Az USA teheráni nagykövetségének elfoglalása

Ébner Anna – Ébner Zsuzsa

A második világháborút követően az amerikai-iráni kapcsolatok szilárd gazdasági, politikai és katonai alapokon nyugodtak. A két ország kapcsolata azonban az iszlám forradalom győzelmével egy csapásra megváltozott: a Khomeini által vezetett Iráni Iszlám Köztársaságban az Egyesült Államok a „Nagy Sátánt” testesítette meg. Miután Carter elnök beengedte az Amerikai Egyesült Államokba gyógykezelés céljából a súlyos beteg Mohammad Reza Pahlavit, Khomeini és hívei meggyőződtek arról, hogy amerikai összeesküvés készül a rendszerük ellen, mely visszaállítaná a sah hatalmát, és melynek bázisául a nagykövetség szolgál majd. Ennek következményeként 1979. november 4-én iráni diákok elfoglalták az USA teheráni nagykövetségét, és túszul ejtettek az ott tartózkodó mintegy hetven személyt. Jelen írásunkban a nagykövetség elfoglalásának történetét mutatjuk be.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A nagykövetség

A teheráni amerikai nagykövetség parkjaival, teniszpályájával, medencéjével és konferenciatermeivel úgy volt felépítve, mint a tipikus amerikai középiskolák. Éppen ezért Henderson High-nak is nevezték, Loy Wesley Henderson után, aki nagykövetként először intézte ebből az épületből a két ország diplomáciai ügyeit.[1] A nagykövetség megépülésekor egyáltalán nem keltette egy hataloméhes nyugati ország reprezentációjának képzetét: az épületet dekorációs célt szolgáló fa kerítés vette körbe, a szomszédos utcáról, pedig teljesen be lehetett látni a telekre. A „békés” és „ártalmatlan” képhez nagyban hozzájárult még az is, hogy az 1950-es években Teherán inkább jellemezhető faluként, mint városként.[2] A fehér forradalom modernizációs hulláma azonban idővel Teheránt is elérte: az egykori falusias környezet, modern, ipari, nyugatias hatásokat tükröző várossá alakult át. A megváltozott városképhez intő jelként csatlakozott, az 1953-as puccs is, mely során az amerikaiak megdöntötték Mohammed Moszadek miniszterelnök hatalmát, és visszaállították a sah rendszerét. 1979-re ebben a modern, iparosodott, nyugatias jellegű városban, ahol még élénken élt az amerikai CIA és az angol MI6 által szervezett puccs emléke, a nagykövetség provokációvá, egy ellenséges hajóvá vált, amely golyóálló falaival, homokzsákjaival és fém kerítésével már sokkal inkább egy erőd képzetét keltette.[3]

Az USA teheráni nagykövetségének épülete, mely napjainkban a túszdráma eseményeit bemutató múzeumként működik – Forrás: Wikimedia Commons

Első próbálkozás

1979 februárjában, William Sullivan nagykövet hivatali ideje alatt Amerika ellenes, marxista-leninista gerilláknak rövid időre sikerült elfoglalniuk a teheráni nagykövetséget. Az incidensre február 14-én került sor, így az „Valentine’s Day Open House” néven vált ismertté.[4] A gerillák reggel fél tízkor nyitottak tüzet a nagykövetség épületére. Sullivan nagykövet, akinek feltett szándéka volt, hogy megőrizze a két ország közötti baráti viszonyt, katonáit arra utasította, hogy csak önvédelemből adjanak le halálos lövést, és hogy egyébként könnygázt használjanak. Mindeközben a követség tisztviselői a vészhelyzetek idejére fenntartott helyiségbe vonultak, és megkezdték az íratok megsemmisítését.[5]

Néhány óra elteltével, amikor a gerillák az épület felgyújtásával fenyegetőztek, Sullivan a megadás mellett döntött. A nagykövetség azonban csak délig volt a gerillák kezén, ugyanis közben megérkezett a helyszínre a külügyminiszter, Ebrahim Yazdi, akinek sikerült elsimítania az ellentéteket és visszaszerezni a nagykövetséget.[6] A diplomáciai tárgyalások azonban még csak ezután kezdődtek, a gerillák ugyanis túszul ejtették a követség egyik tengerészgyalogosát, Kenneth Kraust. A nagykövetség ostroma alatt megsebesült Kraust egy héten keresztül tartották fogva, és többször is kínozták, hogy információkat csikarjanak ki belőle a követséggel kapcsolatban. Ezt követően a tengerészgyalogost iráni civilek lelövésének vádjával bíróságra állították, majd halálra ítélték. Carternek és Sullivannek az ítéletet követő egy héten belül sikerült Kraus szabadon engedését biztosítania.[7]

Kenneth Kraus a Cross of Valor kitüntetés átvételekor 1979-ben – Forrás: Wikimedia Commons

A támadást követően a nagykövetség jövője bizonytalanná vált. Néhány nap leforgása alatt az Egyesült Államok egyik legnagyobb létszámú nagykövetsége mindössze tizenhat főre zsugorodott össze a diplomaták és a személyzet jelentős részének hazatérése miatt. Washington csak március végén döntött úgy, hogy újabb diplomatákat küld a követségre, melyet a nagykövet megérkezéséig Bruce Laingen irányított.[8]

A második kísérlet

Novemberben mindenki azt hitte, hogy a februári incidenshez hasonlóan órákon, legrosszabb esetben pedig napokon belül megoldódik a probléma. A követség kezdeti optimizmusához továbbá nagyban hozzájárult az is, hogy bíztak Yazdiban és annak tárgyalóképességében, mondván, hogy a külügyminiszternek egyszer már sikerült visszaszereznie a nagykövetséget.[9]

Az amerikaiak úgy látták, hogy az ideiglenes kormány működése révén a helyzet stabilizálódni kezdett Iránban, és meg voltak győződve arról, hogy a zűrzavaros fejezeteket maguk mögött hagyva lapozhatnak, és egy újat kezdhetnek. Az irániak azonban normalizáció helyett valami egészen mást láttak: a forradalmuk elfojtását. A teheráni fiatalok nem akartak egy olyan fejezetet, amiben a szereplőket marionett bábuként irányítja Samu bácsi, és ahol a sah számára lehetőség nyílna hatalmának restaurálására. Nem akarták, hogy a történelem ismételje önmagát, hogy Washington átgázolva elfojtott forradalmuk hamvain ugyanazt tegye, mint 1953-ban. Úgy érezték, azzal, hogy Carter szélesre tárta országának ajtaját a sah előtt már tintába is mártotta tollát, és ha nem tesznek valamit, akkor pillanatokon belül papírra veti ennek a szörnyű fejezetnek első sorait.

Az egyetemek kampuszain azt suttogták, hogy a sahot már elintézték, így szükségszerűen az USA a következő.[10] Kézről kézre jártak az eddig tiltólistán szereplő filozófus, Ali Shariati művei, amelyek egy erős, független Irán megteremtésére buzdították a hallgatókat.[11] Shariati szerint az USA szabadságszlogenje csupán egy álca, amivel azt akarja elérni, hogy az egész világot egy hitetlen, kapitalista disztópiává változtassa.[12] Mindez összecsengett a vallási vezetők gondolataival: a Korán lapjain fel-felbukkanó Sátán, aki megtévesztés és álca által mérgezi a világot, nem más, mint Carter Amerikája. A vallási előírásokat szigorúan követő Amir Kabir Egyetem egyike volt azoknak a felsőoktatási intézményeknek, ahol a hallgatók titkos gyűléseket tartottak, demonstrációkat szerveztek, és azon ötleteltek, hogy hogyan válthatnák valóra a Shariai-féle vízióban feltűnő erős, függetlent Iránt.[13]

Annak ellenére, hogy a hallgatók egyetértettek abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok sátáni karmai közül ki kell szabadítaniuk Iránt, nem voltak egy hullámhosszon a hogyan kérdésében. A teheráni egyetemek vezetőinek gyűlésén két terv kezdett körvonalazódni. Az egyiket, mely szerint a hallgatóknak a szovjet nagykövetség ellen kell fellépniük, két vezető támogatta, míg a másik mögé – mely az amerikai nagykövetség elfoglalását tűzte ki célul – három vezető állt.[14] A Sanati Sharif egyetemet képviselő Ibrahim Asgharzadeh, az Amir Kabir Egyetemet képviselő Mohsen Mirdamadi, és Habibullah Bitaraf Műszaki Egyetemről mind azt vallották, hogy az amerikai nagykövetség a megfelelő célpont.[15] Végül hosszas tanácskozás után az Imámot követő Muszlim Diákok vezetői úgy döntöttek, hogy három napra elfoglalják az amerikai nagykövetséget.[16]

A vezetők ekkor már rendelkeztek tervrajzokkal, ugyanis hetek óta figyelték a nagykövetséget az azt körülvevő épületek tetejéről. Ráadásul több hallgatónak lehetősége nyílt arra, hogy belülről is feltérképezze a „kémek barlangját” miközben az tettette, hogy vízumra van szüksége ahhoz, hogy az Államokban folytathassa tanulmányait.[17] Így az Ibrahim Asgharzadeh vezette hallgatók pontosan tudták, hogyan is fest a nagykövetség. Tudták, hogyan helyezkednek el az épületek, hol vannak a kapuk, milyen útvonalat járnak be a járőröző tengerészgyalogosok.[18]  A vázlatokat három mozgatható fekete táblára rajzolták, és egy szűk kör kivételével senki sem tudta mit rejtenek a fal felé fordított táblák, vagyis a támogatók toborzása úgy folyt, hogy konkrétan senkinek sem mondták el mire is készülnek.[19] A rajzok azonban olyan emblematikusak voltak, hogy amikor a táblákat megfordították, a tömeg számára egyértelművé vált mi a célpont.[20]

Az eredeti tervük a következő volt: öt csoportba rendeződnek, hogy a fő épületek mindegyikére jusson egy-egy csoport. A fő csoport a Roosevelt kapun keresztül nyomul be a nagykövetség területére kihasználva, hogy mind a helyi rendőrség, mind az Iszlám Forradalmi Gárda félre fognak nézni az akció ideje alatt, ezt követően pedig épületről épületre haladva veszik be a nagykövetséget.[21] A terv kidolgozása során azt is hangsúlyozták, hogy nem erőszakos elfoglalásról van szó, és hogy a hallgatók akkor se ragadjanak fegyvert, ha az amerikaiak lőni kezdenének.[22] Ibrahim Asgharzadeh úgy kalkulált, hogy maximum három napig maradnak majd a nagykövetségen, onnan adják a világ tudtára milyen sebeket ejtett az USA Iránon, majd nemes egyszerűséggel hazamennek.[23] A hallgatók szemszögéből ezek a sebek voltak az okok, a nagykövetség elfoglalása pedig ezen okok szükségszerű következménye.

Milyen okokról is beszélhetünk? Az USA 1953-ban támogatta Mohammed Moszadek félreállítását, majd évtizedekig állt a sah mellett, miközben az kifosztotta Irán kincstárát és ezreket gyilkoltatott meg.[24] A legfrissebb seb, és az éppen leginkább fájó pedig az volt, hogy Carter nemcsak beengedte országába a sahot, de meg is próbálta aláásni a forradalmat azzal, hogy együttműködik a Bazargan nevével fémjelezhető ideiglenes kormánnyal. [25]

Az egyik legjelentősebb radikális vallási vezető, Mousavi Khoenika azt tanácsolta a hallgatóknak, hogy tervüket ne vigyék Khomeini elé.[26] Egyrészt azért ne avassák be az imámot, mert a hallgatóknak hazájuk érdekében jogukban áll azt tenni, amit csak akarnak.[27] Másrészt pedig azért, mert nagyon jól tudta, hogy ha Khomeini látja, hogy hűséges támogatókról és több szász fős tömegről a nagykövetség kapui előtt, akkor szinte lehetetlen lenne számára ellenezni a nagykövetség bevételét.[28] Ha a nagykövetséget beveszik, akkor pedig nagy az esélye annak, hogy az ideiglenes kormány megbukik. Harmadrészt Khoenika azzal is tisztában volt, hogy ha Ibrahim Asgharzadeh tervéről értesül az ideiglenes kormány, akkor Bazargan megpróbálja majd elejét venni a nagykövetség megtámadásának, ami nagyon nehéz helyzetbe hozná az imámot, hiszen Khomeini adott hatalmat a kormány kezébe.[29]

Khoenika tanácsát a hallgatók megfogadták. Maga Asgharzadeh azt mondta társainak, hogy a követség elfoglalását politikai demonstrációként fogják végrehajtani. Ha jól ítélték meg a helyzetet és helyesen cselekedtek, akkor Khomeini mögéjük fog állni, ha nem, akkor pedig teljes felelősséget fognak vállalni tetteikért.[30] A terv végleges formába öntése utáni napokban Khomeini arra bíztatta követőit, hogy fokozzák az USA elleni támadásokat.[31] November 3-i beszédében megemlékezett az 1978-as sah elleni tüntetésekről, melyek számos fiatal halához vezettek, és a harc folytatásának fontosságára hívta fel a figyelmet.[32] Több hallgató számára ez a felhívás erőt adott, és egyet jelentett azzal, hogy az imám támogatná őket a nagykövetség bevételében.[33]

1979 január 16-án Mohammad Reza Pahlavi és felesége, Farah elhagyta Iránt. Később Carter elnök engedélyezte, hogy a sah gyógykezelés céljából beutazhasson országába – Forrás: Wikimedia Commons

A nagykövetség elfoglalása

Ibrahim Yazdi külügyminiszter figyelmeztette Bruce Laingent: azzal, hogy Carter beengedte a sahot az USA-ba, kinyitotta Pandora szelencéjét[34], és hamarosan olyan események elé kényszerülnek nézni Iránban, amiknek az útjába senki – sem ő, sem maga az amerikai elnök – nem állhat. Yazdi jóslata 1979 november 4-én vált valóra. Ez az ominózus nap is ugyanúgy indult, mint az összes többi Teheránban. Charles Jones a nagykövetség erkélyén állva még meg is jegyezte, hogy milyen csodálatos napjuk van.[35] Az amerikaiak nem számoltak azzal, hogy az irániaknak ez a nap különös jelentőséggel bír. November negyedikén volt ugyanis a tizenötödik évfordulója annak, hogy a sah száműzte Khomeinit Iránból, és az első évfordulója annak, hogy a sah elleni tűntetésben résztvevő diákokat meggyilkolták.[36]

Laingenék számoltak azzal, hogy a meggyilkolt diákokra emlékező tűntetők elvonulnak majd az egyetemre menet a nagykövetség épülete előtt, de csupán amiatt aggódtak, hogy nem tudják majd teljesíteni az adott napra tervezett feladataikat.[37] Senki sem gondolt arra, hogy a hallgatók órákon belül beveszik a nagykövetséget és túszokat ejtenek. Eleinte csak a szokásos USA ellenes szlogeneket kiabálták, Cartert jelképező figurákat és az Egyesült Államok zászlóit borították lángokba, aztán egyszer csak megrohanták a főkaput, átmásztak rajta, és ezzel elindították azt a folyamatot, ami az iráni túszdrámához vezetett[38].

A tüntetők átmásznak a nagykövetség kerítésén – Forrás: Wikimedia Commons

Ibrahim Asgharzadeh a diákok vezetője, egyike volt a nagykövetség kapuit elsőként megmászó fiataloknak. Későbbi interjúi során azt mondta, hogy kilencvenkilenc százalékban biztosak voltak abban, hogy az amerikaiak rájuk fognak lőni.[39] Azt tervezték, hogy az amerikaik által lelőtt diákok holttesteit magasba emelve az egyetemig vonulnak, majd immár egy feltüzelt, és megduzzadt tömeggel térnek vissza a nagykövetség épülete elé, hogy konfrontálódjanak a tengerészgyalogosokkal, és világgá kürtöljék Irán sérelmeit.[40]

A nagykövetség sajtóreferense, Barry Rosen vette észre először, hogy a tűntető fiatalok átmásztak a kapun.[41] Hallotta, hogy a szomszédos irodákból kihurcolják kollégáit, ő azonban meghagyta titkárának, hogy senkinek ne nyisson ajtót, és azonnal megkezdte a titkosított iratok megsemmisítését.[42] A titkára túlságosan félt ahhoz, hogy eleget tegyen Rosen kérésének, és kinyitotta az ajtót.[43] Percekkel később mindkettejük szemét bekötötték, és a szemerkélő esőben más épületbe vezették őket.[44] Az iratok pedig ott maradtak Rosen asztalán. A tűntetők azt kiabálták, hogy senkit sem akarnak bántani, csak be akarnak jutni az épületbe.[45] Mindeközben betörték az ablakokat, egyik kezükben fegyvert, a másikban zsebkendőt szorongattak, hogy megvédjék magukat a könnygázzal szemben.[46]

Sorra ejtették foglyul a nagykövetségen dolgozókat. Gyorsan mozogtak, minél kevesebb időt akartak hagyni az amerikaiaknak arra, hogy dokumentumokat semmisítsenek meg. Szinte az elfoglalással párhuzamosan megkezdték az iratok összegyűjtését. Miután elfoglalták a nagykövetséget, a vezetők külön hallgatókból álló csoportokat formáltak azzal a céllal, hogy a már megsemmisített dokumentumokat restaurálják a földön heverő papírcsíkok összeillesztésével.[47] Ezek a dokumentumok létfontosságúak voltak, ugyanis elárulhatták nekik, hogy ki kicsoda, milyen munkakört töltött be a nagykövetségen, és alátámaszthatták azt a feltevésüket is, hogy valóban egy kémbarlangot foglaltak el, és nem egy olyan épületet, ami tisztességes politikai és diplomáciai ügymeneteknek ad otthont.

A nagykövetség dolgozói ugyan hozzáláttak a fontosabb dokumentumok megsemmisítéséhez, azonban azokat újra össze tudták rakni a tüntetők – Forrás: Wikimedia Commons

A nagykövetség elfoglalásakor Bruce Laingen, a diplomáciai misszió fő irányítója, Victor L. Tomseth, a második legmagasabb rangú diplomata és a nagykövetség védelmének irányításában fontos szerepet betöltő Mike Howland a külügyminisztériumban tartózkodott.[48] Laingenék belátták, hogy a tüntetés közepette lehetetlen lenne visszajutniuk a nagykövetségre, így kénytelenek távolról szemlélni az események alakulását.[49] Laingen meghagyta a tengerészgyalogsoknak, hogy őrizzék meg hidegvérüket, ne lőjenek a tömegbe, és csak könnygázt vessenek be szükség esetén.[50]  Külügyminiszter Yazdi biztosította Laingent, hogy a mostani helyzet, más, mint a februári: békés egyetemistákról van szó, és nem erőszaktevőkről, legrosszabb esetben is holnapra már újra a nagykövetségben lehetnek, és minden visszatérhet a megszokott kerékvágásba.[51]

Miközben Yazdi békés tűntetőkről beszélt, Alan B. Golacinski, aki Howland távollétében kénytelen volt egyedül irányítani a nagykövetség védelmét, valami egészen mást látott. Látta, hogy a tűntetők között valóban vannak moderáltak és erőszakra szomjazók is. Golacinski elhatározta, hogy megpróbálja az acél ajtókkal lezárható második emelet felé terelni a nagykövetségen dolgozókat. Azonban nem sokkal azután, hogy pár honfitársához ért, fegyvert szegeztek a fejéhez és az erősített falakkal körülvett, széfekkel teli helyiség felé terelték.[52] A tűntetők egyértelmű ultimátumot adtak a helyiségbe magukat bezáró és fontos iratokat megsemmisítő amerikaiaknak: ha nem nyitják ki az ajtót, ki fogják végezni Golacinksit.[53] Az ajtó kinyílt, a hallgatók pedig beözönlöttek. Meg voltak győződve arról, hogy az iratok megsemmisítésén fáradozó Rick Kupke CIA ügynök, így a férfi hiába bizonygatta, hogy az amerikai külügyminisztériumnak dolgozik. Szemüvegét összetörték, megverték, fegyverrel tarkón ütötték, és még rá is lőttek.[54] A legfiatalabb amerikai, Kevin Hermening fejéhez fegyvert nyomtak és követelték, hogy nyissa ki a széfeket.[55]

Amikor világossá vált, hogy magukra maradtak, hogy sem a rendőrség, sem Yazdi nem fog segítségükre sietni, John Limbert önként vállalta, hogy tárgyal a tüntetőkkel.[56] Limbert nem erőszakos túszejtőket látott, hanem zavarodott egyetemistákat. Nem tudott azonban hatni a tüntetőkre, és ő maga is túszul esett.[57] A sikertelen kísérletet követően a nagykövetség első titkára, Ann Swift úgy döntött, hogy felesleges továbbra is tartaniuk a második emeletet.[58]

A tüntetők ezt követően a férfiakat egy helyiségbe terelték, míg az öt amerikai nőt egy másik szobába vezették, ahol székekhez kötözték őket, és megkezdték kihallgatásukat.[59] Ann Swift az igazat mondta: ő a nagykövetség első titkára. Amikor hallotta, hogy rosszul fordították le titulusát – egyszerű gépírónak hitték – pontosított és ezzel a túszejtők tudtára adta, hogy ő egyike a legmagasabb rangú tisztséget betöltőknek.[60] A pontosítás miatt, nem engedték el őt két héttel a nagykövetség elfoglalása után a többi női munkatársával együtt.

Két amerikai túsz a nagykövetségen – Forrás: Wikimedia Commons

Már negyedikén megmutatkozott, hogy a hallgatók között vannak emberségesek, és kegyetlenek egyaránt. Néhány diák valóban csak annyit akart, mint Ibrahim Asgharzadeh: pár napra elfoglalni az épületet, és a momentumot kihasználva minél több emberhez eljuttatni az üzenetüket. Ők voltak azok, akik fájdalomcsillapítót adtak Kupkenek miután összeverték a titkos iratok megsemmisítéséért[61], akik gyógyszert adtak a magas vérnyomással küszködő Charles Jonesnak[62], és akik együtt hallgatták a teheráni rádió és a BBC híreit John Limberttel.[63] Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy voltak olyanok is, akik az első perctől kezdve kegyetlenül bántak a túszokkal: Rick Kupket megverték, Hall meztelen talpát TV kábellel ütötték.[64]


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Szakirodalom:

Bowden, Mark: Guests of the Ayatollah: the first battle in America’s war with militant Islam. New York, Atlantic Monthly Press, 2006.

Farber, David R: Taken Hostage: the Iran hostage crisis and America’s first encounter with radical Islam. Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 2005.

Glad, Betty: Personality, Political and Group Process Variables in Foreign Policy Decision-Making: Jimmy Carter’s Handling of the Iranian Hostage Crisis. In: International Political Science Review / Revue Internationale De Science Politique, 10(1), 35-61.

Harris, David: The Crisis: The President, the Prophet, and the Shah-1979 and the Coming of Militant Islam. New York, Little, Brown and Company, 2004.

Houghton, David Patrick: US Foreign Policy and the Iran Hostage Crisis. New York, Cambridge University Press, 2001.

Jegyzetek:

[1] Bowden: Guests of the Ayatollah. 7.

[2] Uő. 7.

[3] Uő. 8.

[4] Houghton: US Foreign Policy and the Iran Hostage Crisis. 77.

[5]  Uő. 77.

[6]  Uő. 77.

[7]  Uő. 78.

[8]  BBC dokumentumfilm: „444 Nap”

[9] Houghton: US Foreign Policy and the Iran Hostage Crisis. 78.

[10] Bowden: Guests of the Ayatollah. 4.

[11] Uő. 11.

[12] Uo.

[13] Uő.9.

[14] Uő. 9-10.

[15] Uő. 9.

[16] Uo.

[17] Farber: Taken Hostage. 129.

[18] Harris: The Crisis. 203.

[19] Uo.

[20] Uo.

[21] Bowden: Guests of the Ayatollah. 8.

[22] Uő. 15.

[23] Uő. 9.

[24] Uo.

[25] Uő. 9-10.

[26] Uő. 13.

[27] Uo.

[28] Uo.

[29] Uo.

[30] A BBC dokumentumfilm: „444 Nap”

[31] Bowden: Guests of the Ayatollah. 14.

[32] Farber: Taken Hostage. 129-130.

[33] Uő. 130.

[34] Glad: Personality, Political and Group Process Variables in Foreign Policy Decision-Making: Jimmy Carter’s Handling of the Iranian Hostage Crisis. 41.

[35] Charles Jones a BBC „444 nap” c. dokumentumfilmjében.

[36] Bowden: Guests of the Ayatollah. 21-22.

[37] BBC dokumentumfilm: „444 Nap”

[38] Bowden: Guests of the Ayatollah. 26-27.

[39] BBC dokumentumfilm: „444 Nap”

[40] Uo.

[41] Bowden: Guests of the Ayatollah. 30.

[42] Uő. 32.

[43] Uo.

[44] BBC dokumentumfilm: „444 Nap”

[45] Bowden: Guests of the Ayatollah. 34.

[46] Ibrahim Asgharzadeh visszaemlékezése nyomán (BBC dokumentumfilm: „444 nap”)

[47] BBC dokumentumfilm: „444 Nap”

[48] Bowden: Guests of the Ayatollah. 35-36.

[49] Uo.

[50] Uő. 35.

[51] Uő. 72.

[52] Uő.58.

[53] Uo.

[54] Uő. 81-82.

[55] Uő.83.

[56] Bowden: Guests of the Ayatollah. 59.

[57] Uő. 61.

[58] Uő. 62.

[59] Uő. 90.

[60] Uo.

[61] Uő. 100.

[62] Uő.96.

[63] Uő. 95.

[64] Uő. 97.

A borítóképen az amerikai nagykövetség előtt demonstráló nő látható – Forrás: Magyarország, 16. évfolyam, 48. szám, 1979. december 2. 1.

Facebook Kommentek