Kezdet vége: Mekka ostroma II. rész

Az 1979-es esztendő novemberének utolsó napjaiban az umma (muszlim közösség) lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan a szaúdi vezetés próbálja visszaszerezni az uralmat az iszlám legszentebb városa, Mekka felett. Miközben a világon mindig komoly viták zajlottak a támadók kilétét és az esetleges külső „felbújtókat/támogatókat” illetően, addig a szaúdi fegyveres erők újabb és újabb sikertelen akciót indítottak a Maszdzsid al-Harám (a szent nagymecset) bevételére. Azonban Rijádnak ezzel párhuzamosan egy újabb komoly problémával kellett szembenéznie. 

A cikk első része azzal végződött, hogy a szaúdi fegyveres erők – a hadsereg, a belügyi csapatok és a szaúdi Nemzeti Gárda (SANG) – körbezárták al-Harámot (Szent Kerületet), amelyet az iszlám kalendárium 1400-as évének első napjától (1979. november 20-tól) Dzsuhajman al-Utaibi által vezetett fegyveresek tartottak megszállás alatt. Miután Rijád legfontosabb nyugati szövetségese, az Egyesült Államok, minden erőfeszítése ellenére a nyilvánosság előtt ismerte el a túszdrámát, a szaúdi vezetés nem látta értelmét a támadás halogatásának.

Először azonban rendezni kellett a “jogi helyzetet”: az iszlám előírása szerint a nagymecset területén tilos volt bármiféle erőszakos cselekményt végrehajtani – ebbe beletartozott az állatok megölése vagy a gyomnövények irtása is. A katonák nagy része először egyszerűen elutasította, hogy a fegyvereiket a Kába-szentély felé fordítsák vagy megrohamozzák az al-Harám falait.

Vajon, ha most meghalok, akkor a Paradicsomba kerülök, mint az iszlám mártírja? Vagy, mert a szentély körül harcolok, akkor a Gyehenna (Pokol,K.L.) tüzében fogok égni?[1]

Épp ezért Háled ibn Abdel-Azíz[2] uralkodónak nem maradt más választása, mint összehívni a szaúdi ulemát (vallástudósok közösségét), hogy megvitassák a szabad fegyverhasználat lehetőségét. Ám mire összegyűlt az ország különböző részein tartózkodó 30 sejk – köztük Utaibi korábbi mentora Abdul-Azíz ibn Baz is – és kiadták a fatvát (vallásjogi döntést) a mecset elfoglalásáról, addig újabb napok teltek el.[3]Ráadásul a gyűlésen nemcsak az erőszak alkalmazásának lehetőségét vitatták meg: arról szintén tanácskoztak, hogy a mecsetfoglalók által messiásnak kikiáltott Mohammed ibn Abdullah al-Kahtáni – Utaibi sógora – valóban a megjövendölt Mahdi-e vagy sem. Ezenfelül szóba került az is, hogy vajon a Szaúd-ház elvesztette-e a jogát arra, hogy ők őrizzék Mekka és Medina kulcsait. Végül ugyan Háled mellett sorakoztak fel, de egy komoly feltétellel: a szaúdi vezetésnek vissza kell térnie a vahhábiták által preferált hitelvekhez és azonnal befejeznek, sőt eltörölnek, minden általuk „iszlámellenesnek” minősített reformot.[4]

Füst száll fel a mekkai nagymecsetből. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Apokalipszis most

A fatva megérkezése után a szaúdi parancsnokság az addigi „finom”, de kudarccal végződő próbálkozások helyett a nyílt frontális támadás mellett döntött. A hadsereg vállalta, hogy megerősített frontpáncélzatú M-113-as csapatszállítókkal (APC-el) egyidejűleg áttörik a Szent Kerület összes kapuját, s a mögöttük lévő gyalogsággal kiűzik a militánsokat. Tisztában voltak azzal, hogy ez komoly anyagi károkkal és áldozatokkal – túszok és a katonák körében egyaránt – fog járni, de minél előbb pontot akartak tenni az ügy végére. A napfelkelte előtt indult művelet jól kezdődött: az alacsonyan repülő F-5-ös vadászgépek elterelték a terroristák figyelmét, miközben az épületek vibrálása miatt lehetetlenné vált a pontos célzás. Biztonságos távolságból kilőtt irányított tankelhárító rakétákkal (TOW) felszámolták a minaretek ablakaiban lévő mesterlövészek és az erkélyen lévő géppuskások állásait, s a terjengő tűz és füst pedig lehetetlenné tette, hogy újabbak foglalják el azokat a pozíciókat.

Az APC-k könnyen áttörték az ódon kapukat, és szinte akadály nélkül számolták fel a túszejtők első állásait. Bár a terroristák visszavonultak, folyamatos tűz alatt tartották a járműveket, így megakadályozva, hogy a bennük lévő vagy a mögöttük érkező gyalogság kilépjen a járművek jelentette fedezék mögül. Csakhogy közben az al-Harám erkélyein tartózkodó fegyveresek, akik a helyükön maradtak, a magasból Molotov-koktélokat és meggyújtott gázpalackokat dobáltak le. Látva, ahogyan az utasok élő fáklyaként ugráltak ki a lángot kapott csapatszállítókból, a többi M-113-as sofőr pánikba esett – hátramenetbe kapcsoltak, nem törődve a mögöttük érkező gyalogsággal. A zavart csak még inkább növelte, hogy a kapu környékén kiégett csapatszállítók úttorlasszá váltak, ami a be- és kijutást egyaránt körülményessé tették.[5]

A roham elakadt, s intenzív fedezék- és épületharc vette kezdetét. A szaúdi fegyveres erők többször megpróbálták visszaszerezni a kezdeményezést: például az el nem torlaszolt ablakokon vagy falakon fúrt lyukakon keresztül robbanószereket dobáltak be – ám a falak többségében kitartottak, nem beszélve arról, hogy így nagyon gyakran a fogva tartott vagy bujkáló civilek közé hajították azokat. Még napfelkelte előtt a belügyi csapatok és a SANG különleges egységei megpróbáltak segíteni a hadsereg elakadt katonáinak. Csakhogy mivel mindegyik fegyveres testület más-más rádiófrekvenciát használt, így nemcsak összehangolni nem tudták a támadást, de a sötétben egymást sem tudták azonosítani. Még csak felbecsülni sem lehet, hogy valójában mennyien vesztették életüket a baráti tűzben és mennyien a militánsok fegyverei által.[6]

Korabeli felvételek Mekka ostromáról.

Végül november 24-én délre a szaúdi fegyveres erőknek sikerült elfoglalni a Szent Kerület felszínének nagy részét. Abdullah al-Kahtáni nem tudta időben visszadobni a hozzávágott kézigránátot, amely deréktól kettészakította. Ezt Utaibi és néhány társa látta, amely igencsak nagy gondot okozott – a hádíszok (szájhagyomány útján terjesztett közlések) szerint ugyanis a Mahdit halandó fegyver nem sebezheti, de mivel Kahtáni meghalt, ezért ő csak egy önjelölt messiás lehetett. Ezt azonban a terroristavezér titokban tartotta – a beszámolók szerint ő maga lőtte le azon a társait, akik szintén tanúi voltak sógora halálának – és később pedig azzal magyarázta a hiányát, hogy a felszínen „egymaga küzd a szaúdiakkal”.

Mindenestere Utaibi utasítást adott a visszavonulásra: maradék, körülbelül száz emberével és néhány tússzal együtt bevetették magukat a Maszdzsid al-Harám alatt húzódó katakombákba. A Kabúnak nevezett földalatti labirintus-rendszer  körülbelül 225 összekapcsolt szobából, teremből és kamrából tevődött össze.[7] Itt alakították ki a parancsnokságot, hordták az  élelmiszereket és a vizet a Zamzam szent kútból nyerték. A túszokat lőszerek cipelésre, üzenetközvetítésre, latrinának kialakított szobák kitakarításra vagy egyszerűen elő pajzsnak használták fel. Miután a szaúdi katonai vezetésében tudatosult, hogy a hivatalos bejelentés ellenére nincs vége az ostromnak, megpróbálták a terroristákat kifüstölni: ám a gáztámadások kudarccal végződtek, egyrészt mert a militánsok vizes matracokkal és fejkendőkkel védekeztek, másrészt pedig a Kabú járatai tele voltak hézagokkal, amiken keresztül a vegyi anyag a felszínre áramlott – sokkal komolyabb gondot okozva a katonáknak, mintsem a terroristáknak. A földalatti labirintus megtisztítása túl sok emberéletbe került volna, ezért inkább úgy döntöttek, hogy egyszerűen lezárnak minden be-és kijutási pontot és a lenn lévőket kiéheztetik.

A Kabú. Trofimov, 2007: 172.

Lázadás hullámai

Viszont az idő egyáltalán nem a szaúdiak oldalán állt. A szaúdi médiában hiába terjesztettek – régebbi vagy sérüléseket kiretusált – felvételeket a Kába-szentélyről vagy a Maszdzsid al-Harámból, a nyugtalanság az egész országban felütötte a fejét. Alacsonyabb rangú vagy kiközösített prédikátorok tüzelték fel a híveiket, akik aztán rendőröket támadtak meg. Mekkából elmenekült vagy a mecsetfoglalásból kimaradt “Mahdi követők” saját akciókat indítottak országszerte: bár az iszlám második legszentebb városát, Medinát nem sikerült elfoglalni, viszont az oda vezető utakat egy ideig ellenőrzésük alatt tartották.[8]

Miközben az iráni Khomeini ajatolláh magában a mecsetfoglalásban semmiféle szerepet nem játszott, addig a Szaúd-Arábiában közel 350 ezer fős síita közösség fellázításában már egyértelműen hozzájárult. Az iráni sah bukását követően az új rezsim nem egy televízió- és rádióadásban, valamint újságcikkben támadta a Szaúdokat, mint az „amerikai iszlám követőit”, valamint harcra buzdította a sivatagi királyságban élő síitákat. A főleg al-Hasza tartományban tömörülő felekezeti kisebbség jogait a szaúdi állam egyáltalán nem ismerte el, s adminisztratív és rendőri intézkedésekkel tartotta őket folyamatos elnyomás alatt. Ráadásul hiába éltek Szaúd-Arábia legnagyobb olajtartalékával rendelkező tartományában, a fejlesztési pénzekből semmit nem láttak, s így az ország legelmaradottabb régiójának számítottak.

A nyomor és az elnyomás miatt már évek  óta gyűlt a feszültség a szaúdi síiták körében, mindössze csupán egy szikrára volt szükség – ezt pedig meglepő módon nem konkrétan a november 20-a utáni mekkai események, hanem Huszein imám mártírhalálára emlékező ásúra nevű ünnepség betiltása adta. November 28-án Szaúd-Arábia történelmének legnagyobb megmozdulására került sor: Kátíf városában több ezer síita vonult az utcákra. Az iráni ajatolláhot éltető tömeg nyugati típusú intézményeket (bankokat, postákat), rendőrsöket gyújtottak fel, majd pedig meghátrálásra késztették a kiérkező rendőröket. Az elégedetlenség futótűzként terjedt szét a nagyobb síita településeken, s pár nappal később már az olajipari munkások is lázongtak. Rijád közel húszezer gárdistát küldött a zavargások leverésére, többek közt a Mekkát visszafoglaló egységeket is. A mai napig nem tudni, hogy az egészen december 3-ig zajló síita lázadásokban mennyien vesztették életüket: a hivatalos statisztikák csak 20-25 főt említenek, de a legtöbben több száz – leginkább civil – halálos áldozatra becsülik.[9]

Síiták tüntetése 1979 novemberében. A kép forrása: Wikipedia Commons.

A mekkai helyzet és a síiták lázadás megkongatta a vészharangot az Egyesült Államokban is. Látva a történéseket, Washingtonban már olyan vélemények is felbukkantak, amelyek szerint hamarosan Háled is osztozik Reza Pahlavi  sorsában – elmenekül az országból, a monarchia összeomlik és egy Nyugat-ellenes szunnita teokrácia lép a helyébe. Cyrus Vance amerikai külügyminiszter november 29-én utasította John C. West nagykövetet, hogy kezdjék meg a nagykövetség és minden amerikai állampolgár evakuációját.[10] A legrosszabb forgatókönyvek az számított, hogy a zavargások előbb-utóbb begyűrűznek a Szaúd-Arábiával szomszédos szunnita monarchiákban is, mint Bahrein, Katar vagy Kuvait.

Ezek az uralkodók ugyanis joggal feltételezik, hogy a szaúdi uralkodó házzal együtt állnak vagy buknak

– összegezte a véleményét a Kuvaitban lévő Szigeti Károly magyar nagykövet, amely lényegében megegyezett az amerikaiak elképzeléseivel.[11]

Habár West nagykövet szándékosan hátráltatta a Carter-adminisztráció evakuálással kapcsolatos utasítását, ez csakhamar a szaúdi uralkodóház tudomására jutott. Rijád megijedt, hogy az amerikaiak kivonulásával az ország gyakorlatilag Khomeini nyílt prédájává válik, ezért a szövetségeseik – és egyben a saját lakosságuk, illetve az umma – meggyőzése érdekében létszükségessé vált Mekka feletti totális kontroll megszerzése. Ám, ahogyan arra a hadsereg többször felhívta az uralkodóház figyelmét, a Kabúban vívott harc már teljesen ismeretlen dolognak számított, amihez külföldi segítségre volt szükségük – ez pedig meglepő módon nem az Egyesült Államokból vagy egy muszlim államból, hanem Franciaországból érkezett.

Párizsból szeretettel

A francia vezetés már az első perctől kezdve kiemelt figyelemmel követte a Mekkában zajló eseményeket. Az iráni forradalomból fakadó olajválság súlyosan érintette a francia (és a többi nyugati ország) gazdaságát – és egy újabb, a szaúdi olajtermelés leállásából következő krízis pedig valószínűleg a legsötétebb félelmeket táplálta. Ezzel párhuzamosan Párizsban tartottak attól is, hogy a nagymecset környékén zajló események csak még inkább radikalizálhatják az országba bevándorló/tartózkodó muszlimokat.

Valéry Giscard d’Estaing francia elnök egy titkos és egyben személyes üzenetben felajánlotta segítségét Hálednek. Ő azzal a feltétellel fogadta el, hogy teljes titokban tartják – a megbeszélésekből nemcsak a Dzsiddában lévő francia nagykövetet, de még az ország külügyminiszterét is kihagyták. Habár a közös francia-szaúdi egyeztetések során több egység – köztük a Francia Idegenlégió muszlim katonáiból verbuvált osztag – bevetése is felmerült, végül a választás az 1972-es müncheni olimpiai túszdrámát követően alapított Groupe d’Intervention de la Gendarmerie Nationale (GIGN) nevű rendőri elitalakulatra esett. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az iszlamista szélsőségesekkel vívott harc terén (pl. Dzsibutiban) már komoly tapasztalattal rendelkeztek, másrészt pedig a szaúdiak ismerték őket, hiszen korábban nem egy látványos bemutatót tartottak nekik vagy segédkeztek a kiképzésben. Ugyanakkor hiába számoltak először minimum 15 kommandóssal, a francia vezetés el akarta kerülni annak látszatát, hogy bármiféle külső intervencióval vagy „szentségtöréssel” vádolják meg őket, így végül csak három embert küldtek Szaúd-Arábiába.[12]

November 29-án a magukat francia üzletembereknek kiadó Ignace Wodecki, Christian Lambert és Paul Barril GIGN-tisztek felszálltak a Rijádba tartó gépre. Másnap elvitték őket Taif légibázisra: végig a légibázison tartózkodtak és a lehetőségeikhez mérten felkészítették a labirintusba leereszkedő szaúdi egységeket. Az elméleti oktatáson kívül komoly anyagi támogatást is nyújtottak: miután december 2-án megérkeztek a gázmaszkok, fegyverek, 150 golyóálló mellény és 300 kilogrammnyi, franciák által használt CB-könnygázok (amely nehezebb, és ha zárt térben túl sok ideig szívnak, akkor halálos), másnapot jelölték meg a támadás időpontjának.

Balról-jobbra: Ignace Wodecki, Christian Lambert, egy ismeretlen szaúdi tiszt és Paul Barril.  Ellentétben a legtöbb állítással francia a kommandósok nem tértek át az iszlámra. A kép forrása: Trofimov, 2007: 170.

December 3-án az al-Harámban tartózkodó pakisztáni és török munkások lyukakat fúrtak a Kabúba – először robbanó- és könnygázgránátokat lőttek be, majd leereszkedtek az első szaúdi kommandósok. Mögöttük motorral hajtott CB-sprayt kezelő katonák érkeztek: folyamatosan engedték ki és tolták maguk előtt a gázfelhőt, amellyel megbénították az ellenük induló terroristákat. Közel száznyolcvan katona vett részt a műveletben: minden szoba előtt vagy sarok mögül repesz-és villanógránátokat dobáltak be, majd tüzet nyitottak. Azonban még a szaúdi hatóságok alapos és heves támadás ellenére is közel tizenkilenc órába telt, mire a terroristák teljesen kisöpörték a földalatti járatokból.

A szaúdi belügyminiszter a december 4-én 01:30-kor kiadott közleményében a Mekka feletti teljes kontroll megszerzéséről adott hírt. Utaibira egy vasajtóval lezárt teremben találtak rá – élve, akit úgy kellett egy külön egységnek kimenekítenie a katakombákból, nehogy széttépjék őt. Rajta kívül körülbelül száz militánst sikerült élve elfogni, bár egy részük belehalt a sérülésekbe. A több mint két hétig tartó mekkai ostrom mérlege: a halálos áldozatok száma elérte a 244 – ebből 127 szaúdi katona, gárdista vagy rendőr – főt, közel 600-an sebesültek meg és több százmillió dolláros kár keletkezett.[13]  Ugyanakkor a GIGN-kommandósok és a diplomaták egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a halottak száma elérheti akár az 1000 főt is.[14]

December 7-én Mekkában tartott pénteki déli imán már több tízezer zarándok vett részt, köztük az uralkodóház és kormány tagjai. Háled király a beszédében nemcsak köszönetet mondott Allahnak, hanem súlyos megtorlást helyezett kilátásba. Ezzel kezdetét vette Szaúd-Arábia történelmének legnagyobb és legintenzívebb pere, amelynek végén Utaibit és hatvanhat követőjét – köztük egyiptomiakat, irakiakat, kuvaitiak, szudániak és jemenieket – nyolc vádpontban bűnösnek találtak és halálbüntetést kaptak. Mindannyiukat 1980. január 9-én fejeztek le: nyolc különböző szaúdi város főterén, magát Dzsuhajman al-Utaibit pedig Maszdzsid al-Harámmal szemben.[15] A többi elfogott „Mahdi követőre” változó időtartamú (életfogytiglanitól két évig terjedő) börtönbüntetést szabtak ki.

Élve elfogott militánsok. A kép forrása: Wikipedia Commons.

Ez nem a vég: ez csupán a kezdet

A november 20. és december 4. között zajló mekkai túszdráma következményeinek ismertetése és elemzése egy külön könyvet is megtöltenének, de a cikk csupán néhányukra fog érintőlegesen kitérni. Így utólag visszatekintve ironikus, hogy végül is Utaibi nyert: a szaúdi állam a korábbi reformok terén visszavonulót fújt, s még az ostrom alatt az ulemával kötött megállapodás értelmében visszatértek a vahhábbita papság által diktált ultrakonzervatív irányelvekhez. Ezzel párhuzamosan teljesen átszervezték az ország katonai erőit, a szaúdi Nemzeti Gárda szerepét csökkentették – habár akkoriban sokan úgy vélték az egész fiaskót Abdalláh ibn Abdel-Azíz helyettes-trónörökös számlájára írják, 1982-ben ő lett a koronaherceg (majd 2005 és 2015 között a szaúdi király).[16]

A mekkai túszdráma regionális – és tágabb értelemben a hidegháborúra – gyakorolt hatása még nagyobb, mint a belpolitikai. Pedig akkoriban nem sok jelentőséget tulajdonítottak a „rebelliónak”, ami valamennyire érthető – az amerikai diplomaták fogva tartása Iránban vagy a Szovjetunió 1979 december végi afganisztáni inváziója sokkal nagyobb figyelmet és ellenérzést váltott ki. A vahhábbita papság elérte a Szaúdoknál, hogy a kőolajbevételből származó bevételeket már nemcsak egy kis, hanem szignifikáns részét az ő ideológiájuk terjesztésére fordítsák. Ezzel párhuzamosan pedig szinte utasították az uralkodóházat, hogy pénzt és fegyvert nem kímélve támogassák a „hitetlenek vagy eretnekek” ellen harcoló „szunnita testvéreket” – legyen az a Szovjetunió ellen küzdő mudzsáhedin vagy Khomeini ajatollah ellen véres hadjáratot indító Szaddám Huszein. Ez ellen sem Rijádban, sem Washingtonban nem éltek kifogással: számukra az 1979-es év egyik szomorú tanulsága pont az volt, hogy a legnagyobb veszélyt – mind regionális, mind globális szinten – Moszkva és Teherán jelenti, akik ellen szükséges felvenni a harcot, bármilyen eszközzel.

Ám Mekka ostromának volt még egy harmadik, kevésbé látványosabb és sokáig figyelmen kívül hagyott aspektusa is. A harcokat túlélő vagy részt nem vevő külföldi „Mahdi követők” elvitték Utaibi üzenetét a hazájukba, s a Hét episztola című írása csakhamar a radikális iszlamisták egyik alaptézise lett. Az, hogy kivégezték, valójában a mártírt csináltak belőle. Sőt, Utaibi több volt puszta „teoretikusnál”: mintát szolgáltatott a többi hasonló nézeteket valló, még csak szárnyait bontogató csoport számára, vagyis megmutatta nekik, hogy miként kell egy ilyen radikális mozgalmat felállítani, működtetni, radar alatt tartani és erőszakos akciókat végrehajtani. Utaibi tapasztalataiból kiindulva másfél éven át közösen tervezte a mekkai ostromot túlélő egyiptomi Mohamed Isztambuli zarándok és hadnagyként szolgáló testvére azt a támadást, amely végül kioltotta Anvár Szadat egyiptomi elnök életét.[17]

Ezért nem véletlen, hogy Rijád szinte azonnal „tabusította” a mekkai eseményeket, s ezzel kapcsolatban évtizedekig nem volt ajánlatos beszélni – az erről készült könyvek és filmek be voltak tiltva az országban, amelyet „egyfajta pillanatnyi visszaesésnek, a beduin múlt árnyainak” tituláltak.[18] Csakhogy ez sem tudta megakadályozni, hogy sokan már a túszdráma első napjaiban kiábránduljanak az uralkodóházból. A Szaúd-házzal kapcsolatos ellenérzéseket csak tovább táplálta az is, hogy a „Mahdi követői” után folytatott országos hajsza elért néhány magas rangú szaúdit is. Ők pedig hiába voltak korábban az uralkodóház elkötelezett támogatói, de a nem ritkán a „kemény kihallgatási módszerek” – amit a szaúdi titkosszolgálat a CIA-tól tanult el – hatására éveken át ugyanúgy a revánson törték a fejüket, mint az Utaibi-törzs tagjai. Ezen bosszúforralók közé tartozott az a fiatal, országszerte híres és vagyonos családból származó férfi is, akit féltestvérével együtt a mekkai támadásban való részvétel gyanújával rövid ideig fogva tartottak: Oszama ibn Laden.

A borítóképen a szaúdi elit egységek beszivárgása a Kabúba. A kép forrása: Wikipedia Commons.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Felhasznált irodalom

Levéltári:

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

Magyar Nemzeti Levéltár Külügyminisztériumi Titkos Ügykezelésű Iratok (TÜK), Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz.

Sajtó:

444.hu

Arab News.com

Szekunder:

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Kalmár Zoltán: Egy évtized Khomeini vonzásában. Áron Kiadó, Budapest, 2011.

Kepel, Gilles: Dzsihád.  Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Trofimov, Yaroslav: The Siege of Mecca: The Forgotten Uprising in Islam’s Holiest Shrine and the Birth of Al Qaeda. Anchor Books, New York, 2007.

[1] Trofimov, 2007: 94.

[2] A cikkben az arab nevek, kifejezések és fogalmak átírása a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása alapján történt. Kivételt képez Khomeini, mert neve később ebben az alakban honosodott megy Magyarországon.

[3] Kepel, 2007: 683.

[4] Juhayman:40 years on. In: Arab News.com

[5] Trofimov, 2007: 179–182.

[6] Uo, 182.

[7] Juhayman:40 years on. In: Arab News.com

[8] Kalmár, 2011: 82.

[9] A nagyobb represszió és katonai jelenlét ellenére a szaúdi síiták lázadásai korántsem értek véget 1979 decemberében. 1980 februárjában, Khomeini visszatérésének első évfordulóján, százak tüntetettek ajatolláh arcképét lobogtatva és ismét számos épületet felgyújtva. Kepel, 2007: 684.

[10] Trofimov, 2007: 222.

[11] Nyugtalan Szaud Arábiában. In:  MNL OL, XIX-J-1-j, Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz, 003354/9. 139-2. 1979. december 7.

[12] Túszul ejtettek százezer embert, és kihirdették, hogy eljött a végítélet. In: 444.hu

[13] Juhayman:40 years on. In: Arab News.com

[14] Szaúd-Arábiai belpolitikai zavargások. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz, 003354/4. 139-2. 1979. december 13.

[15] Kalmár, 2011: 85.

[16] Sőt, Szigeti Károly olyan információkat kapott a bahreini kapcsolataitól, hogy Abdalláhot december elején egy titkos tárgyalás keretében elítélték és kivégezték.  Támadás a mekkai nagymecset ellen. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz, 005930/2. 139-3. 1979. december 22.

[17] Trofimov, 2007: 271–272.

[18] Túszul ejtettek százezer embert, és kihirdették, hogy eljött a végítélet. In: 444.hu

Facebook Kommentek