Baráti tűz: Délvidék, 1941

1941. április 11-én indult meg a Magyar Királyi Honvédség csapatainak a Délvidék – pontosabban a Bácska, a Drávaszög, a Muraköz és a Muravidék – visszaszerzésére irányuló hadművelete. Magyarország a második bécsi döntéssel, 1940 augusztusában eljutott a békés területrevízió végső lehetőségeihez; a délvidéki területek már szabályos hadművelet keretében jutottak vissza az országhoz, és az itteni hadművelet volt 1918 óta az első alkalom, hogy a honvédek átlépték az ezeréves határt.

A helyzetet nehezítette, hogy egyrészt a magyar alakulatok a Jugoszláviát lerohanó német csapatokkal együtt (esetenként azoknak alárendelve) tevékenykedtek, másrészt pedig a sajátságos, már-már jónak mondható (a többi szomszédhoz képest legalább is) magyar-jugoszláv viszony.

toldi.jpg

 38M Toldi harckocsi rohambürün kel át egy harckocsiárkon

Az 1941-es revízió nagy mértékben fokozta Magyarország német függését is, amelyet csak tovább erősített az angolbarát elköteleződéséről ismert miniszterelnök, Teleki Pál rejtélyes halála is. A kormányfő a legtöbb vélekedés szerint öngyilkosságot követett el (nem bírta a rá nehezedő nyomást), de a mai napig tartják magukat olyan elméletek is, amelyek szerint a németek tették el láb alól. Annyi eredményt azonban sikerült a magyar vezetésnek elérnie, hogy a honvédség nem a németekkel egy időben (április 6-án), hanem csak Horvátország kiválása, tehát Jugoszlávia “hivatalos” felbomlása után egy nappal kezdte meg hadműveleteit, és a magyar egységek csak az ezeréves határon belül kerültek alkalmazásra (ez később, a Gyorshadtest szerbiai művelete miatt módosult).

 

A Jugoszlávia (és Görögország) elleni hadműveletekben részt vevő német csapatok Magyarország, Románia és Bulgária felől egyszerre kezdték meg támadásukat, amelyhez később csatlakozott a magyar 3. hadsereg; a támadásban főleg a szombathelyi III., a pécsi IV., a szegedi V. és a budapesti I. hadtest csapatai vettek részt, a különféle fővezérség-közvetlen alakulatok, a légierő, a folyami erők és természetesen a Gyorshadtest mellett. A túlerőben lévő magyar alakulatok nagyrészt visszavonuló jugoszláv csapatokkal kerültek összeütközésbe, illetve már kiürített területeket vettek birtokba. Nehézségeket okozott a hátrahagyott csetnik-különítmények és egyéb gerillahadviselést alkalmazó csoportok leküzdése, amelyek sokszor hosszabb ideig is megakasztották az előrenyomulást; Zentán például 14-ig húzódtak el az összecsapások, egy nappal korábban pedig sor került a hadművelet egy kevésbé ismert eseményére is, amely során magyar és német alakulatok nyitottak tüzet – tévedésből – egymásra.

erod_01.jpg

Fortélyos félelem: a jugoszláv erődvonal egyik vasúti őrháznak álcázott bunkere

A baráti tűz (NATO szóhasználatban “blue on blue” utalva arra, hogy a térképen kékkel szereplő “jófiúk” saját magukat lövik, a vörössel jelölt ellenség helyett) a modern háborúk egyik sajnálatos velejárója. A korábbi, testközelben, legfeljebb néhány száz méteres távolságban zajló összecsapásoknál ennek esélye jóval csekélyebb volt, főleg, hogy a színpompás sisak és pajzsdíszek, később pedig a szintén feltűnő egyenruhák (elég csak a brit vöröskabátosokra gondolni, de egy magyar huszárt sem nagyon nézett senki porosz vértesnek, még messziről sem) nagyban megkönnyítették a saját csapatok felismerését. A helyzet a tüzérség elterjedésével változott meg; könnyen előfordult, hogy a pattantyúsok rövidet lőttek, aminek a saját, rohamozó csapatok itták meg a levét.

234901.jpg

Az örök dilemma

Bár azóta a különféle ellenség-barát felismerő rendszereknek és a “hülyebiztos” szabályzatoknak és azonosítási előírásoknak köszönhetően sokat javult a helyzet, a híradásokban ma is találkozhatunk hasonló esetekkel; 1994 áprilisában Irakban F-15-ös pilóták (és az őket segítő légtérellenőrző személyzete) nézett ellenséges Mi-24-esnek saját Blackhawkokat, amelyek lelövésekor 26 ember vesztette életét. 2003-ban, szintén Irak fölött baráti tűzben pusztult el egy brit Tornado, Afganisztánban pedig egy alkalommal 8 kanadai katona esett el egy téves azonosításból eredő amerikai légicsapásban, ami jól mutatja, hogy tökéletes megoldást a mai napig nem tudtak kitalálni a problémára. Ezt az is nehezíti, hogy a 150-200 évvel ezelőtti módszerrel ellentétben a katonák igyekeznek minél jobban meglapulni, beolvadni a környezetbe, ami szintén megnehezíti azonosításukat.

Bár 1941 tavaszán mind a német, mind a magyar hadigépezet többségében precízen működött, a baráti tüzet nem tudták elkerülni, bár ez az április 13-án, Bellye mellett lejátszódott eset szerencsére nem követelt áldozatokat. Az eseményt az egyik szemtanú, a katonai főreáliskolából “puskaporszagolásra” kikért Major Norbert Ravasz István által feldolgozott elbeszéléséből ismert, aki a pécsi 8. gyalogezreddel a Drávaszögben, Eszék (ma: Osijek, Horvátország) felé haladt.

“Major növendék elmondása szerint a század hajnalhasadáskor azt érzékelte, hogy Eszék felől három szürke teherautó közeledik a jenőfalvi úton. Lesállást foglalva bevárták az oszlopot, majd egy gránátvetővel rálőttek az első gépjárműre. A lövés – Istennek hála – cél tévesztett, amit egy kettétört útszéli fa bánt. Amidőn a teherautókról leugráló katonák tüzelőállást foglaltak, akkor derült ki a vezényszavakból, hogy bizony német konvojra lőttek. A félreértést átkiabálással sikerült tisztázni (akkoriban a legtöbb magyar tiszt jól beszélt németül), még sebesülés sem történt. Kiderült, hogy a németek már elfoglalták Eszéket – amiről a magyar század parancsnoka még nem értesült -, s azért küldtek előre gépkocsizó gyalogságot, hogy hátba támadva a jugoszláv védőket, segítsék a magyar előretörést. A németek viszont arról nem tudtak, hogy a Drávaszöget a jugoszláv hadsereg már kiürítette.”*

delvidek_01.jpg

A 3. hadsereg kezdeti támadási terve: a Gyorshadtest német alárendeltségben végzett műveletei ezen a térképen nem szerepelnek.

Noha honvédség már több alkalommal, 1939-ben Kárpátalján, 1940-ben pedig Erdélyben vett részt kisebb összecsapásokban, hadműveletekben, a délvidéki hadjárat volt az első igazi erőpróba. Nagyon hamar kiütköztek a magyar csapatok elsősorban a gépesítés, a tüzérség és a fegyver- és haderőnemi együttműködés terén tapasztalható hiányosságai; ismerve a gazdasági nehézségeket és a majdnem két évtizedes rejtett haderőfejlesztés körülményeit, ezeken nem volt mit csodálkozni. Azért a nehézségek mellett akadt bőven pozitívum is: a magyar tisztek és katonák harctapasztalatot szereztek, vizsgázott a technika és a harceljárások is. Bár sok volt a probléma is, Magyarország például nagyon komolyan vette a páncélosok gyártását (hogy később a háború alatt jóformán hetente megjelenő új típusokkal a hazai ipar nem tudta tartani a tempót, más kérdés, a végére a német és sok esetben a brit sem tudta, pedig ők aztán egy-kettővel magasabb súlycsoportban játszottak) és az akkoriban szárnyait bontogató ejtőernyős (elnézést a képzavarért) fegyvernem fejlesztését.

csaba.jpg

39M Csaba felderítő páncélos: korszerű technika

A magyar ejtőernyősök első akciója is a délvidéki hadműveletekhez köthető; a tragédiával kezdődő, de végül sikerrel végrehajtott művelettel a későbbiekben külön írás keretében foglalkozunk. Most elégedjünk meg annyival, hogy a magyar légideszant-alakulat felállítása több nagyhataloméval (Németország, Olaszország, Franciaország, és az ejtőernyős-hadviselést igazán komolyan vevő Szovjetunió) közel egy időben történt, és ezzel olyanokat előztünk meg, mint az USA és Nagy-Britannia és Japán, emellett a honvédek élen jártak a klasszikus harci alkalmazásuk (értsd: nem elit gyalogságként harcoltak, hanem “üzemszerűen” jutottak el a művelet helyére is) terén is.

2011-03-21_164038.jpg

Magyar ejtőernyős kiképzés alatt: megfigyelhető az ugróruha, a különleges bakancs, valamint az akkoriban ritkaságszámba menő géppisztoly is

A hadműveletek következtében visszakerült Magyarországhoz 11 417 km² terület, összesen 1, 030 millió lakossal, akiknek 39%-a magyar, 17,2 %-a szerb, 15,4 %-a pedig német volt; a Muraközre és Muravidékre szinte azonnal igényt formált a papíron független horvát állam is, annak ellenére, hogy az korábban sosem képezte részét, a Bánság nyugati része pedig német közigazgatás alá került, ugyanis arra Magyarország mellett Románia is igényt tartott, és Hitler nem akarta tovább fokozni az amúgy is igen feszült szomszédi (v)iszonyt. A harcok magyar vesztesége a hivatalos jelentések szerint 719 fő volt; 5 tiszt és 60 legénységi állományú hősi halált halt, a sebesültek aránya 16/648 volt. Egy németeknek készített, 1941. december 9-i kimutatás szerint ugyanakkor 7 tiszt és 219 legénységi állományú esett el; az eltérés okára az irat nem ad magyarázatot, minden valószínűség szerint a súlyos sebesültek közül addigra többen elhaláloztak, illetve az új listára már felkerültek azok is, akik a csetnikek és kommunista partizánok akciói következtében vesztették életüket.

delveidek_2011.jpg

Egy nem rejtett erőd, új gazdáival

És hogy hogy is kezdődhetett a “kis magyar világ”? Erre jó választ ad az alábbi kisfilm, amelyet haditudósítók felvételeiből vágtak össze, és látható rajta  a honvédalakulatok alkalmazott technika jelentős része is, valamint megfigyelhető a megerődített jugoszláv határvonal is, amely természetesen nem tudott kifogni a honvédeken. A filmen látható egy ejtőernyős-akció is, ami azonban rekonstrukció; a tervek szerint ugyan légideszant foglalta volna el a Ferenc csatorna hídját Szenttamásnál, azonban a vezérgép veszprémi tragédiája miatt módosult, és az ejtőernyősök, bár ugrással érkeztek a területre, a gyalogsággal karöltve vették birtokba a hidat. A filmből nagyközönségnek szóló alkotás lévén természetesen mind a baráti tűz, mind pedig az ejtőernyős-hadművelet módosulása kimaradt.

 

*Ravasz 86. o.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Forrás:

Ravasz István: A délvidéki hadművelet. Fegyveres beavatkozás és zöldmezős revízió in.: Vincze Gábor (szerk.): Visszatér a Délvidék 1941, Budapest, 2011. 72-97. o.

Facebook Kommentek