Cigány népirtás a Grábler-tónál, tömegsírtól a horgásztóig[1]

Hajnáczky Tamás – kisebbségpolitikai szakértő,

Károli Gáspár Református Egyetem

             Harmat József forráskiadványa a nyilas hatalomátvétel utáni világ borzalmainak mélyére vezeti az olvasót, bemutatva a magyarországi cigány népirtás legtöbb áldozatot szedő tömegmészárlását, valamint előzményeit és utóéletét. Emléket állít a Grábler-tavi akácosnál kivégzett közel százhúsz székesfehérvári és várpalotai cigány áldozatnak, nőknek, férfiaknak, gyermekeknek. A hosszas bevezető tanulmány a székesfehérvári és várpalotai cigányság korabeli viszonyait is bemutatva összegzi a magyarországi cigánysággal szemben a XX. század első felében érvényesített, döntően rendészeti és közegészségügyi intézkedéseket, rendeleteket. A közölt forrásokon, korabeli sajtócikkeken és interjúkon keresztül nyilvánosságra hozza a tömeges kivégzéshez vezető út valamennyi stációját és végrehajtásának mikéntjét, szinte percről percre ismertetve az események sorozatát.

A kiadvány kiemelkedő erénye, hogy nem szorítkozik a cigánysággal kapcsolatos források közlésére, hanem tágabb keretbe illeszti a vizsgált eseményt. Mélyrehatóan tárgyalja mind a bevezető tanulmányban, mind a forrásközlésekben a nyilasok székesfehérvári és várpalotai ámokfutását, mely nem pusztán a cigány lakosságra sújtott le.

            A bevezető tanulmányon, a közel száz levéltári forráson, korabeli sajtócikken és interjún túl sokrétű függelék (kronológia, a cigány áldozatok és túlélők névjegyzéke, életrajzi adattár) segíti az eligazodást a kötetben, az adott korszakban és a Grábler-tavi tömeggyilkosság megértését.

A számos helyi lapból kiragadott cikkek sorával Harmat érzékletesen szemlélteti az 1944-es évek botrányos cigányságellenes kirohanásait. Székesfehérváron a magyar cigányok a város belterületén elszórtan, míg az oláh cigányok a város szélén, cigánytelepen éltek. Várpalotán mindkét csoport a település peremén, a cigánysoron lakott, a magyar cigányok házban, az oláh cigányok putriban. Mindennapi betevőjüket sokan vándoriparos munkákból, napszámból, zenélésből biztosították, azonban az sem számított ritkaságnak, hogy a székesfehérvári téglagyárban, illetve cementgyárban rakodtak, vagy a várpalotai bányák mélyére ereszkedtek le. A cigányok egy részének volt állandó, vagy legalábbis időszaki munkája az adott településen, az Új Fehérvár és a Fejérmegyei Napló mégis egyfolytában a cigányságot ostorozta, kissé sem riadva vissza internálótábor gondolatától:

„Cigány jellemvonások: bűnözés és munkaundor.” „Traktust nekik! A cigánygettót átmenetileg éppen olyan örömmel fogadnánk, mint a zsidók kitelepítését.” „Ők is olyan vándorlók és alattomosak, mint a zsidók.” „A cigánykérdés radikális eszköze az internálás és pedig külön a férfiakat és nőket és azután munkára való nevelés.”[2]

A székesfehérvári és a várpalotai cigányok kivégzését a csendőr őrsparancsnok először megtagadta a nyilasoknak, mondván, „mi nem végrehajtó, hanem ellenőrző szerv vagyunk”, továbbá követelte, hogy a felettes szervek foglalják írásba a parancsot. Az őrsparancsok végül írásban kapta meg az ukázt a Nemzeti Számonkérő Különítménytől, egyes tanúvallomások az utasítás kiadásában a Gestapónak és a nyilas főispánnak is szerepet tulajdonítottak. A visszaemlékezések szerint közkézen forgott egy belügyminisztériumi rendelet, amely előírta a cigányok összegyűjtését és „zárt táborba” toloncolását, a kivégzés elrendelését azonban a nyilasok azzal indokolták, hogy a székesfehérvári és a várpalotai cigányok a szovjet csapatok bevonulásakor fosztogattak, raboltak és együttműködtek az oroszokkal. A Grábler-tavi mészárlás szoros előzménye több cigányember agyonlövése volt a Mátyás-vár tövében, akikre „így jár minden hazaáruló” feliratú papírt akasztottak. Egy szemtanú vallomása fontos adalékokkal szolgál a vád hitelességének kérdéséhez:

„Én mint katonaember nem hittem a szóbeszédnek, mert azzal is tisztában voltam, hogy Fehérváron mennyit raboltak a németek, meg a nyilasok, azok a mocskok. Meg mit rabolt volna az a sok szerencsétlen cigányasszony, meg a gyerekek? Mert abból volt a legtöbb a csoportban.”[3]

1945 februárjában több tucat csendőr váratlanul körülfogta a székesfehérvári cigánytelepet, és az ott élő cigány lakosokat ékszereiktől és pénzüktől megfosztva a vajda házába toloncolta. Rövidesen Pintér József nyilas főispán is begördült „luxus-taxijával” a telepre, ahol meglepődését fejezte ki azon, hogy a cigányokat még nem mészárolták le. A vajda házában élelem és víz nélkül, összezsúfolva vártak a cigánytelep lakói, már így is elviselhetetlen rettegésüket csak fokozták a nyilas főispán és a csendőrök szitkozódó megjegyzései. A vajda kérlelte Pintér Józsefet, hogy legyen tekintettel a szoptatós anyákra és gyermekekre, továbbá esedezett, hogy ne végeztesse ki őket, inkább vitesse őket munkatáborba. Szavai elutasításra leltek: „dögöljetek meg, úgy is agyon lesztek lőve, büdös cigányok” – válaszolta Pintér József. A főispán egykori napszámosa is a fogvatartottak között volt, aki szintén próbált közbenjárni az életükért, amire a főispán annyit vetett oda egy égő ruhahalmazra mutatva: „Ti is így fogtok elégni.”[4]

Közben a sóstói katonatemetőben a csendőrök a sebtében összefogdosott civil lakossággal már ásatták a cigányoknak a sírgödröt. A fagyott föld ellenállt az ásóknak, lassítva a munkát, így a cigányok kivégzését elnapolták. A döntésben az is közrejátszott, hogy közeledtek a szovjet katonák, mind közelebbről zengett a Sztálin-orgona, így a csendőrök magukra hagyták a cigányokat a vajda házában, lelkükre kötve, hogy „senki se merjen mozdulni a házból, mert reggel eljönnek értünk”. Ekkor néhányuk elhagyta a cigánytelepet. Mire visszaértek, a csendőrök az ottmaradtakat teherautóval Várpalotára szállították, azzal áltatva őket, hogy egy gazdaságba mennek dolgozni, azonban a mész már ki volt készítve a helyszínen. Ezt követően a Gárbler-tavi mészárlás puskatussal kísért eseményei felgyorsultak, utolsó mozzanatát az egyik túlélő, aki több lövést is kapott, a következőképpen foglalta össze:

„Az embereket reggel hajtották oda gödröt ásni. Őket már nem engedték fel a mélyből, sortüzet kaptak. Mikor mi odamentünk, a férfiak már mind halva voltak. És akkor minket lőttek, az asszonyokat meg a gyerekeket. Én akkor voltam állapotos, júliusban babáztam volna le. Kaptam nyolc lövést, karba, a lábamba, az oldalamba, ide is, meg a combomba is. Nyolc helyre. […] Én éltem túl meg egy kislány.”[5]

A csendőrök sortüzeit követően közel 120 cigány halott terült el a gödör mélyén, akiket – túlélők után kutatva – karbidlámpával világítottak meg, mivel már besötétedett. Egy kisgyermek, átvészelve a lövéseket, a szüleit szólongatta, mire az egyik csendőr nyomban agyonlőtte. A két túlélő meg sem mert moccanni, ennek köszönhették, hogy életben maradtak, valamint annak, hogy a csendőrök csak azért nem dobtak kézigránátot a gödörbe, mert nem volt náluk.

A második világháború végét követően a nyilas főispánt és a kivégzőosztag tagjait, akik nem menekültek el Nyugatra a számonkérés elől, a népbíróság elítélte, kit halálbüntetéssel, kit fegyházzal büntetve. A sajtó több éven keresztül napirenden tartotta a kérdést, egyhangúan elítélve a történeteket:

„Fehérvár szomorú szenzációja tovább nő s egyre döbbenetesebb hátteret fest a nyilas múlt mögé, amely ezreket végeztetett ki szempillantás nélkül a kegyetlenségnek olyan vad állatiasságával, ami a földről a legbűzösebb sárba, piszokba húzta le az embert s méltatlanná tette az emberi névre.”[6]

A népbírósági perek után a Grábler-tavi mészárlás már-már kezdett feledésbe merülni. A szocialista korszakban, az 1960-as évek elején a tömegsír közvetlen közelében vidámparkot építettek, több mint tíz évvel később pedig a megyei vezetés megtagadta az emlékműállítást arra hivatkozva, hogy a közvélemény nem tartotta ártatlannak a kivégzetteket. A rendszerváltást követően horgásztavat létesítettek a tett helyszínén, néhanapján néprajzosok érdeklődtek a történtek iránt, végül több elszánt kísérlet után 2006-ban kopjafát állítottak az elhunytak emlékére, melyen a kivégzés dátumát elírták. Közel hetven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy méltó emlékművet állítsanak az áldozatoknak, és megjelenjen a borzalmakról hírt adó kiadvány.

---

[1] A recenzió eredetileg a BUKSZ című folyóirat 2016. 1-2. összevont számában jelent meg.

[2] Harmat József: Roma holokauszt a Grábler-tónál. Székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben. Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára – Várpalota Város Önkormányzata, Várpalota–Veszprém, 2015. 60-63.

[3] 284.

[4] 140.

[5] 268.

[6] 203.