Az antant (titkos) szerződései az első világháború alatt

Szegedy-Kloska Tamás

Románia 1916. augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződéssel csatlakozott az antanthoz, tíz nappal később, augusztus 27-én pedig elrendelték a román hadsereg mozgósítását és még aznap megérkezett a hadüzenet is. Bár a világháború kitörésekor Románia még a hármasszövetség tagja volt, 1916-ig azonban semleges államként kimaradt az addigi csatározásokból. Milyen ígéretekkel rántotta be az antant a háborúba az országot, és milyen további szerződéseket kötött a világégés során? Mit tartott be ezekből az 1919–1920-as párizsi békekonferencia idején?

Kicsivel több mint 100 éve, 1916 augusztusának végén a románok szakítva az addigi semlegességgel az Osztrák–Magyar Monarchia megtámadása mellett döntöttek. A cikk ennek az eseménynek az apropójából született, ezért kronológiailag visszafelé haladva vizsgáljuk meg az antant titkos szerződéseit (a teljesség igénye nélkül). A téma komplexitása miatt a kérdéskör részletesebb bemutatására jelen keretek között nincs mód, a témakör iránt érdeklődök számos szakirodalmi munkában informálódhatnak. Elöljáróban meg kell még említeni, hogy az első világégés elején az antanthatalmak vezető politikusainak még nem volt célja az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolása, a britek például az európai erőegyensúly egyik biztosítékát látták a Habsburg Monarchiában.

„…sajnos vannak brit és francia államférfiak, akik megőrizték rokonszenvüket a Monarchia iránt – vagyis nem akarják likvidálni.” [1]

A fordulatban nagy szerepet játszottak Ausztria–Magyarország emigrációban lévő nemzetiségi vezetői (Masaryk, Beneš, Štefánik, Trumbić stb.) és többek között a Monarchia nagy kritikusa, a brit Henry Wickham Steed is. A háború második felére, de leginkább csak a végére vált eldöntött ténnyé az anakronisztikusnak tartott Habsburg Monarchia szétzúzása.

1883. október 30-án az Osztrák–Magyar Monarchia és Románia külügyminiszterei titkos szerződést írtak alá Bécsben. A Német Császárság még aznap jelezte csatlakozását, majd az egyezményhez 1888. május 15-én Olaszország is csatlakozott, így Románia a gyakorlatban társult az osztrák–magyar–német–olasz hármasszövetséghez. Az alábbiakban ebből a szerződésből idézünk:

„Osztrák–magyar–román szerződés és Németország csatlakozása (1883. október 30., Bécs)

Őfelsége Ausztria császára, Magyarország apostoli királya és Őfelsége Románia királya a következő barátsági és szövetségi szerződést kötötték: […]

2. cikk. Ha Románia, részéről bárminő provokáció nélkül, Oroszországtól megtámadtatnék, Ausztria–Magyarország köteles idejekorán a támadó ellen segítséget és támogatást nyújtani neki. Ha Ausztria–Magyarország, ugyanilyen körülmények között, államainak Romániával szomszédos valamely részében megtámadtatnék, a casus foederis [a nemzetközi jogban és politikai szóhasználatban azok a körülmények, amelyeknek beálltakor az előzőleg megkötött nemzetközi szövetség hatályossá válik] Romániára nézve azonnal beáll. […]

4. cikk. Ha a magas szerződő felek, […] az előbbi szakaszokban említett feltételek mellett közös háborúra kényszerülnének, kötelezik magukat, hogy a békéről sem külön nem tárgyalnak, sem külön békét nem kötnek. […]

Őfelsége Németország császára és Poroszország királya felhívatott, hogy a fent említett szerződés határozmányaihoz csatlakozzék. […]

Kelt Bécsben, 1883. október 30-án.” [2]

1914-ben, az első világháború kitörésének évében Románia trónján a német Hohenzollern-Sigmaringen-házból származó I. Károly ült. Ha leegyszerüsítjük a kérdést, az országnak a fennálló szövetségi szerződése mellett már csak emiatt is a központi hatalmak oldalán „illett volna” belépnie a háborúba. A szarajevói merénylet után azonban a király felszólítása ellenére sem szavazta meg a román koronatanács a Monarchia oldalán való hadbalépést, és nem sokkal Olaszország után Románia is deklarálta semlegességét, hasonló indokra hivatkozva, mint amire az olaszok (a későbbiekben erre még kitérünk).

Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc 2014-ben megjelent könyvében [3]részletezi, hogy Oroszország már 1914-ben, rögtön a  háború kitörése után felajánlotta Romániának Erdélyt és Magyarország más románlakta területeit, továbbá Dél-Bukovinát, ám a román kormány ekkor még nem volt biztos az antant győzelmében, ezért inkább a kivárásra játszott. Ennek ellenére 1914. október 1-én titkos orosz–román szerződést kötöttek, amelyben a cári birodalom garantálta Románia területi integritását, és elvben elismerte a Monarchia románlakta területeire támasztott román igényeket is.

1914. október 10-én meghalt I. Károly, a trónon unokaöccse, I. Ferdinánd követte, aki elődjéhez hasonlóan kitartott a semlegességi politika mellett. A trónralépését követő másfél évben különféle ígéretekkel mindkét hadviselő fél igyekezett magának megnyerni Ferdinándot és országát. A központi hatalmak azonban hendikeppel indultak a licitálásban, mivel Románia fő célja Erdély megszerzése volt, amit értelemszerűen az Osztrák–Magyar Monarchia nem kívánt hazárdjátékra feltenni. Ezzel szemben az antant könnyen megtehetette, hogy olyan területeket kínál fel, amelyek a román terjeszkedés szempontjából fontosak.

A Bruszilov-offenzíva idején Ion Brătianu román miniszterelnök intenzív alkudozásainak eredményeként 1916. augusztus 17-én Bukarestben megszületett a titkos egyezmény, ami szabályozta Románia hadbalépésének feltételeit. A bukaresti szerződéssel a Román Királyság kötelezetteséget vállalt arra, hogy legkésőbb augusztus 28-ig megindítja a támadást a Monarchia ellen, illetve arra, hogy nem köt különbékét a központi hatalmakkal. Cserébe az antant jelentős osztrák–magyar területeket ígért a románoknak (Erdélyt, az egykori Partiumot, a Bánságot – amire egy 1915. augusztus 18-án kötött szerződés alapján már Szerbia is igényt tartott – és Bukovinát). A szerződésben kikötötték, hogy a román támadás fő célja Budapest elfoglalása kellett hogy legyen. Részletek a bukaresti szerződésből:

„Románia szerződése az antanthatalmakkal (1916. augusztus 17., Bukarest)

[…]

3. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország  és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:
Ez a határvonal kezdődik a Prutnál lévő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti […], majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Caremos folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Slogig […] a Tisza és a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd – Vásárosnaményt Romániának hagyva – dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább […]. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig. […]

5. cikkely. Egyrészről Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszország, másrészről Románia kötelezik magukat, hogy sem különbékét, sem általános békét másként, mint együttesen és egy időben, nem kötnek. Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Ororszország ugyancsak kötelezik magukat arra is, hogy a szerződés 4. cikkelyében meghatározott osztrák–magyar terület a román korona birtokaként kebeleztetik be. […]

Ez a megállapodás öt példányban készült, Bukarestben, 1916. augusztus 4–17-én. [4]”

Augusztus 27-én este fél kilenckor a román hadsereg átlépte Magyarország határát, csak azért, hogy néhány hónappal később az osztrák–magyar–német seregek Bukarestet is elfoglalva térdre kényszerítsék Romániát. Bár az osztrák–magyar politikai és katonai körökben már régóta számítottak a román támadásra, a kor sajtójának naivitása szembeötlő, miként bízott a román semlegesség fenntartásában, avagy a központi hatalmak oldalán való hadbalépésben. A hazai közvéleményt felháborította a román hadüzenet, augusztus utolsó napjaiban hasonló írások jelentek meg, mint az 1915. májusi olasz hadüzenetkor. Az alábbi két korabeli sajtócikk jól illusztrálja egyrészt a naivitást, másrészt a hazai felháborodást:

„Karp Péter [Petre P. Carp] nyilatkozata.
Bukarest, aug. 12.
(Saját tudósitónktól.) Karp Péter válaszul egy nyilatkozatra, a melyet Take Joneszku [Take Ionescu] egy pétervári lapnak adott, a Moldova-ban kijelenti, hogy a román hadüzenet a magyar és osztrákmonarkia ellen csak Joneszku fantáziájában van. Romániát a mostani harcokban a sors Németország mellé állitja. Erre ötven éve készülünk. Ha kilépünk a semlegességből, csak a középponti hatalmak mellett harcolunk. Nem tudja, honnan veszi azt Joneszku, hogy Románia augusztusban Oroszország mellé áll. Információi szerint erről beszélni sem lehet, Az orosz követeléseket a kormány energikusan visszautasitotta. Joneszku nyilatkozatának nincstárgyi alapja, csak lelkiismeretlen könnyelmű nyugtalanitása a román népnek, mely nem akar háborút. Nyilatkozik Bogdan Leonkonzervativ pártvezér is az Informatur-ban. – Románia – úgymond – ma éppen olyan messze áll a háborútól, mint két hónappal ezelőtt, bár meglepetések nincsenek kizárva. A helyzet ma kétségtelenül megnyugtató.” [5]

Két héttel később már teljesen más hangvételű írások jelentek meg:

„A román hadüzenet.
Budapest, aug. 28.
Románia bécsi követe […] tegnap este kilenc óra tájban megjelent aközös külügyminisztériumban és átadta kormánya hadüzenetét Magyarországnak és Ausztriának. […] első sorban minket támad meg a gonosz szomszéd, a mi drága Erdélyünkre feni fogát, SzentIstván koronájának szépséges ékkövét kötötte ki vérdijul fölbujtóitól, az antant bünszerző szövetségétől. A háború, a melybe annyi véres háború után tegnap belesodortattunk, a szó legigazabb értelme szerint a mi háborúnk.
Az oláh árulás külsőségei jellemzők arra a néplélekre, a melyben ez a cudar elhatározás megfogant, hogy megtetézze a világ szerencsétlenségét és nyomorúságát uj vérontással, hogy megnyujtsa a lázban fetrengő Európa hosszú civódását. […] Ahitvány csalás méltó az árulóhoz, a ki szövetségesünk volt ésellenségünkké lett, épp ugy, mint az olasz. A két egytestvér, az oláh és az olasz, az egyik a régi Rómának hazudott, a másik elkorcsosult utóda egy napon telézte be az árulás müvét. Oláhország nekünk, Olaszország Németországnak üzente meg a háborút.” [6]

A románoknak ígért területekről is beszámolt a sajtó:

„Mit ígértek Romániának?
Az ántánt Romániának háborús beavatkozása jutalmául – a következő jutalmat igérte: Megkapja Besszarábiának egy részét, amely a Dnyesztertöl délre és Kogolnicktól nyugatra terül el. A határ Kisenev közvetlen közelében fog elhúzódni. Bukovinán, a Bánáton és Erdélyen kivül neki jut az egyik kis sziget is a Dardanellák előtt és joga lesz rá, hogy azon flottája számára szénállomást rendezzen be. Biztositották továbbá Románia részét a felosztásra kerülő Bulgáriából. Katonai támogatásra Oroszország kötelezte magát a háború folyamán, biztosítva arról, hogy nagyobb számú csapatokat fog rendelkezésére bocsátani a bolgár támadás elháritására. Pénzügyi téres is messzemenő támogatást helyeztek kilátásba.” [7]

„Románia – nagyhatalom.
(Berlin, szeptember 14.) A „Berliner Lokalanzeiger” irja: Mint Bukarestből jelentik, az ántánt azon követelését, hogy Romániát a háboru után nagyhatalomnak tekintsék és ezt biztositsák is számára, augusztus 8-án Franciaország, Oroszország, Anglia és Itália bukaresti meghatalmazottjai elfogadták. Eszerint Románia már a béketárgyalásokon is mint nagyhatalom vehet részt. Azt a szerződést, amely Romániát végleg az ántánthoz köti, augusztus 15-én [ebben pár napot téved a Népszava, a pontos dátum aug. 17. – a szerző] irta alá Bratianu. A királynak biztos tudomása volt erről a megegyezésről. Igy hát nem felel meg a valóságnak az, hogy Bratianu a király háta mögött dolgozott.” [8] 

A cikk témájába érintőlegesen illeszkedik a következő titkos szerződés, az 1916 májusában megkötött Sykes–Picot(–Szazonov)-egyezmény is. Miután mind Franciaország, mind Nagy-Britannia tisztázta saját hódító céljait az Oszmán Birodalommal szemben, a két szövetséges ország a Sir Mark Sykes (aki egyébként 1919-ben spanyolnáthában hunyt el) brit, és a François Georges-Picot francia diplomaták nevével fémjelzett egyezményben döntött a terület felosztásáról. Az egyezmény titkos volt, így egy ideig nem szereztek róla tudomást az arabokhoz delegált brit tisztek sem, akik kormányuk kétértelmű kommunikációja nyomán nyugodt lelkiismerettel ígérték meg az araboknak az önálló államot a felkelés sikere esetén. A Sykes–Picot egyezményt formálisan jóváhagyatták az oroszokkal is (ezért olykor Sykes–Picot–Szazonov egyezményként említik), azonban a bolsevik hatalomátvételt követően az új orosz vezetés egyik első tette a titkos cári megállapodások nyilvánosságra hozatala volt. Az egyezmény napvilágra kerülése komoly vihart kavart, ugyanis a háborúba éppen belépő Egyesült Államok sem nézte jó szemmel: a népek önrendelkezéséért síkra szálló Wilson elnök is felemelte szavát a megállapodás ellen. A szerződés értelmében Franciaország kormányozza majd Szíriát Damaszkusszal, Mezopotámia északi részét és Moszult; Nagy-Britannia pedig Mezopotámia déli részét Bagdaddal, valamint a nemzetközi övezetté nyilvánított Palesztinában Haifa és Jaffa kikötőt. Nagy-Britannia vállalta, hogy az oszmánoktól annektált Ciprus kérdését csak a Franciaországgal való egyeztetés után rendezi. A fennmaradó török területeken egy önálló arab államot vagy államok konföderációját hozzák majd létre, amely(ek) északi részén francia, déli részén pedig britbefolyás fog érvényesülni. Oroszország azzal a feltétellel járult hozzá az egyezményhez, hogy a Trabzon–Erzurum–Bitlis–Van vonallal határolt örmény és az ettől délre fekvő kurd területeket a cári birodalomhoz csatolják.

A Sykes-Picot szerződéssel párhuzamosan kell megemlíteni a tengerszoros-egyezményt is. Az orosz Romanov-dinasztia uralkodói már a 20. század eleje óta arra törekedtek, hogy a török uralom alól felszabadított területeken Oroszországgal szövetséges nemzetállamokat alakítsanak ki, és ezekre támaszkodva Konstantinápolyt és az Európát Kis-Ázsiától elválasztó tengerszorosokat is uralmuk alá hajtsák. A Fekete-tenger feletti ellenőrzés megszerzésének szándékán túl az orosz törekvések mögött a keleti kereszténység feletti teljes befolyáskiterjesztése is állt. A világháború alatti második évében, 1915. március 4-én a cári komány Szazonov orosz külügyminiszter emlékeztetőjével jelezte szövetségeseinek, hogy igényt tart a Márvány-tenger szorosaira, a Boszporuszra és a Dardanellákra. Ezt a lépést a Gallipoli-félszigetre tervezett brit–francia partraszállás miatt tette, mivel az oroszok nem akarták feladni a már évszázadok óta áhított célokat. A britek és a franciák belementek az alkuba, ígéretet tettek arra, hogy a tengerszorosokat, Konstantinápolyt, a Márvány-tenger partjait és szigeteit, Thrákia délkeleti területeit és az Izmiti-öböl környékét a rendezéskor Oroszország fogja megkapni, így 1915. március 12-én Edward Grey brit külügyminiszter jegyzékben jelezte, hogy Nagy-Britannia elfogadhatónak tartja az orosz igényeket, így ez a nap tekinhető a tengerszoros-egyezmény dátumának. Cserébe a britek Perzsiában, Iszfahán térségében és Mezopotámiában, a franciák pedig a Közel-Keleten szerezhettek területeket. E tekintetben ez a szerződés a Sykes-Picot-egyezmény előzményének tekinthető.  A későbbi szovjet-orosz kormány 1917. november 8-i békedekrétumával a tengerszoros egyezményt (is) semmisnek mondta ki, és később nyilvánosságra hozta.

A következőkben vizsgáljuk meg a másik korábbi szövetséges, vagyis Olaszország „árulását” (korabeli közvélemény) és az antanttal kötött szerződését. Az Olasz Királyság 1882. május 20-án csatlakozott az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság kettős szövetségéhez, így megalakult a hármasszövetség. Az 1914 júniusi szarajevói merénylet után Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök ugyan még megkezdte egy Franciaország elleni háború hadműveleteinek kidolgozását, azonban augusztus 2-án Olaszország végül semlegességi nyilatkozatot tett, arra hivatkozva, hogy a Monarchia és Németország nem kérte ki véleményét a Szerbiának küldött demarsról és hadüzenetről. A semlegesség további fenntartásának fejében ráadásul területi igényt jelentett be Dél-Tirol egy részére. 1915 márciusában Ferenc József osztrák császár és magar király akár Trentino térségét is hajlandó lett volna feláldozni azért, hogy III. Viktor Emánuel olasz király hadat üzenjen az antanthatalmaknak, ám az olaszok végül máshogy döntöttek. Ahogy már említettük, az antant könnyebben tett nagyvonalú ígéreteket, hiszen nem saját területei felett döntött, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy 1915 tavaszán/nyarán a központi hatalmak hadi helyzete nem volt a legrózsásabb, a Monarchiának több offenzíva után sem sikerült térdre kényszerítenie Szerbiát (erre csak 1915 végén került sor német segítséggel). 1915. április 26-án Olaszország és az antant képviselői aláírták a londoni szerződést, amely az olaszok számára a hatalmas területi gyarapodás mellett feltételként az egy hónapon belüli támadás megindítását jelölte ki. Olaszországnak ígérték az alábbi területeket:

„Az antanthatalmak és Olaszország között Londonban létrejött titkos egyezmény (1915. április 26.) (részlet)

4. cikkely. A békeszerződés értelmében Olaszország meg fogja kapni a Trentinót, az Alpokon inneni Tirolt, földrajzi és természetes határával (a Brenner-határral), valamint Triesztet, Görz és Gradisca grófságot, egész Isztriát a Quarneróig, beleértve Voloszkát, Cherso és Lussino isztriai szigeteket, továbbá Plavnik, Unije, Kanidole, Palauzzola. San-Pietro-di-Nembi, Asinello, Gruizza szigetecskéket és a szomszédos apró szigeteket […]

5. cikkely. Olaszország megkapja továbbá Dalmácia tartományt, jelenlegi közigazgatási határaival […]. Megkapja ezen kívül mindazokat a szigeteket, amelyek Dalmáciától északra és nyugatra fekszenek. […]

9. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország általában elismeri, hogy Olaszországnak érdeke az egyensúly fenntartása a Földközi-tengeren, s hogy az ázsiai Törökország teljes vagy részleges felosztása esetén Olaszországnak egyenlő értékű részt kell kapnia az Adalia tartománnyal szomszédos földközi-tengeri területeken […]

10. cikkely. Olaszországra fogják ruházni Líbiában azokat a jogokat és kiváltságokat, amelyek a lausanne-i szerződés érrtelmében jelenleg a szultánt illetik.

14. cikkely. Anglia kötelezi magát, hogy megkönnyíti egy legalább 50 millió font sterlinges kölcsönnek igazságos feltételekkel történő haladéktalan megkötését. […]” [9]

Olaszország 1915. május 23-án lépett be az első az első világháborúba, amit három és fél évvel később mintegy 650 ezer katonájának élete árán végül a győztesek oldalán fejezett be, ám a„végelszámolásnál” nem tudta akaratát érvényesíteni, erről a későbbiekben.

A korábbiakban már volt szó a Bánságról, amelyet 1916-ban az antanthatalmak a hadbalépésért cserébe Romániának is felajánlottak. Az antant felelőtlen ígérgetésére jellemző, hogy az említett területet 1915. augusztus 18-án egy titkos egyezményben már Szerbiának ajánlotta fel. A megállapodás a Bánságon kívül Szerbiának juttatta Bosznia-Hercegovinát, Horvátországot Fiuméval, részben Dalmáciát, Szlovénia nagy részét és a Bácskát. Az 1920-as trianoni békediktátum alapján a Bánságot végül Románia kapta meg, ellenben a területet még 1918 novemberében–decemberében szerb csapatok szállták meg. A két elviekben szövetséges sereg közötti összeütközés elkerülésére 1918. december 24-én a francia Franchet d’Esperay, az antanthatalmak balkánifőparancsnoka utasítást adott a szerb csapatoknak a Bánság kiürítésére, így a konfliktust csak a franciák közbelépése simította el.

A párizsi békekonferencia létrehozta Nagy-Romániát. A saint germainibéke értelmében Románia megkapta Bukovinát, az 1919. november 29-i neuilly-i békével Dobrudzsa egészét, az 1920. június 4-i trianonibékével pedig egész Erdélyt, Máramarost, a Tiszántúl egy részét ésa Bánság kétharmadát (a Tiszántúlon az 1916-osszerződésben megtiltott különbéke miatt nem kapta meg az odaígérthatárt). Románia annak ellenére profitált hatalmasat a világháborúból, hogy a titkos bukaresti szerződésben foglaltak ellenére kénytelen volt 1918. május 8-án különbékét kötnie a központi hatalmakkal. Hogy igényeit egyáltalán érvényesíthesse, 1918. november 9-én másodszor is hadbalépett, ezúttal Németország ellen. Nem kellett sokáig „hadat viselnie”, hisz két nappal később a nyugati hadszíntéren a franciaországi Compiègne melletti erdőben egy vasúti kocsiban aláírták a fegyverszünetet…

Területi gyarapodása ellenére Olaszország nem érte el igazi célját, nemvált közép-európai nagyhatalommá és balkáni behatolását is elzárta azalakulóban lévő Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. Az 1919. szeptember 10-i saint germaini békével Olaszország a volt Osztrák–Magyar Monarchia osztrák felétől megkapta Dél-Tirolt, az Isztriai-félszigetet és Dalmáciából Zára városát. Az olasz területi követelésekközött szereplő Fiumét az antant a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak ítélte, a város később véres összecsapások helyszínévé vált. Az olaszok csalódottan hagyták ott Párizst, úgy érezték, a győztesek nem váltották be a londoni szerződésben meghatározott ígéreteket, ellenben Olaszország szinte kivérzett a háborúban.

Szerbia a világháború után megszerezte a volt Osztrák–MagyarMonarchia területének 21,3 %-át (!). Megkapta Bosznia-Hercegovinát; Ausztriától a szlovén területet; Magyarországtól a Délvidéket,a Drávaszöget, a Muraközt, a Muravidéket és a Bánságegyharmadát; illetve egyesült Horvátországgal. 1918. december 1-én szerb vezetéssel megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, amely1920. november 12-én a szerb–olasz rapallói szerződéssel Zárát kivéve megkapta egész Dalmáciát (Cherso és a két Lussin-sziget nélkül).

Konklúzióként elmondható, hogy az első világháború igazi nyertese a világégés évei során vezető hatalommá váló Amerikai Egyesült Államok volt. Az az Egyesült Államok, amellyel a háborút elkezdő antanthatalmak nem kötöttek titkos szerződést, és nem ajánlottak fel számára semmilyen európai területet (az igazság az, hogy szüksége se lett volna rá). Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország csak a látszatgyőztes szerepében tetszelegtek, a korábban (még ha csak időlegesen is) közép-európai stabilitást biztosító Osztrák–Magyar Monarchia területén létrejövő új államokban a francia befolyás pedig törékeny alapokra épült.

A győztes antanthatalmak által összehívott 1919. január és 1920. január között ülésező párizsi békekonferencia nem minden nyertes állam számára váltotta be a hozzá fűzött reményeket, arról nem is beszélve, hogy a korábbi európai békekötésektől eltérően a veszteseket nem ültették tárgyalóasztalhoz, hanem bármiféle kompromisszum nélkül kényszerítették rájuk akaratukat. Az itt meghozott döntések problémák és konfliktusok egész sorozatát generálták Európában, amelyek eszkalálódása végül egy újabb világháborúhoz vezetett.

---

Jegyzetek

[1] 1914. október 13-án közli Téophile Delcassé francia külügyminiszter Alekszandr Izvolszkij párizsi orosz követtel. Közli: Hajdu  – Pollmann 41. o.

[2] Szabó 29–30. o.

[3] Hajdu – Pollmann 41. o.

[4] Szabó 91–92. o.

[5] Budapesti Hirlap 7–8. o.

[6] Budapesti Hirlap 1–2. o.

[7] Pesti Hirlap. 6. o.

[8] Népszava. 3. o.

[9] Szabó 82–84. o.

 

Források:

Budapesti Hirlap. XXXVI. évf. 224. sz. 1916. augusztus 13., 29.

Népszava. XLIV. évf. 256. sz. 1916. szeptember 15.

Pesti Hirlap. XXXVIII. évf. 245. sz. 1916. szeptember 3.

Pesti Napló. 67. évf. 240. sz. 1916. augusztus 28.

Szabó Dániel (szerk.): Az első világháború. Osiris, Bp., 2009.

 

Felhasznált irodalom:

Galántai József: Az első világháború. Korona, Bp., 2000.

Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Osiris, Bp., 2014.

Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyar Szemle Könyvek, Bp., 1994.

Julier Ferenc: 1914–1918: A világháború magyar szemmel. Magyar Szemle Társaság, Bp., 1933.

Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Kossuth, Bp., 1983.

Szijj Jolán (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs.Petit Real, Bp., 2000.