Forradalom, puccs vagy rendszerváltozás idején könnyen keveredhetnek okkal vagy ok nélkül gyanúba az újságírók, a külföldiek és a külföldi újságírók. A hetvenes évek végén Lengyelországban megjelent egy riportkötet, ahol az átvezető szövegekből egy ilyen történet bontakozik ki.
Ryszard Kapuscinski az 1950-es évek végén érkezett Afrikába.
„Abban az időben a világot valóban nagyon érdekelte Afrika. […] rejtély volt, titok – nem tudta senki, hogy mi történik majd, ha háromszázmillió ember […] azt követeli, hogy ő is hallathassa a hangját a világban. […] tudni szerették volna az emberek, mi történik ezen a kontinensen, merrefelé tart és mik a szándékai”
1960 nyarán Afrika egy csapásra „érdekesebb” lett, amikor Belga-Kongó elnyerte a függetlenséget.
1960. június 30.: Kongó és Belgium kormányfői elismerik az új államot. (Wikimedia Commons)
„1960. július elején járunk. […] nyomban megkezdődött a hadsereg lázadása, a gyarmatosítók menekülése, a belga ejtőernyősök intervenciója, az anarchia”
Szeparatista felkelések törtek ki (főleg a délkeleti Katanga tartomány elszakadása volt veszélyes, mert „magukkal vitték” az ország ásványkincseinek háromnegyedét). Belgium (az állampolgárait fenyegető veszélyre hivatkozva) csapatokat küldött a térségbe (a katangaiak is behívták őket ugyanebből az okból). Patrice Lumumba, Kongó miniszterelnöke azonban a függetlenség megsértésének tekintette ezt és helyettük az ENSZ békefenntartóit hívta be (a belgák viszont nem voltak hajlandóak távozni). Azt tervezte, leszámol a katangai lázadókkal. Ehhez előtte meg kellett szabadulnia az ott állomásozó belga csapatoktól, amiben az ENSZ nem adott (nem is adhatott) segítséget, úgyhogy Lumumba Moszkvához fordult. Ezzel komoly fegyvert adott az ellenfelei kezébe (és eljátszotta bármilyen nyugati támogatás esélyét). Joseph Kaszavubu elnök (Lumumba politikai ellenfele) 1960 szeptemberének elején (alkotmányellenesen) menesztette Lumumbát, ő azonban nem engedelmeskedett. Mobutu, a hadsereg főparancsnoka az elnök mellé állt. Kapuscinski nyomban Kongóba akart utazni, hogy tudósítson az eseményekről, de az előzmények után elképzelhetetlen volt, hogy beengedjenek valakit a keleti blokkból. Be kellett érnie azzal, hogy Nigériába küldik – és mindenről lemarad.
„valaki azt állítja, hogy van Kairóban egy cseh újságíró, aki a dzsungelen át akar eljutni Kongóba. […] Kairóba repülök. […] megkeresem a cseh kollégát, a neve Jarda Boucek. […] Szudánon át akar Kongóba menni, […] ami azután történik, [hogy átlépjük a kongói határt], teljesen bizonytalan. Expedíciónk végső célja Stanleyville – Kongó keleti tartományának székhelye. Ide menekült Lumumba kormánya […] Azt mondom Jardának, […] szeretnék részt venni ebben az expedícióban, sőt a kormány azzal bízott meg, hogy próbáljak eljutni Stanleyville-be […] Azt mondja, rendben […] Egy másolatot nyújt át a saját végrendeletéről, amit a nagykövetségen hagyott. Nekem is ezt ajánlja.”
Egy elszánt újságírót az ilyesmi persze nem tarthat vissza.
„Szudánba repülök. Jarda […] Kairóban marad, mert még egy csehre vár. Ők majd Khartoumban csatlakoznak. […] Felbukkan Jarda szintén újságíró kollégájával – Dusan Provazniknak hívják. […] Jubába repülünk […] Jó sok pénzért [valaki] hajlandó [autóval] elvinni a határig.”
A határt nem őrizte senki, néhány kilométerrel arrébb viszont belefutottak a kongói csendőrökbe.
„még Kairóban Lumumba kormányának minisztere, Pierre Mulele […] a saját keze írásával [kitépett füzetlapokra] vízumokat állított ki nekünk Kongóba. De kit érdekelt a vízum? Mulele neve nem sokat mondott a csendőröknek. […] Megparancsolták, hogy forduljunk vissza […] […] megvesztegettük az őröket. Engedélyezték, hogy továbbmenjünk, és egy Serafin nevű őrmestert rendeltek mellénk […] kibéreltünk egy kocsit, helyi sofőrrel. Hatalmas, vízözön előtti, rozoga Ford volt. […] sohasem hagyják [ezek] cserben az embert, be lehet velük utazni az egész afrikai kontinenst és még egy darabot. […] Útközben járőrök tartóztattak fel bennünket […] előhúztuk a kocsiból Serafint. Ha […] összeölelkezett a csendőrökkel, megkönnyebbülten lélegezhettünk fel […] ha puskatussal kezdték ütlegelni, meghűlt bennünk a vér […] a saját ostobaságunk és fantáziátlanságunk [hajtott] vagy eltökéltségünk és becsvágyunk, esztelenségünk és kötelességtudatunk, a mániánk vagy a becsületünk, de mindenáron tovább akartunk menni”
Egy Ford V8 parkol valahol a Szent István park környékén, 1943. FORTEPAN / LISSÁK TIVADAR (72498)
Eljutottak Stanleyville-be, de semmivel sem látták tisztábban az eseményeket és senkitől sem érdeklődhettek, mi történik és miért. Mindenki ugyanolyan tanácstalan volt, mint ők. Lumumba házi őrizetben volt Leopoldville-ben – az ENSZ békefenntartói őrizték, őket meg Mobutu emberei, nehogy Lumumba megszökhessen. Tényleg megkísérelte és Stanleyville-be akart menni, de oda csak a halálhíre jutott el (Mobutu emberei elfogták és átadták a katangaiaknak, akik 1961 januárjában kivégezték).
„[a hír érkezését követő] reggel velőtrázó kiáltásra ébredtünk. […] A szállodánk előtt az utcán […] a rendőrök egy fehér embert kínoztak. […] szobáról szobára jártak [a szállodában], és kivonszolták az utcára a fehéreket. […] a mi szobáink nem a folyosóra nyíltak, […] csak az épület végén levő teraszról lehetett bejutni, s a rendőrök nem strapálták magukat […] Jarda áthozta magával a rádiót. […] felolvasták a kormány közleményét, […] felszólítják a városban tartózkodó fehéreket, hogy tekintettel egyes elszigetelt elemek, valamint bizonyos katonai csoportok [ellenőrizhetetlen] fellépésére, […] ne menjenek ki az utcára”
Kongói géppuskások kiképzésen 1943 áprilisában. Imperial War Museum, E 24288
Az újságírók betartották a kijárási tilalmat, de a baj így is megtalálta őket.
„egy dzsip kanyarodott a szálloda elé, […] bosszúálló különítmény […] a puska csövét a halántékunknak szegezve, körülvettek bennünket. […] ránk nézett [a parancsnokuk] és megtorpant […], mert meglátta Jardát. […] szó nélkül néztek farkasszemet egymással. […] továbbra is szó nélkül, géppisztolyával a többi felé bökött, s azok […] elrobogtak. – Ez volt Bernard Salmon – mondta Jarda –, azelőtt Kairóban Lumumba követe. Valaha interjút készítettem vele.”
Világos volt azonban, hogy előbb-utóbb kifogynak a szerencséből (már az is életveszélyes volt, hogy elmennek a postára és hazaküldik a tudósítást), úgyhogy Kapuscinski az ENSZ békefenntartóihoz fordult segítségért – bár nem igazán bízott a sikerben.
„külön klánt alkotnak [az ENSZ munkatársai], sok köztük a fontoskodó alak, mindenre és mindenkire globális perspektívából tekintenek – vagyis lekicsinylően. Az a szó, hogy globális, minden mondatukban előfordul, ezért nagyon nehéz velük egy egyszerű emberi ügyet elintézni.”
Sikerült rábeszélnie őket, adjanak egy repülőt, ami elviszi az újságírókat. Nem derült ki, hová akartak menni, ez nem is volt fontos, a gép egész máshol tette le őket – a mai Burundiban, ami akkor belga gyarmat volt.
„A repülőtér aszfaltján belga ejtőernyősök vártak ránk. Azt hiszem, ha belgiumi katonák lettek volna, akkor udvariasan és emberségesen bánnak velünk. De ezeket […] a kongói gyarmatokon toborozták […] Nem úgy kezeltek bennünket, mint újságírókat, hanem mint Lumumba ügynökeit, és kárörvendően nevettek […] – Mutassátok az útleveleket és a vízumokat! […] Aha, szóval nincs! […] no, akkor most meglátjátok! […] Kihányták az összes bőröndöt a földre […] Ezután jött a testi motozás […] Elvettek tőlünk mindent […] Az egyik szárnyépületbe vezettek minket és bezártak. […] Ablakunk előtt egy ejtőernyős őrködött. […] büntetlenül kitombolhatták magukat, […] ki is végezhetnek bennünket, és még csak meg se tudja soha senki. […] Egyszerűen nyomunk veszett Stanleyville-ben. […] Nem léphetünk érintkezésbe senkivel […] Nem tudjuk, hogy mi vár ránk […] Az ejtőernyősök hallgatnak. […] Egyik este új ejtőernyős állt őrt […] azt akarta, hogy vegyünk tőle vizilófogakat. […] megígértük, mihelyt kiszabadulunk és visszakapjuk a pénzünket”
Az újságírók megtudták, hogy agyon fogják őket lőni, a kivégzésükre kitűzött napon azonban
„nem messze tőlünk [leszállt egy repülő]. Teljesen érthetetlennek tűnt, mert minden gép […] a repülőtér szemközti oldalán szállt le, csak ez az egy [nem], talán a pocsék látási viszonyok miatt. […] a gép mellett néhány fekete steward tett-vett. Elkezdtünk kiabálni és hevesen integetni. […] a vizilófogakat áruló derék ejtőernyős állt őrt, […] aki csak egy kevés pénzt akart keresni és élni, vagyis egyszerűen csak ember volt. […] mikor látta, hogy beszélni akarunk a stewardokkal, átment az épület másik oldalára. […] Jarda röviden ecsetelte a helyzetünket, […] értesítse bebörtönzésünkről [a steward] az Egyesült Nemzetek [kongói békefenntartóinak] főhadiszállását. […] küldjenek katonákat értünk”
Ez sem jelentett biztos menekvést. Lehet, hogy a bejelentést nem veszik komolyan és nem akarnak (esetleg a semlegesség miatt nem tudnak) semmit tenni. A szerencse azonban az újságírók mellé szegődött.
Etióp ENSZ-katonák (a császári testőrségből) valahol Koreában (Wikimedia Commons)
„Az épület mellett megállt egy dzsip az Egyesült Nemzetek lobogójával. Négy sötét bőrű katona szállt ki belőle kék sisakban. […] Hailé Szelasszié császár testőrségéből. […] felállították az őrségüket az ejtőernyősök mellé.
Fogalmam sincs, hogy hívták azt a kongóit, akinek az életünket köszönhetjük. Sohase láttam többé. Ember volt, ez minden, amit tudok róla.
Annak [az ENSZ-tisztviselőnek] a nevét se ismerem és soha nem láttam, aki […] megmentette az életemet. A világon rengeteg az aljasság, de olyan is létezik, amit tisztességnek neveznek, és más emberi érzések.”
Az újságírók helyet kaptak egy gépen, ami végre hazavitte őket.
Róma, Fiumicino reptér, 1964. FORTEPAN / HOLENÁR CSABA ÉS EDINA (93094)
„a nagy üvegcsodában, ami a Fiumicino repülőtér, egy csodálatos világ parádézott előttünk, az elégedett, jóllakott Európa […] hirtelen úgy éreztem – s ettől a gondolattól megijedtem – hogy valami szomorú és iszonyú paradoxon folytán sokkal inkább otthon éreztem magam Stanleyville-ben, mint itt […] Vagy talán egyszerűen csak nagyon magányosnak éreztem magam.”
A megpróbáltatások nem értek véget a hazatéréssel.
„Feljegyzést kellett [az útról] készítenem. […] hivatott egy bizonyos elvtárs a külügyminisztériumból. – Miket ír maga […] Ezek káros elméletek! – Hát akkor utazzon oda […] győződjön meg róla a saját szemével. És kívánom, hogy élve megússza.”
Kapuscinski emiatt néhány hónapig belföldi „száműzetésben” volt, de aztán visszaengedték Afrikába.
Forrás:
KAPUSCINSKI, Ryszard: Futballháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. 31-34., 52-65.
