a némi malíciával fűszerezett végső kommentjének, hogy Magyarországon hozzá kellene szoknunk ahhoz, hogy a szellemi munkát meg kell fizetni, és csodálkozását fejezte ki, hogy az egyébként jól ellátott Matthias Corvinus Collegium ezt nem tudta megtenni a vendégeivel.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
A borítókép Gyurkovits Tamás/MCC fotója.