Hullámvasút a szabadságba – Lengyelország útja a diktatúrából az EU-ig

Ébner Anna

A kelet-európai rendszerváltásokat a diktatúrából a demokráciába vezető útként értelmezik. Ennek megfelelően a térség eseményeiről beszámoló tanulmányok és kötetek „út a szabadságba” illetve „út a függetlenségbe” jelszavak alatt készültek el.[1] Lengyelország útja 1980 és 1990 között szintén a szabadságba vezetett, csakhogy ez az út inkább politikai hullámvasútként mintsem „egyszerű” útként írható le, hiszen a reményteli és békés magasságok után rendszerint jöttek a sokkoló leejtők.[2] A hullámvasút három jól elkülöníthető szakaszból állt. Az első szakasz 1980 és 1981 közé tehető, amely során a Szolidaritás mozgalma támadást indított a pártállam ellen, ezt követően a kommunista rezsim 1981 és 1983 között szükségállapotot hirdetett, majd végül 1983 és 1990 között partneri viszonyt ajánlott a Szolidaritásnak, hogy megteremtsék a stabilitást, amely azonban a kommunista rendszer összeomlását eredményezte.[3]

Lengyelország tehát az egy évtizedes hullámvasút végére ugyan eljutott a kommunista diktatúrából a szabadság visszaszerzéséig, valamint 2004-ben az Európai Uniós tagság elnyeréséig, sokáig azonban ennek szemernyi esélye sem látszott. Az országban ugyanis egymással párhuzamosan, egymást kölcsönösen elutasító útvonalakat jelölt ki a Pártállam és a Szolidaritás. Mindeközben a lengyel társadalmat, a hullámvasút hasonlatnál maradva, biztonsági övként védelmezte a katolikus egyház, a szolidáris külföldi országok, illetve a nyilvánosság ereje.

Jelen írásomban kísérletet teszek a lengyel rendszerváltás és az Európai Uniós tagság elnyerésének bemutatására.

A Szolidaritás mozgalma (1980-1981)

A Szolidaritás mozgalma 1980 júliusában egyesülve a régebbi ellenzéki csoportokkal egy széles körű, a munkások, az értelmiség, a parasztság zömét összefogó ellenállási mozgalomként lépett a felszínre.[4] A fokozódó társadalmi feszültségek hatására 1980 augusztusában egy újabb áremelési kísérlet alkalmával a munkások sztrájkba kezdtek: Lublinból induló egész országra kiterjedő sztrájkhullám bontakozott ki, amely által a mozgalom támadást indított a pártállam hatalmi monopóliuma ellen.[5] A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) azonnal megkezdte a sztrájkok egyesével történő letörését. Stratégiájuk majdnem teljes sikerrel járt, csakhogy nem számoltak Lech Wałęsa tárgyalási és szervezési képességeivel. Nemsokkal azután, hogy kitört a gdanski Lenin Hajógyárban a sztárjk, Wałęsa átvette a sztrájkbizottság vezetését, és irányításával közel húszezer munkás barikádolta el magát a gyárban, a gyáron kívül pedig több ezer fős tömeg gyűlt össze. Wałęsa sztrájkolói úgy döntöttek, hogy „addig nem szüntetik be a sztrájkot, amíg a máshol sztrájkot folytatók ügyei megnyugtatóan nem rendeződnek” – innen ered a Szolidaritás elnevezés.[6]

A kormány ezúttal letett az erőszak fegyveréről, és rákényszerült a tárgyalásokra: 1980. augusztus 31-én Mieczysław Jagielski aláírta a sztrájkolók huszonegy pontos követelését magába foglaló gdanski megállapodást.[7] A megállapodás értelmében létrejöhetett a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet. A szakszervezet az első legális ellenzéki mozgalom volt Kelet-Európában és széles körű, tízmilliós tagsági létszámával rövid időn belül meghatározó versenytársává vált a hatalomnak.[8]

A Szolidaritás felemelkedése súlyos károkat okozott a kommunista vezetésnek, akik közül többen lemondtak.[9] Természetesen Moszkva sem nézte jó szemmel a Szolidaritás nyilvánosságba vételét. Ennek fényében az 1981 elején miniszterelnöki székbe kerülő Wojciech Jaruzelski mindent megtesz majd azért, hogy a Moszkva szemében izgága, csatlós államot engedelmességre kényszerítse.

A katonai diktatúra (1981-1983)

Jaruzelski több tényező együttes hatására döntött 1981. december 13-án a katonai diktatúra bevezetése mellett. Az egyik tényező a cenzúrához, illetve annak hiányához köthető. 1981-ben a húst is elkezdték jegyre adni, ezért az emberek kénytelenek voltak hosszú órákat sorban állni. Eközben mindenféléről beszéltek egymás között, így például arról is, hogy mekkora a különbség a saját hétköznapi tapasztalataik, illetve a propagandából áradó hírek között. A cenzúra hiánya a sorokban nagyon ártott a párt hírnevének.[10] A másik tényező Stefan Wyszyński bíboros személyével kapcsolatos: az egyházfő halálával rendkívül megnőtt a feszültség a hatalmon lévők és az elnyomottak között.[11] A katonai diktatúra bevezetéséhez a végső löketet a Radom városában kibontakozó sztrájk adta meg, Jaruzelski ugyanis nem hagyhatta, hogy a hadiipar központját bevegye a Szolidaritás. Éppen ezért a miniszterelnök gyorsan cselekedett: lejárató hadjáratot indított a Szolidaritás vezetői ellen és még a titkosrendőrséget is bevetette, hogy bizonyítékokat szerezzen a készülő „felkelés” igazolására.[12]

December 13-ára virradóan megjelentek a szükségállapotot hirdető falragasztványok és a tankok a lengyel városokban. A katonai diktatúra alatt körülbelül tízezer ártatlan embert tartóztattak le vádemelés nélkül, nagyjából százezer embert internáltak, és erőszakosan léptek fel a sztrájkok fészkeinek tartott üzemekben, melynek következtében közel százan veszítették életüket.[13] Továbbá több tucat embert kényszerítettek hűségeskü aláírására is, amit ha megtagadtak, elveszítették megélhetésüket vagy szabadságukat.[14]

1982 elejére Lengyelországot hivatalosan is a Jaruzelski által alapított Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (Wojskowa Rada Ocalenia Narodowego – WRON) irányította. A szükségállapot alatt a WRON-nak jogában állt kijárási tilalmat bevezetnie, korlátoznia a közlekedést és lehallgatnia a telefonbeszélgetéseket.[15] A Szolidaritás megmaradt része hiába próbálkozott sztrájkokkal, kisebb tüntetésekkel nem tudtak változást elérni. A WRON sikeresen vetette be ellenük az elnyomás minden eszközét: végül valamennyi szakszervezet működését felfüggesztették. A hadiállapot megszüntetésére 1983. július 22-én került sor, de ezt mindenki csak üres gesztusnak tartotta.[16]

A katonai diktatúra felszámolását követően Jaruzelski rezsimje felett továbbra is viharfelhők gyülekeztek: az ipari termelés katasztrofálisan alacsony, a külföldi adósságállomány riasztóan magas volt, az ellenzék pedig létrehozta saját működő földalatti világát.[17] A hatalom számára nem volt más kiút, mint valamiképp közeledni a társadalomhoz. Ennek fényében zaklatták, de nem számolták fel a földalatti mozgalmakat, valamint 1983-ban látogatásra hívták a pápát, melyből a nép sok erőt merített.[18]

Biztonsági övek

A lengyel társadalmat a katonai diktatúra sokkoló meredekségű lejtőjén biztonsági övként óvta a Vatikán és az Amerikai Egyesült Államok: előbbi szenteste szolidaritásának kifejezésére gyertyát gyújtott, utóbbi szintén ezt tette a Fehér Házban mindamellett, hogy gazdasági szankciókat vezetett be Lengyelország és a Szovjetunió ellen, valamint követelte a szükségállapot felszámolását és az internáltak szabadon engedését.

A nyilvánosság erejének is nagy szerepe volt abban, hogy a katonai diktatúra felszámolását követően a hatalom közeledni kívánt a társadalomhoz. A lengyel eseményekről beszámoló könyveknek, filmeknek köszönhetően ugyanis a külföldi közvélemény is tájékozottabb volt, mint korábban bármikor, illetve az országon belül is megindult, a cenzúra igyekezete ellenére, például a Szabad Európa Rádió segítségével az információáramlás. A nyilvánosság biztonsági övét mindezek mellett a Szolidaritás is erősítette a „második nyilvánosság”[19] által: kiépítettek egy titkos hálózatot, mely illegális napilapokat, újságokat és könyveket terjesztett.

Az 1980-as években a lengyel társadalom egyik legnagyobb támasza a katolikus egyház volt. A nép hatalmas erőt merített a pápa két látogatásából és abból, hogy a Szolidaritás papjai készek voltak a mártíromságra is. Az egyház egyik leghíresebb mártírja Jerzy Popiełuszko atya volt, akit 1984-ben gyilkolt meg három rendőr. Miután előkerült az atya holtteste zavargásokra lehetett számítani, hogy ennek elejét vegye Jaruzelski bíróság elé állította az ügynököket, akik végül börtönbüntetést kaptak.[20] A fent említett biztonsági övek kiegészülve Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésével nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a hatalom a konfliktusok erőszakos elfojtása helyett a párbeszéd mellett döntött.

A kommunizmus haláltusája (1983-1989)

A hatalom 1983 és 1988 között rendszerstabilizáló reformokkal  kísérletezett: létrehozták az alkotmánybíróságot, bevezették az állampolgári jogok képviselőjének intézményét, tartottak népszavazást. Igyekeztek gazdasági reformokat is életbe léptetni, de ezek kudarcot vallottak. Az illegális ellenzék a felajánlott politikai feltételekkel nem akart élni, így patthelyzet alakult ki. [21] 1988 tavaszán egy újabb áremelésre válaszként ismét sztrájkmozgalom robbant ki az országban. A hatalom válaszút elé érkezett: vagy megkezdik a tárgyalásokat, vagy ismét rendkívüli állapotot vezetnek be. Jaruzelski az előbbi mellett döntött, majd hamarosan a Központi Bizottság VII. plénumán megoldási javaslatként felvetette a kerekasztal kifejezést.[22] A kerekasztal tárgyalások azonban még várattak magukra: 1988 novemberében Moidowicz és Wałęsa nyilvános televíziós vitában csaptak össze. A párt várakozásaival ellentétben a vitából Wałęsa került ki győztesen: lemosta ellenfelét a képernyőről, és tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vállt.

Kerekasztal-tárgyalások

A kormánykoalíció, a Szolidaritás és a katolikus egyház képviselői között 1989. február 6. és április 4. között indultak meg a kerekasztal tárgyalások , melyek politikai és államjogi értelemben letették a lengyel rendszerváltás alapjait.[23] A tárgyalások során a kommunisták delegációját Jaruzelski jobb keze, Czesław Kiszczcak tábornok vezette, míg a Szolidaritásét Tadeusz Mazowiecki.[24] A tárgyalások során mindkét oldalra nagy nyomás nehezedett saját táboruk részéről: Jaruzelskit azzal vádolták, hogy „kiárusítja az országot az ellenzéknek”, míg Wałęsat azzal bírálták, hogy „mocskos üzletet” kötött.[25]

A tárgyalások két hónapig tartottak, gyakran alakult ki patthelyzet a felek között, végül azonban sikerült megegyezni: a megállapodást 1989. április 5-én írták alá.[26] Ennek értelmében politikai alapelvként fogadták el a „népszuverenitás” elvét, valamint a LEMP elismerte a politikai pluralizmust, törvényesítette a Szolidaritást, és elfogadta a szólásszabadságot.[27] Megalkották továbbá az új választási törvényt is: a szejm képviselő helyeinek harmincöt százaléka, az újonnan létrehozott szenátus pedig minden képviselő helye szabad választásokon dől majd el.[28]

Választások

Az 1989. június 4-re kiírt választások mérföldkőnek számítottak. Bár csak az országgyűlés egyharmadát választhatták meg szabadon, vagyis a kommunista hatalom megdöntésére nem volt esély, a választások mégis elsöprő pszichológiai hatással bírtak, mert a társadalom végre adhatott egy pofont az állampártnak. A választások eredményeképpen a szabadon választó 261 választókörzetből 252-ben a Szolidaritás szerzett előnyt, míg a szenátus teljes egészében a kezükbe került, és Jaruzelski csupán egyetlen szavazattal kapott többet a szükségesnél, ahhoz hogy államelnök lehessen.[29]

A kommunista monopólium 1989 augusztusában rendült meg végleg. Ekkor jelentette be ugyanis a szovjet külügyminisztérium, hogy nem avatkoznak be Lengyelország belügyeibe, és hogy a lengyeleknek saját maguk kell megoldaniuk a problémáikat. A megdöbbentő kijelentést követően a miniszterelnök, Czesław Kiszczak azonnal lemondott, utóda Tadeusz Mazowiecki lett.[30] Decemberben a szejm fontos alkotmánymódosítást fogadott el, melynek értelmében a Lengyel Népköztársaság helyébe a III. Lengyel Köztársaság lépett, valamint a lengyel címerben a sasra is visszakerülhetett a korona.[31]

Míg Jugoszláviában etnikai háború söpört végig, Romániában pedig vérfürdő közepette buktatták meg Ceaușescut, Lengyelországban nyugalom honolt és békésen zajlottak a változások. Az előbb említett külföldi katasztrófák kiegészülve a berlini fal lebomlásával, és bársonyos forradalommal, megrázták a kommunista hatalmat és ezzel párhuzamosan aláásták a lengyel párt hatalmát is.

A Balcerowicz-terv

Az 1980-as évek végére Lengyelország gazdasági téren súlyos helyzetbe került: jelentős adósságterhet halmozott fel, gyors áremelkedés bontakozott ki, nőtt az államháztartás deficitje, visszaesett a termelés, és hiperinfláció alakult ki. A kritikus helyzetre a Szolidaritás közgazdásza, Leszek Balcerowicz dolgozott ki egy megoldási tervezetet.[32]

A közgazdászról elnevezett terv 1990. január 1-jén lépett hatályba: bevezették a kapitalista gazdaságot, az új konvertibilis fizetőeszközt, és megszüntették az állami tervezést az összes gazdasági szektorban.[33] Tekintve, hogy a változások gyorsak és gyökeresek voltak a tervet „sokkterápiaként” tartja számon az irodalom. Balcerowicz szerint azért volt szükség erre a gyors modellváltásra, mert a „kommunizmust nem lehet kis lépésekkel magunk mögött hagyni.”[34] A gyors modellváltás másik oka pedig az volt, hogy általa kívánták, amennyire csak lehetséges, csökkenteni a társadalomra háruló terheket az átmeneti időszakban.[35]

A Balcerowicz-terv nyomán piaci logikán és a magántulajdonon alapuló kapitalizmus valósult meg, mellyel a Szolidaritás teljesen más úton járt, mint amit 1980-81-ben az önigazgatási koncepció keretében hirdetett.[36] Az önigazgató koncepció több tényező együttes hatására fulladt kudarcba. A kezdeti nehézségeket az jelentette, hogy a mozgalom belső megosztottsága miatt nem tudott kidolgozni egy olyan gazdasági programot, amely következetesen számolt volna a gazdasági realitásokkal. A hadiállapot bevezetése csak súlyosbított a helyzeten: elvette a reményt az emberektől arra vonatkozóan, hogy sorsuk irányítói lehetnek, melynek hatására a társadalom passzívan, reményvesztetten, minden ellenállás nélkül elfogadta a sokkterápiás tervet. Az önigazgatás koncepciójának végezetül a rendszerváltás világgazdasági környezete sem kedvezett, hiszen a liberális gazdasági fordulatok útján kialakított életmód a lengyel lakosságnak is hívogató volt.[37]

Felszabadulás

A sokkterápia halálos csapást mért a LEMP-re. Mindeközben Mazowiecki kitartott a kijelölt út mellett: 1990. február 28-án törvényt fogadtak el a politikai pluralizmusról és a politikai pártok alapításának jogáról, az első szabad választásokat pedig 1992 októberében tartották meg.[38] A sokkterápia és a privatizáció eredményeképpen a termelékenység még mindig esett, a munkanélküliség nőtt, az életszínvonal tovább zuhant. A kormánypolitika negatív mutatói csalódást okoztak a Szolidaritást támogató tömegeknek: a lakosság kiábrándultsága megfigyelhető az 1990 végén tartott elnökválasztás során is, hiszen nemcsak a részvételi arány volt alacsony, hanem a Wałęsat támogató szavazatok aránya (39%) is. Wałęsa nehezen megszerzett győzelmét követően menesztette a kormányt, az új kormány élére pedig Jan Krzysztof Bieleckit nevezte ki.[39]

Mindeközben a száműzetésben lévő londoni kormány önként vetett véget működésének. Az utolsó elnök Varsóba repült, és magával hozta a háború előtti kormány felségjeleit.[40] Wałęsa ennek köszönhetően 1990. december 22-én úgy foglalhatta el hivatalát, hogy hivatali elődeinek jelképeit vihette magával. Ez a pillanat hozta el Lengyelország számára a jelképes felszabadulást.[41]

Visszaszerzett szabadság (1990-2000)

Azáltal, hogy Lengyelország visszaszerezte függetlenségét, végleg összeomlott az országban a kommunista hatalom. Fontos kiemelni, hogy szemben Romániával, vagy Jugoszláviával erre békés úton került sor. Ebben nagy szerepe volt Gorbacsovnak is, hiszen amikor Lengyelország megszerezte függetlenségét a Szovjetunió még egységes és érintetlen volt: Moszkva megtorló eseményeinek legnagyobb és legértékesebb csatlós állama elvesztéséért tehát egyedül ő állt útjában.[42]

Lengyelország viszonylag gyorsan át tudott állni a szabadság útvonala által kínált lehetőségek rendszerére. Ezt nagyban köszönhette annak, hogy készen állt egy fiatalokból álló képzett csoport a hatalom átvételére, illetve annak, hogy a külföldi lengyel közösségek is támogatásukról biztosították őket.

Az 1991-es év második felét gazdasági újjáéledés jellemezte: fellendült a termelékenység, sikerült visszafizetni a külföldi adósságokat, nőtt a külföldi befektetések száma és a korábbi depresszió is múlóban volt.[43] A politikai átrendeződés is ekkoriban zajlott: a Szolidaritás és a kommunista párt is rivalizáló csoportokra szakadt, melynek eredményeképpen Mazowiecki megalapította az Unia pártot, a megmaradt kommunisták pedig a Szociáldemokrata Baloldal (SLD) színeiben léptek fel a politikai porondra.[44]

Az 1995-ben tartott választásokon a nép Wałęsa helyett Aleksander Kwaśniewskinek szavazott bizalmat, aki azonnal hozzákezdett ahhoz, hogy biztosítsa az ország NATO és Európai Uniós tagságát. A csatlakozásra előbbi szervezetnél 1999-ben, utóbbinál pedig 2004-ben került sor.[45]

1991 és 1997 között három országgyűlési választást tartottak. A pártátrendeződéseket, pártegyesüléseket követően létrejövő koalíciós kormányok rövid életűek voltak, és viszonylag rossz hatásfokkal működtek.

Lengyelország szabadságba vezető útja nemcsak abban tért el az európai államokétól, hogy békésen ment végbe, hanem abban is, hogy ott a kommunista rendszer idején elkövetett bűnökért senkit sem vontak felelősségre: „a politikai élet még szimbolikusan sem tisztulhatott meg.”[46]

Európai Uniós tagság elnyerése (2004)

Közép-Európa államai a rendszerváltást követően hasonló nehézségekkel néztek szembe, hiszen mindannyian hosszú éveket töltöttek a szovjet blokk vaskarmában. A korábbi szocialista államok új alapokra – szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság, emberi jogok – helyezték országaik működését, és közös külpolitikai célt fogalmaztak meg: minél akartak kerülni az európai integrációhoz.[47]

1991 elején a térség vezetői, Antall József magyar miniszterelnök, Lech Wałęsa lengyel és Václav Havel csehszlovák elnökök megújították történelmi gyökerű kooperációjukat: létrejött a visegrádi együttműködés, amely mai formáját Csehszlovákia 1993-as felbomlásával érte el. A V4-ek vezetői ezt követően közös nyilatkozatban jelentették ki, hogy céljuk „Európa politikai, gazdasági, biztonsági és jogalkotási rendszerébe való teljes körű bekapcsolódás.”  A visegrádi deklaráció 2004. május 1-jén a négy ország Európai Unióba történő felvételével teljesedett be.[48] Lengyelországnak még hosszú utat kellett megtennie ahhoz, hogy elnyerhesse Európai Uniós tagságát.

Csatlakozási tárgyalások

Lengyelország 1980 és 1990 között sikeresen átrendezte külkapcsolatait: az évtized elején, még a Szovjetunió legfőbb szövetségese volt, az évtized végére pedig elérte, hogy a nyugati közösség teljes jogú tagja legyen. Ebben a minőségében nyújtotta be 1994-ben Európai Uniós tagsági kérelmét, csakhogy az érdemi tárgyalásokra a csatlakozás feltételeiről 1998-ig várni kellett.[49]

Az EU-csatlakozást 1990 után varsói kormány támogatta, mégis több akadály merült fel, melyek miatt a csatlakozás a vártnál hosszabb ideig tartott. Az egyik akadályt lengyel oldalról a jobboldal nacionalista szárnya jelentette, akik azért utasították el a csatlakozást, mert az „EU-ban éhes ragadozót láttak, amely szemet vetett Lengyelország nehezen kivívott függetlenségére.”[50] A csatlakozást a lengyel egyházi körök is bizalmatlanul fogadták: az európai integrációban „az ördögi materializmus új megtestesülési formáját látták.”[51] Az Európai Unió oldaláról a problémát az okozta, hogy a keleti irányú bővítést többen ellentétesnek ítélték a mélyítési stratégiával, illetve hogy a negyvenmilliós lakosságú, hatalmas paraszti réteggel és alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkező Lengyelország felvétele komplikáltabb és összetettebb feladat volt, mint mondjuk a kilencmilliós sokkal jobb adottságokkal rendelkező Svédországé.[52]

Lengyelország EU-csatlakozásában mérföldkőnek számított az Európai Tanács 2002 októberében megrendezett brüsszeli rendkívüli ülése. Az ülésen ugyanis megnevezték azt a tíz országot, amellyel a tárgyalásokat még a folyó évben le lehet zárni, és 2003-ban pedig alá lehet íratni a csatlakozási szerződést. A megnevezett tíz ország között szerepelt Lengyelország is.[53] A következő mérföldkövet az Európai Parlament 2003. április 9-én tartott ülése jelentette, ahol 458 igen, 68 nem és 41 tartózkodó szavazattal a tíz új állam csatlakozása mellett foglaltak állást.[54] A jelölt államok lakossága ezt követően népszavazáson erősítette meg belépési szándékát az Európai Unióba. Lengyelországban 2003. június 7-én tartották a népszavazást, melyen a résztvevők 77,45 százaléka az EU-csatlakozás mellett foglalt állást.

A 2004-es történelmi tagsággal valóra vált Lengyelország külpolitikai célja: az Európai Unió teljes jogú tagjává lett. A 2004-es bővüléssel kapcsolatban nem túlzás a történelmi jelző használata sem, hiszen egyszerre tíz állam még nem csatlakozott az európai integrációs szervezethez.[55]

 

V4-ek az EU-ban

A visegrádi országok Európai Unióba történő felvételét követően felmerült a kérdés, hogy vajon milyen jövő vár a V4-ekre, illetve hogy folytatódhat-e együttműködésük az Unión belül. Tizenhat év távlatából megállapítható, hogy a V4-ek együttműködése továbbra is életképes.[56]

Mivel a négy országnak megegyeznek az érdekei, és számos esetben az álláspontjai is, azokat az EU-n belül igyekeznek közösen képviselni. Ennek fényében a főbb uniós intézményekben – Európai Parlament, Európai Bizottság, Európai Tanács – előfordul, hogy a visegrádi országok együttműködnek egymással. Valós és igazán látványos politikai együttműködés elsősorban az Európai Tanácsban figyelhető meg. A visegrádi országok együttműködnek az Unió külügyeiben is: például a V4-ek egyetértésben támogatták Horvátország csatlakozását, és ugyanez az egységes támogatás figyelhető meg a Nyugat-Balkán többi állama irányában is. A nyugat-balkáni bővítés mellett a visegrádi országoknak a keleti partnerség is fontos, melynek alapjait Lengyelország tette le még 2009-ben.[57]

Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy a V4-ek között nincs „minden kérdésre kiterjedő univerzális egyetértés.”[58] Ez például abban is megmutatkozik, hogy Szlovákia már 2009 óta tagja az eurozónának, míg a másik három állam számára az euro bevezetése nem jelent prioritást. A V4-ek jövője kapcsán érdemes megemlíteni, hogy szerepük az Egyesült Királyság kiválását követően megnőhet, hiszen a Brexit magával hozza majd az európai intézmények átrendeződését is.[59]

A V4-ek csatlakozásuk óta az uniós forrásoknak köszönhetően érzékelhető gazdasági fejlődésen mentek keresztül. Fontos azonban hozzátenni, hogy részben továbbra is köztük találhatók az Unió legfejletlenebb régiói, így a keleti-nyugati megosztottság továbbra is fennáll.[60]

Napjaink Lengyelországának sikerei és kihívásai

Lengyelország Európai Uniós csatlakozása kapcsán azzal is érdemes foglalkozni, hogy milyen sikereket ért el eddig az ország, illetve hogy milyen kihívások várnak még rá a jövő Európájában.

A rendszerváltás előtt Lengyelországban elhanyagolták az információs technológia és telekommunikáció lehetőségeit. Az ország EU-s csatlakozását követően azonban már jelentős fejlődés tapasztalható ezen a téren: 1994-ben a számítógépek száma 100 lakosra számítva 7,3 volt, míg internet-kapcsolattal rendelkező számítógépből már 1,4 db jutott 1000 főre. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy bár ez jelentős fejlődés, az EU-s átlag elérése még továbbra is messze van. Összességében megállapítható tehát, hogy van érdeklődés az információs társadalom iránt, de a fejlődés üteme lassú.[61]

A lengyel oktatás 1989 előtt elszigetelt volt, magas követelményeket állított és politikai ellenőrzés alatt állt. A rendszerváltást követően oktatási reformprogramot vezettek be: a tanterveket liberalizálták, az igazgatókat autonómiával ruházták fel. Napjainkban az ország oktatási kiadásai a GDP 6.2%-át teszik ki, ami az állami költségvetés 16%-a. Jelenleg közel 800.000 hallgató tanul az ország 11 egyetemén. Az Oktatási Minisztérium azzal a céllal hozza rendeleteit, hogy az elkövetkezendő 15 év alatt a lengyel oktatás elérje az európai színvonalát. Az ország kitűnően halad a kijelölt úton, jelentős fejlődések tapasztalhatók, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy további erőfeszítésekre van szükség: a regionális, helyi és intézményi reformokat át kell ültetniük országos szintűekre. Az oktatás jövője azonban fényes, nem várható komolyabb probléma a kijelölt cél, azaz az európai színvonal elérésében.[62]

A kutatás és technológiai fejlődés területén mérföldkőnek számított, hogy 1991-ben létrehozták az ország legjelentősebb tudományos-műszaki intézményét, a Tudományos Kutatási Bizottságot. Jelenleg a kutatási-fejlesztési kiadások a GDP 0.8%-át teszik ki. A rendszerváltást követően a lengyel kormányok nagy erőfeszítést vállaltak annak érdekében, hogy biztosítsák a kutatás és technológia területének a liberalizáció mellett a pénzügyi támogatást és a belső szerkezet átalakítását is. Összességében megállapítható, hogy ezen a területen máris jelentős változások mentek végbe. Csakúgy, mint az oktatás területén, itt is fényes jövő várható: Lengyelország kész aktívan szerepet vállalni az európai kutatási és műszaki fejlesztésekben, és hajlandó ezekhez pénzügyi alapot is biztosítani.[63]

Összefoglalás

Összességében megállapítható, hogy Lengyelország 1980 és 1990 között egy olyan politikai hullámvasúton ült, amely kevés nemzetnek jutott osztályrészül. Az ország mindössze egy évtized leforgása alatt eljutott a diktatúrából, a Szovjetunió vaskarmából a szabadságig, majd 2004-ben az Európai Uniós tagságig. A lengyel rendszerváltás továbbá abban is eltért a térség országaiétól, hogy a változások békés úton mentek végbe és hogy a kommunista rendszer idején elkövetett bűnök miatti felelősségre vonás hiányában a politikai élet még szimbolikusan sem tisztulhatott meg.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Felhasznált irodalom

Braun András: Tizenöt évvel a csatlakozás után: a V4-ek és az EU 1 / 2 rész

Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

2005. Nagy László: Az európai integráció politikai története. Szeged, Maxim Könyvkiadó, 2005.

Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. In: Krausz Tamás, Mitrovits Miklós, Zahorán Csaba (Szerk.): Rendszerváltás és történelem. Budapest, Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2010.

Országjelentések. In: Educatio 1997/3.

Szokolay Katalin, Tálas Péter: Lengyelország. In: Kardos József–Simándi Irén (Szerk.): Európai politikai rendszerek. Budapest, Osiris kiadó, 2004.

Jegyzetek:

[1] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 46.

[2] Norman Davies: Lengyelország története. 902.

[3] Uő. 902.

[4] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 378.

[5] Uő. 378.

[6] Norman Davies: Lengyelország története. 903.

[7] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 378.

[8] Uő.379.

[9] a miniszterelnöki székben Edward Babiuchot Józef Pińkowski váltotta, az első titkári székbe pedig Edward Gierek helyébe Stanisław Kania ülhetett be. IN Norman Davies: Lengyelország története.906.

[10] Uő. 909.

[11] Uő. 909.

[12] Uő. 910.

[13] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 379.

[14] Norman Davies: Lengyelország története. 912.

[15] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 379.

[16] Uő.379.

[17] Uő. 380.

[18] Norman Davies: Lengyelország története. 917.

[19] Uő. 918.

[20] Uő. 919.

[21] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 379.

[22] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 56.

[23] Uő. 57.

[24] a kommunisták csoportjában helyet kaptak még:  Kwaśniewski, Rakowski és Reykoswski, a tényleges irányítók azonban a Központi Bizottság titkárai – Ciosek, Gdula, Cypryniak – voltak. A szolidaritás részéről Geremek és Kuroń emelendők ki. IN Norman Davis: Lengyelország története. 922.

[25] Norman Davies: Lengyelország története. 922-923.

[26] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 57.

[27] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 379.

[28] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 58.

[29] Norman Davies: Lengyelország története. 923-924.

[30] Uő. 924.

[31] Szokolay Katalin–Tálas Péter: Lengyelország. 380.

[32] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 62-63.

[33] Uő.64.

[34] Norman Davies: Lengyelország története. 926.

[35] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 63.

[36] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 66.

[37] Uő. 67-69.

[38] Norman Davies: Lengyelország története.927.

[39] Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása. 68.

[40] Uő. 58.

[41] Norman Davies: Lengyelország története. 928.

[42] Uő. 929.

[43] Uő. 929.

[44] Uő. 930.

[45] Uő. 930.

[46] Uő. 932.

[47] Braun András: Tizenöt évvel a csatlakozás után: a V4-ek és az EU 1

[48] Uő.

[49] J. Nagy László: Az európai integráció politikai története. 79.

[50] Norman Davies: Lengyelország története. 938.

[51] Uő. 938.

[52] Uő. 938.

[53] J. Nagy László: Az európai integráció politikai története. 86.

[54] Uő. 87.

[55] Uő. 87.

[56] Braun András: Tizenöt évvel a csatlakozás után: a V4-ek és az EU 1

[57]  Braun András: Tizenöt évvel a csatlakozás után: a V4-ek és az EU 2

[58]  Uő.

[59]  Uő.

[60]  Uő.

[61] Országjelentések: Educatio 1997/3

[62] Uő.

[63] Uő.

A borítóképen választási plakátok láthatók a varsói Alekander Fredro utcán 1989-ben – Forrás: Fortepan /tm