Előre türkök, sumerek!

Manapság újra virágkorát éli a turanizmus. Külpolitikai jelszó lett a „keleti nyitás”, minden korábbinál népszerűbb a Kurultáj, és a magyar őstörténetkutatás hajójának kormányát is keletre fordítják ezekben az esztendőkben. De honnan táplálkozik mindez? A turanista mozgalom történelme lassan több mint száz évre nyúlik vissza, és nemcsak a lenyomatát hagyta ott a politikán, a kultúrán vagy a történelemkutatásban, hanem még manapság is formálja azt. Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! című könyvét mutatom be.

Egy háború, egy temetés

Ablonczy Balázs könyve tárgya okán egy fordított élettörténettel indít: Zempléni Árpád költő temetését olvashatjuk az első lapokon, míg az utolsó fejezet záróakkordjai címszavakban mutatják be azt, hogy milyen jelei vannak a napi politikában az ismét erőtől duzzadó turanizmusnak. A könyv 2016-os megjelenése óta ez a hatás sokkal erőteljesebbé vált.

De mit is értünk turanizmus alatt?

Erre Ablonczy Balázs számos definíciós kísérletet ad még a mű elején, és amikor körüljárja a turanizmus történetét, akkor akár egyszerre több jelentést is használ. A turanizmus ugyanis egyszerre jelenthet egyfajta orientalizmust, a turáni népekkel való rokonság és más kapcsolatok feltárását és ideológiát is, nemcsak azt, amelyik keletre nyitna, hanem azt is, amely a vélt vagy valós keleti alapokon szervezné újjá Magyarországot.

A magyar turanizmus, mint ideológia, elsősorban a diadalmas 19. század terméke, amikor a felemelkedő Magyarország számára új célokat és új kihívásokat kerestek a turanisták, ezt pedig a hatalmas Kelettel való együttműködésben találták meg. Az ősi kapocs mellett gazdasági érvek és civilizatóriukus küldetésnyilatkozatok is elhangzottak. Teleki Pál például így fogalmazott:

„A magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és szlávság fénykora után a turánság virágzása következik. Reánk, magyarokra, ez óriási ébredező hatalomnak (a turánságnak) nyugati képviselőire vár az a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy a hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei legyünk.”

A turanizmus végül 1910. november 26-án öltött szervezeti formát, ekkor alakult meg a Turáni Társaság. Mind a tagság, mind pedig a megfogalmazott célok rendkívül vegyesek voltak, az alapszabályban a belga és a holland Kelet-Indiai Társaságokat nevezték meg, viszont azokkal szemben deklarálta, hogy nem foglalkozik gazdasági tevékenységgel. Az első elnöke a fentebb idézett Teleki Pál lett.

A turáni gondolat történelmi tragédiája, hogy rendkívül magas hőfokon 1916-tól kezdett el lobogni. Ekkortól kapta a legtöbb állami támogatást, beindultak a keleti expedíciók és a cserediák-programok. Ám az évszámból is látszik, hogy baljós csillagzat alatt kezdett el kibontakozni a turanizmus programja, és a világháborús terhek, majd a vereség árnyékában végül nem is tudta elérni azokat a magasztos célokat, amelyeket megfogalmazott magának. A pénzügyi és adminisztratív háttér hamar elillant a mozgalom mögül. Trianon és az összeomlás után pedig egészen más szerep várt rá.

A turanizmus így lett a magyar imperializmus későn szárba szökő virágából a korán elhunyt birodalmi álmok sírkoszorúja.

„Kőházakkal, vértes haddal, mit törődünk Napnyugattal?”

A Turáni Társaság tagjai között Ablonczy Balázs három csoportot különített el. Az elsőt az olyan közéleti figurák alkották, mint Apponyi Albert, Esterházy Móric, Károlyi Mihály, Tisza István és más ismert politikusok vagy főrendek. Egy másik csoportot alkottak a tudományos világ képviselői, mint Márki Sándor, Török Aurél, Germanus Gyula vagy Kmoskó Mihály. Végül az utolsó csoportot aktivistáknak nevezi, akik meggyőződésből csatlakoztak a Turáni Társasághoz alacsonyabb társadalmi státuszuk ellenére, mint például Bán Aladár vagy Baráthosi Balogh Benedek. Ezek a csoportok eltérő okokból csatlakoztak, míg a gazdasági és politikai elit az üzleti lehetőségeket és a külpolitikai kapcsolatot látta a turanizmusban, addig a harmadik csoportba főleg azok tartoztak, akik ideológiának tekintették a turanizmust.

Az elvesztett világháborút követően a turanizmus státuszában visszalépés történt, az első két csoport tagjai nagy számban hagyták el, vagy tették formálissá a társaságban való részvételt. A trianoni béke után a gazdaságilag megrokkant ország már nem álmodhatott arról, hogy nagyhatalmi szerepet töltsön be, és az állami támogatás is elolvadt. Ugyanakkor a nemzetközileg elszigetelt Magyarországnak égető szüksége volt külkapcsolatokra, így a magyar diplomácia előszeretettel igyekezett kihasználni az ebben rejlő kapcsolatokat. Azonban amint arra a szerző a könyvben példákkal rámutat, ez nem mindig járt sikerrel, többnyire alkalmas volt arra, hogy a diplomáciai small talk keretében elindítson egy párbeszédet, ám amikor a konkrétumokra került a sor, akkor a potenciális turáni testvérek szívében is előrébb kerültek a gazdasági és politikai érdeke, mint a lehetséges néprokonság.

Ez a diplomáciai helyzet az oka annak is, hogy a magyar kormány igyekezett ápolni a finnugor kapcsolatokat is, amelyeket ekkor még integrált magába a turanizmus, és nem mondott ellent neki. Bár az alternatív őstörténészek között van egy olyan városi legenda, amely úgy foglalható össze, hogy Habsburg és a szovjet megszállás közötti két és fél évtizedes intervallumban felszabadult a finnugor elmélet ármánykodása alól, valójában a Horthy-korszak a tudománytörténet talán legfinnugorbarátabb időszakának nevezhető, leszámítva az utolsó néhány évet. Ennek ellenére például ebben az időben a frissen függetlenséget kiharcoló finnek közel sem rajongtak a turáni rokonságért, mivel a saját kulturális relációjukban őket a svédek alacsonyabb civilizációs fokon álló, ázsiai népnek tekintették. Éppen ezért a finn közvélemény és a finn kormány minden olyan szándékot, amely összekötni kívánta őket és az ázsiai népeket, a saját kulturális egyenlőségük elleni támadásnak tekintett, így Finnországban a turanizmus sohasem vált széles körben elfogadott ideológiává.

Zagyva Keletnek elmebetegje?

A második világháború után a turanizmus gyorsan a partvonalon kívül találta magát. A társaság és a szélesebb értelemben vett turanista ideológia súlyos anyagi és emberveszteségeket szenvedett el a háborúban, sokan meghaltak, többen emigráltak vagy anyagilag ellehetetlenültek. A berendezkedő kommunista államhatalom a háború előtti társadalmi összefonódások és a saját ideológiai megfontolásai alapján ellenségként tekintett a turanizmusra. A turanizmus követői félillegalitásba, emigrációba vagy hallgatásba kényszerültek, tagjaik gyakran ki voltak téve az államhatalom vegzálásának.

Ebben az időben vált el végleg a finnugor kutatás és a turanizmus útja. A berendezkedő új hatalom hitt az intézmények erejében, minden társadalmi ügyet intézményesíteni akart, a civil vagy az egyházi szférát pedig lehetőleg minél kisebbre nyesni. Az akadémikus tudomány és a finnugor nyelvészet pedig eleve az egyre inkább kikristályosodó intézményesülés útján járt és el akarták kerülni, hogy a tudomány művelői intézményen kívül találják magukat. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy azok, akik a turanizmus ideológiájában érintettek voltak, kiszorultak a tudományos intézményekből. Természetesen nem mindenki, de a turanizmus súlypontja alapvetően a nyugati emigráció lapjaiba helyeződött át. Ott azonban már főleg a finnugorellenesség, a Hasbsburg-, és szovjetellenesség határozták meg a turanizmust, amely ekkor már a finnugor nyelvrokonságban a magyarság elnyomásának, kulturális és nyelvi megsemmisítésének az eszközét látta.

Az 1970-es évektől kezdve azonban először szamizdat formájában, majd később a hagyományos utakat bejárva egyre inkább teret nyert a turanizmus ideológiája. Bár Ablonczy Balázs erre már nem tér ki, de valószínű, hogy a turanizmus ellenzéki státusza nagy szerepet játszhatott abban, hogy a politikai jobboldalon elfogadottá vagy éppen keresetté váljon az eszme. A jelenlegi politikai elit jelentős része ugyanis abból a generációból kerül ki, amely számára a turanizmus ideológiája egyfajta garantált ellenzékiséget jelentett. A könyv kronológiailag 2014 környékéig tárgyalja az eseményeket, így szó esik a Kurultájról, a Jobbikról valamint a kormány keleti nyitásáról is. Az azóta eltelt időben a turanizmus csak még meghatározóbb ideológiává vált a kormánypártok cselekvésében, és újabban teret nyert az őstörténetkutatásban és a történelem tankönyvekben is.

Tudomány és turanizmus

Ha hiányosságot felróhatunk a könyvnek, akkor az az ideológia és a tudomány kapcsolatának a megragadása, amely eseménytörténet és személyi kapcsolatok szintjén ugyan be lett mutatva, de mintha a konkrét leírástól ódzkodott volna a szerző. Amikor ugyanis a turanizmus a történelemtudomány és főleg az őstörténet területére tévedt, akkor azt haszonelvű alapon tette. Meglátásuk szerint a magyar nemzetnek hasznosabbak a turáni rokonok, mind anyagilag, mind pedig azért, mert végre az egyedülvalóságunkat felváltja a testvéri népek szoros barátsága. Az elmélethez tehát hozzáigazították a bizonyítékokat. A kritikusai által pozitivizmussal vádolt tudományos kutatás viszont éppen ellenkezőleg járt el, előbb végezte el a gyűjtést és csak később jutott például a finnugor nyelvrokonság felállításához.

A sors ronda iróniája, hogy a szerző azóta a saját szűkebb értelemben vett kutatási területén tapasztalhatja meg azt, hogy milyen, amikor az ideológia kiragadja a tollat a tudósok kezéből, hogy egy számára hasznosabb és tetszetősebb képet vázoljon fel a múltról. A turanizmus gyakran hasonlóképpen működött a múltban és működik ma is: a válaszaival készen érkezik, és a valóságot próbálja a saját akarata szerint hajlítani. Hogy tisztában legyünk azzal, hogy kik és miért tettek így a turanista mozgalomban, hasznos ezt a könyvet elolvasni.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Facebook Kommentek