Havas Magyarország – KÉPVÁLOGATÁS
Körülbelül egy évvel ezelőtt egy képválogatás keretében idéztük meg azokat az időket, amikor akár heteken át vastag hótakaró borította Budapestet, ide értve a belvárost is. Mostani Fortepanos képválogatásunkban az ország többi településéről, tájairól – elsősorban az Északi-Középhegységből – válogattunk havas-jeges fotókat azokból az időkből, amikor még „igazi” telek voltak. Noha manapság egyre ritkább a komolyabb havazás, az idei év (2023) decembere alapján korántsem biztos, hogy el kell búcsúznunk a komolyabb hóesésektől és a téli sportok kedvelőinek sem feltétlenül kell külföldi utazásban gondolkodniuk.
Bár a többség jó eséllyel akkor is inkább közlekedési akadályt látott a havazásban, a mátrai, bükki (és egyéb magashegységi) vendéglátósok, valamint a hozzájuk érkező turisták, síelők kifejezetten örültek a minél vastagabb hótakarónak. Az Északi-Középhegység (illetve kisebb mértékben a Mecsek és a Bakony) turisztikai szempontból a trianoni békediktátum után értékelődött fel igazán, hiszen a Tátra és a Kárpátok elcsatolásával nem nagyon maradt más hegység az országhatárokon belül. A Mátra és a Börzsöny előnyben volt, hiszen Budapestről egynapos kirándulás keretében is megközelíthetőek voltak már akkor is.
Ugyan a térség korábban sem volt ismeretlen a turisták előtt (ezt jól mutatja, hogy már 1888-ban elkészült az első Mátra-kalauz. A mátrai turizmus atyjának tekinthető Hanák Kolos készítette 1897-es változat, amelyet a Mátra Egylet, vagyis a Magyar Turista Egyesület Gyöngyösi Osztálya adott ki, online is elérhető). A virágkor azonban a 20-as években vette kezdetét, és a világválság is csak kis mértékben akasztotta meg az átalakulást. Sorra épültek a turistaházak, szállodák, vendéglők, majd megjelentek a nyaralók is, alaposan átalakítva az addig főleg fakitermelésből, szénégetésből élő kis falvak életét. Erre a legjobb példa a mai Mátraszentimre, Mátraszentlászló és Mátraszentistván, amelyeket eredetileg Ötházhuta, Fiskalitáshuta és Óhuta néven ismertek, és csak 1938-ban (Szent István király halálának 900. évfordulója kapcsán) kapták mai nevüket.
Erre remek példa a fenti képen látható Sport Hotel, ami eredetileg kékesaljai menedékház vagy Mátra-ház néven épült 1927 és 1930 között, de különleges kialakítása miatt a köznyelv azonnal pagodaként kezdte emlegetni (ezen a képen, bár nem havas, jobban látszik, hogy miért), és egy ideig hivatalosan is Pagoda Pihenő Panziónak hívták. A turistaház/szálloda olyannyira zöldmezős beruházás volt, hogy a később körülötte kiépülő Mátraháza is az épületről kapta a nevét. A különleges épületről bővebben lásd itt. Az illetékes Gyöngyös polgármestere különféle kedvezményekkel csábította a panziót vagy nyaralót építeni vágyókat, ami szintén segítette a környék „benépesülését”. Szinte azonnal megjelent a gyógyturizmus is, számos szanatórium, gyógyszálló épült, a hegyi levegőn a tüdőbetegek sokkal jobb eséllyel gyógyulhattak, mint a városokban.
A szálló az államosításig a Mátra Egylet tulajdona volt, később SZOT-üdülőként (Szakszervezetek Országos Tanácsa) működött, jelenleg elhagyottan áll. A Mátra-ház különlegességét jól mutatja, hogy rákerült a Mátrát (és egyben a belföldi turizmust) reklámozó plakátok egyikére is, igaz tavaszi/nyári felállásban. A plakátról látható, hogy a korszak mércéjével nézve kész luxus várta a „pagodába” látogatókat; villanyvilágítás, telefon, vezetékes víz, emellett a téli sportok kedvelőinek már rendelkezésére állt a síugrósánc is. Ezeket az első szállodákkal együtt, nem kis erőfeszítéssel építették ki, pont azért, hogy segítsék a térség turizmusának fellendítését. További érdekesség, hogy a plakátot, amelyen 1010 m magasnak szerepel a Kékes-tető, a régi budapesti fényképeiről ismertté vált Klösz György és fia társasága készítette.
A megmaradt hazai hegységeket a szocialista időszakban is hasonlóan reklámozták, természetesen a korszakra jellemző dizájnnal. A saccra az 50-es években készült plakát érdekessége, hogy téli tájat ábrázol, vidáman szánkózó/síelő elvtársakkal és elvtársnőkkel, ami mutatja, hogy elsősorban erre az időszakra és a havazáshoz köthető élményekre koncentráltak akkoriban.
A „pagoda” mellett számos további panzió, üdülő és turistaház épült a környéken, pl. Mátraházán volt a Honvéd Tiszti Üdülő, ami a második világháború után is a hadsereg kezelésében maradt. Jóval nagyobb léptékben épültek (luxus)szállodák a Kékesen (1933, ez ma Mátrai Gyógyintézet), illetve Galyatetőn (1937-39), utóbbiban Kodály Zoltán és Karády Katalin is megfordult, előbbi rendszeresen is.
A mátraihoz hasonló felfutást lehetett megfigyelni egyebek mellett a Bükkben is, aminek legszembetűnőbb példája a lillafüredi Palotaszálló. A Hámori-tó környéke korábban is népszerű üdülőhely volt, de a neoreneszánsz hotel 1930-as megnyitása új korszakot nyitott a turizmus terén. Ide elsősorban az elit képviselői jártak télen-nyáron, számos konferenciának is helyt adott az épület. Az 1933-as írókongresszus során járt itt Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és József Attila is (ő ekkor és itt írta meg Óda c. versét), a következő évben bemutatott (részben itt játszódó) Meseautó c. film pedig tovább növelte a hely népszerűségét. Hasonlóan Mátraházához, itt is jóformán nulláról kellett kiépíteni az infrastruktúrát is; a ma is működő kisvasút ugyan már megvolt, de komoly átalakításokra szorult (pl. több alagutat is kellett készíteni), és ekkor épült meg a Miskolc-Lillafüred közötti autóút is.
A szállóba a második világháború alatt előbb német, majd szovjet katonák költöztek (igen, ez ismerős lehet a Magyar vándor c. filmből is), az 50-es évektől pedig szintén SZOT üdülőként funkcionált. További érdekesség, hogy a szállótól nem messze, azzal és az üdülőteleppel egy időben épült ki egy hegyoldalba vájt légvédelmi vezetési pont, a „Szikla” is, amely a rendszerváltásig működött üzemszerűen, majd egy ideid diszkóként; logikus, hiszen a hatalmas földmunkák és több ezer munkás között könnyű volt elrejteni az óvóhelyet építőket, amire szükség is volt, hiszen az ekkor ellenséges Csehszlovákia éberen figyelt minden mozzanatot. [Erről részletesen lásd: Pajti Zsófia Viktória: Lillafüred, légvédelmi vezetési pont. In: Mihályi Balázs (szerk.): Titkos bunkerek. A magyarországi óvóhelyek története 1917-2022. Erdélyi Szalon, Budapest, 2023. 265-276. o.]
A síelőket, kirándulókat és gyerekeket (főleg, ha a hó miatt nem lehet iskolába menni) leszámítva a többség jó eséllyel azért nem örült a havazásnak, hiszen legyen szó 2 vagy 25 centiről, a téli csapadék rendszeresen gondokat okozott (és okoz ma is) a közlekedésben. Bár a fenti képen az utat láthatóan alaposan felsózták, jó eséllyel nem volt könnyű dolga a rendőröknek sem. Akár csak majdnem 30 évvel korábban azoknak a győri fuvarosoknak, akik a városra hullott rengeteg havat kocsikkal-szekerekkel vitték a folyópartokra (Győrben van bőven választék) és borították be a vízbe. Ugyanilyen módszerrel zajlott ez a fővárosban, és mindenhol, ahol volt valami nagyobb vízfelület, lehetőleg folyó a közelben.
Szintén nem lehetett őszinte a mosolya ezeknek a bükkaranyosi úriembereknek, akik hóba ragadt Warszawájukat próbálták meg (remélhetőleg sikerrel) kiszabadítani. E sorok írója több ízben került hasonló helyzetbe, és azt kell mondjam, nem kívánom senkinek.
Havazások idején országszerte hasonló jelenetek játszódtak-játszódnak le, szerencsésebb esetben akad pár segítőkész járókelő, szomszéd vagy másik sofőr.
A havazás és fagy a vasútvonalakat sem kíméli: ugyan akkoriban a kevés villamosított pálya miatt a felsővezeték-szakadások nem jelentettek nagy gondot, a váltók elfagyása jóformán azóta probléma, amióta vasút létezik.
Ha Magyarország és hó, akkor gyorsan előkerül az 1987 januári hatalmas havazás, amelyre még nagyon sokan emlékeznek, és amiről mi is többször írtunk már. 1987. január 10-től három napon át folyamatosan szakadt a hó, több települést napokra elzárva a külvilágtól, és ekkor, 11-én történt a budapesti Fogaskerekű legsúlyosabb balesete is. A mentésbe-hóeltakarításba nagy erőkkel kapcsolódtak be a néphadsereg egységei is, emellett katonai helikopter szállította az épp ekkor hazánkba látogató, népszerű Lucelia Santost, vagyis „Isaurát” is.
És mit ér a havazás fagy nélkül?
Sokaknak a kemény tél és a jég a megélhetést jelentette, legalább is amíg nem jelentek meg a jéggyárak és tömegesen az elektromos hűtőszekrények. Rengeteg helyen, természetesen főleg „családi” házaknál, villáknál volt jégverem, amit az ilyenkor vágott jégtömbökkel töltöttek meg, de hasonló elven működött a Parlament eredeti „légkondicionáló” berendezése is. A lenti képen Nagymaroson dolgoznak a jégvágók, szemközt látható a visegrádi Alsó-vár is a Salamon-toronnyal, aminek ekkor még nem volt helyreállítva az egyik sarka és a teteje. A Duna teljesen 1963-ban fagyott be utoljára, azelőtt viszont rendszeresek voltak a helyenként brutális károkat okozó jeges árvizek is.
Zárásként pedig egy 1941-es fotó, Győrből, ami remekül mutatja, hogy egy kis havas mókázáshoz igazából el sem kell hagyni a várost, némi kreativitásra és kellően bevállalós haverokra van csak szükségünk, bár azért nem árt, ha van kéznél ló és néhány pár síléc is.
A nyitóképen: a behavazott Mátrai út egy elágazása, Mátraszentimre, Galyatető, 1947. Háttérben a Magyarok Nagyasszonya templom (Kodály-templom) tornya. (Hegedűs Judit/FORTEPAN, 23942)
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.