Átkelés a Berezinán

Napóleon oroszországi hadjáratát a köztudatban két esemény jelképezi legjobban: a moszkvai tűzvész és a franciák átkelése a Berezinán.

A császári gárda őrmestere, Adrien Bourgogne megírta a visszaemlékezéseit az oroszországi hadjáratról. Ebben említi moszkvai élményeit, szó esik a visszavonulásról és a berezinai átkelésről is.

Az átkelés előtt néhány nappal a hófúvás és a kimerültség miatt elszakadt a seregtől, de szerencséjére összeakadt egy régi barátjával, a „morgósok” (az Öreg Gárda – a veteránok – gránátosai) egyikével és végül sikerült beérniük a hadsereget.

„tábornokok […] legtöbbjük gyalog, aztán sok más magas rangú tiszt […] kínkeservesen vonszolták magukat, csaknem mindegyiknek le volt fagyva és rongyokba vagy birkabőrdarabokba volt csavarba a lába, támolyogtak az éhségtől. Aztán a Gárdalovasság maradványai […] a Császár gyalogosan, bottal a kezében. Nagy szőrmebéléses köpenyben volt, fején piros bársonyföveg fekete rókaprémmel. Jobbján, ugyancsak gyalogosan [a sógora,] Murat [nápolyi] király, balján Jenő herceg [Napóleon mostohafia], az olasz alkirály, […] marsallok és tábornokok, akiknek hadteste részben megsemmisült.

[…] Következett hét-nyolcszáz tiszt és altiszt, […] azon ezredek sasait [vitték], amelyekhez tartoztak […] Utánuk a Császári Gárda […] rendben menetelve.”

Az Öreg Gárda gránátosa Édouard Detaille festményén (Wikimedia Commons)

A bajtársa meg is találta az ezredét és beállt a sorba, Bourgogne alakulata azonban a hátvédben menetelt, úgyhogy félre kellett állnia és végignéznie, ahogy a sereg felvonul.

„Több mint harmincezer ember – kevés híján csupa lefagyott kezű és lábú – követte a gránátosokat; egy részük fegyvertelen volt, hisz úgysem vehették volna hasznát […] Sokuk bottal járt. Tábornokok, ezredesek, tisztek, közlegények, lovasok, gyalogosok a legkülönfélébb nemzetekből […] égett és lyukas kabátban-bundában, posztódarabokba, birkabőrökbe bugyolálva […]

Ez az embertömeg egyre csak halottakat és haldoklókat hagyott maga mögött. Több mint egy órát kellett várnom, mire elvonult […] Utána jött[ek] még a legszerencsétlenebbek […] a nyomorúság végső fokára értek, s látszott, hogy nem kelnek át”

Bourgogne is annyira beteg és kimerült volt, hogy két barátja karon fogva vezette (felváltva aludtak és csak az enyhe időjárásnak köszönhették, hogy fel is ébredtek). Tisztességes ételt-italt csak álmukban láttak. Bourgogne például azt álmodta, odahaza van, „krumplit eszem flamand kenyérrel és sört iszom hozzá.” Amikor felébredt, be kellett érnie lóhúslevessel. „nyolcszáz frankom volt, és szívesen odaadtam volna […] a karaj kenyérért és a krumpliért, amit lázálmomban odahaza ettem.” Egy kifosztott szálláshelyen szerencsére talált lisztet. „kardom pengéjével kikapartam [a padló alól], ami ott volt […] nyolcada föld, szalma és fadarab volt, de ki bánta!” Az ezred egyik zenészével (akinek volt edénye) „felesben” megsütötték, a strázsamester elosztotta a részét azokkal, akik segítettek a menetelés alatt.

A sereg harci szelleme viszont (a „lézengőket” leszámítva) töretlen volt.

„Zokszó nélkül meneteltek, még mindig készen, rá, hogy […] harcoljanak […] Köztünk volt a Császár, bizalmat öntött belénk, és még most is megtalálta a módját, hogy húzzon ki bennünket a csávából. Ugyanaz a nagy szellem volt most is, és bármi nyomorultak voltunk is, vele biztos volt a győzelem.”

A császár és serege Adolph Northen festményén (Wikimedia Commons)

A lelkesedésre szükségük is volt, mert rosszul álltak a dolgok. Az oroszok néhány nappal korábban nyugat felől átkeltek a Berezinán és elfoglalták Boriszovot. Egy ellentámadás visszaszorította őket, de sikerült felgyújtaniuk az egyetlen hidat. Úgy tervezték, Csicsagov tengernagy meggátolja az átkelést, amíg a másik seregük hátba nem támadja Napóleont. Clausewitz, aki az orosz oldalon harcolt, az emlékirataiban úgy fogalmaz, ez volt az egyik legnehezebb helyzet, amelybe hadvezér valaha is került. Napóleonnak sikerült elhitetnie Csicsagovval, hogy Boriszovtól délre akar átkelni, úgyhogy a tengernagy odaküldte az embereit, miközben a munka Boriszovtól északra, Sztugyonkánál zajlott. Jean-Baptiste Éblé tábornok holland hidászai rohammunkában két hidat vertek (ehhez le kellett bontaniuk a fél falut). Az egyiket a gyalogságnak szánták, a masszívabbat pedig az ágyúknak és társzekereknek, az utóbbit többször meg is javították – nyakig a jeges vízben (a négyszáz hidászból csak nyolc jutott haza).

 „láttuk, mint serénykednek a derék hidászok, hogy átkelhessünk. Nyakig érő vízben dolgoztak egész éjjel, jégtáblák közt, tábornokuktól bátoríttatva. Vásárra vitték a bőrüket, hogy megmentsék a hadsereget. Egy barátom […] a saját szemével látta, hogy borral kínálta őket a Császár.

Délután két órakor készen állt az első híd. Fáradságos és nehéz volt az építkezés, mert a cölöpök minduntalan belesüllyedtek a mocsárba. […] A tüzérség és a lovasság számára épült második híd négy órára lett kész.”

Heinrich von Brandt, a Visztulai Légió századosa a visszaemlékezéseiben így ír az első hídról: “ha figyelembe vesszük az építés körülményeit, ha arra gondolunk, hogy a legszörnyűbb hajótörésből mentette ki Franciaország becsületét és a megépítése közben feláldozott minden emberélet ezrek életét és szabadságát jelentette, el kell ismernünk, hogy a híd megalkotása eme háború, sőt talán minden háborúk legbámulatosabb eredménye volt.”

Bourgogne 28-án hajnalban kelt át a hídon és előrement az ezredéhez. Az ezredes úgy látta, ennyire betegen nem veszi hasznát, úgyhogy visszaküldte a hídhoz, gyűjtse össze a lemaradt katonákat.

„a század egyik káplára, egy Gros-Jean nevű párizsi […] odajött sírva, hogy nem láttam-e a [lázas beteg] fivérét […] az átkeléskor valami felfoghatatlan balszerencse elszakította tőle; azt hivén, hogy elöl van, mindenfelé kereste […] visszamegy [érte] a hídon: mindenáron meg kell találnia, ha nem, vesszen oda maga is.

El akartam téríteni végzetes szándékától […] mutatom, mennyi halott és haldokló borítja máris a hidat […] elkapják az arra menők lábát, együtt gurulnak a Berezinába […] nem hallgat rám. […] látni véli fivérét a hídon […] nekilódul. […] Háromszor is visszalökik. […] odaér ahhoz a szerencsétlenhez, akit a fivérének hitt […] Látva, hogy tévedett, […] nyomakszik a túlsó partra, de fellökik, hanyatt vágódik a híd szélén […] fölkel egy vértesnek a lábába kapaszkodva, aki […] egy másik katonát ragad karon, de […] elesik és [a két másikkal] a Berezinába zuhan. […]

A vértes meg a másik eltűnt […] Gros-Jeannak sikerült elkapnia egy cölöpöt […] a mérnökkar utászai meg a hidászok […] odahajítottak neki egy kötelet. […] másnap hallottam, […] rátalált a fivérére, de az éppen kilehelte a lelkét, és az ő állapota is reménytelen volt.”

27-én este Csicsagov rájött, hogy rászedték és északabbra küldte az embereit.  28-án reggel megrohamozták Oudinot hadtestét, a másik parton pedig megjelent egy orosz sereg Peter von Wittgenstein tábornok vezetésével és hátba támadta a franciákat. Amikor Oudinot megsebesült, a császár Ney marsallra bízta a parancsnokságot. Ney emberei (javarészt lengyelek és svájciak, de akadtak horvátok, olaszok, hollandok, sőt portugálok is) a túlerővel szemben is tartották az állásaikat, amíg rájuk nem esteledett. A túlparton Victor marsall (nagyrészt német és lengyel) katonái is visszaverték a számbeli fölényben lévő Wittgenstein minden támadását a sötétség beálltáig.

„A fejetlenség nőttön-nőtt, de az volt csak az igazi, amikor Victor marsallt megtámadták az oroszok, és golyó- meg gránáteső záporozott a tömegre. Ráadásul sűrű havazás […] hideg szél […] Egész nap és egész éjjel tartott a zűrzavar, közben a Berezina […] ember- és lótetemeket [sodort], meg sebesültszállító kocsikat, melyek eltorlaszolták a hidat, és lezuhantak róla. […] Victor marsall [este nyolc körül] megkezdte visszavonulását. A hídon való átkelése egy hullahegyen való átkelés volt.”

Sokan így is a túlparton maradtak.

„28-áról 29-ére virradó éjszaka még átkelhetett volna a sok szerencsétlen, de át voltak fagyva, és ott maradtak melegedni azoknak a kocsiknak a tüzénél, amelyeket a többiek hátrahagytak, és éppen azért gyújtották fel, hogy őket távozásra bírják. […] Elmentem még a hídhoz [29-én reggel], hátha találok ezredünkbelit. […] tódultak a hídra azok a szerencsétlenek, akik éjjel elmulasztották […] De elkéstek.  […] Többeket is láttam, amint a Berezinába ugranak, […] egy sem ért partot. […] Nem bírtam tovább. Amikor visszafordultam, épp lezuhant a hídról egy sebesült tisztet szállító kocsi […] elmentem onnan. Felgyújtották a hidat; állítólag akkor játszódtak csak le elmondhatatlan jelenetek.”

Akik túlélték az átkelést, azt hitték, vége a szenvedésnek…

 „Sokan jöttek a Berezina partjáról olyanok, akikről azt hittük, odavesztek. Voltak, akik ölelkeztek, szerencsét kívántak egymásnak, mintha bizony a Rajnán keltünk volna át […] erős volt bennünk a hit, hogy megmenekültünk”



Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

Bourgogne strázsamester emlékezései Napóleon oroszországi hadjáratáról. Európa Könyvkiadó (Emlékezések), Budapest, 1986.

Felhasznált irodalom

CASTELOT, André: Napóleon. Európa Könyvkiadó (Századok-emberek), Budapest, 1972.

ZAMOYSKI, Adam: 1812. Napóleon végzetes oroszországi hadjárata. Park Könyvkiadó, Budapest, 2008.

A nyitóképen January Suchodolski 1866-os festménye az átkelésről

Facebook Kommentek