Hogyan öljünk Árpád-házi trónkövetelőt? Tíz különös halál a középkori magyar történelemből III.

IV. István (1163-1165) ellenkirályként nem hagyott különösebben mély nyomot a magyar történelemben, leszámítva a királyok számozásának személye miatti időnkénti bizonytalankodását. A történeti emlékezet úgy tartja nyilván, mint gátlástalan törtetőt és sikertelen uralkodót. A Képes Krónika mint trónbitorlót tartja számon, a görög krónikások viszont megőrizték az utókor számára a halálának mikéntjét, amely inkább módszerében, semmint kegyetlenségében lehet érdekes a számunkra.

IV. Istvánnak nem ismerjük a születési idejét, és az életére jellemző módon akkor bukkan fel először a forrásainkban, amikor lelepleződött a bátyja, II. Géza (1141-1162) ellen szőtt összeesküvése. Tervei szerint, amelybe nagybátyját, Belus bánt is beavatta, aki  II. (Vak) Béla (1131-1141) feleségének volt a testvére, eltették volna láb alól Gézát, és megszerezték volna az uralmat. A király megölését tervezni, és közben lebukni azonban Magyarországon sem volt jó ajánlólevél, ezért mindketten elmenekültek a királyi udvarból. István herceg először Barbarossa Frigyes császárhoz menekült, azt állítva, hogy valójában a bátyja akarta megölni őt. A császár, jól felfogott politikai érdekeinek megfelelően, a magyar királynak adott igazat a vitában, de megengedte, hogy István továbbálljon Bizáncba.

IV. István, a Képes Krónika iniciáléjában, hercegként ábrázolva
IV. István, a Képes Krónika iniciáléjában, hercegként ábrázolva

Bizáncban sokkal „császáribb” fogadtatásra lelt, ugyanis Mánuel bizánci császár (1143-1180) feleségül adta hozzá az unokahúgát, a források szerint kiemelkedő szépségű Maria Komnénét, ami rendkívüli megtiszteltetésnek számított. Ezen kívül azonban Mánuel egyéb segítséget nem ajánlott fel, ezért István elsietett az Itáliában harcoló Barbarossa Frigyeshez, és évi háromezer márkát ajánlott fel azért cserébe, ha a császár Magyarország trónjára segíti. Barbarossa Frigyesnek azonban nagyobb gondjai voltak Itáliában, és nem akarta az ekkor kiegyensúlyozott magyar-német kapcsolatokat felrúgni, úgyhogy István dolgavégezetlenül oldalgott vissza Konstantinápolyba. II. Géza halálával azonban úgy érezhette: eljött az ő ideje.

Gézának két testvére volt, László és István. Hogy min vesztek ssze, nem tudom, mindenesetre rendkívüli módon gyűlöletesek lettek előtte. Sok ide-oda kóborlás után végül a császárhoz [Mánuel bizánci császárhoz – KF] jöttek, s az ő kezükbe adták magukat. Az egyik, István, a császár unokahúgát, Isaakios sebastrokrator lányát, Máriát vette feleségül, aki mint mondják, nagyon szép volt, a másik nőtlen maradt. Akkor, mivel Géza halála után a testvérek közül az egyiket hívta a jogszabály az uralkodásra (a hunok közt ugyanis az a törvény van, hogy a testvérek közül mindig az életben maradókra száll a korona), a császár azon buzgólkodott, hogy őket az atyai földre visszavigye. A hunok, ezt a törvényt tiszteletben tartván, de egyúttal a császár támadásától is félvén, Istvánt, Géza fiát [III. István királyt – KF] lemondatták az uralomról, és azt a testvérek egyikének, Lászlónak adták át, Istvánnak pedig, tudniillik az idősebbnek, az ‘urum’ méltóságot engedélyezték. Ez a név a hunoknál az uralmat átvenni készülőt jelenti.

(Ioannes Kinnamos munkáját Moravcsik Gyula fordításában idézem. MGY: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1984. Akadémiai Kiadó. 214-215.)

István herceg azonban, mint a fentebbi forrásból is látszik, nem egyedül érkezett Bizáncba, mert később a bátyja, László herceg csatlakozott hozzá, miután ő is összeesküvést szőtt II. Géza ellen. Bizánci feleséget azonban nem fogadott el, ami később előnynek bizonyult, mert a magyarok szívesebben fogadták el királyukként, mint az alighanem jobban bizáncivá váló öccsét. Csakhogy II. László (1162-1163) váratlan elhunyta megnyitotta az utat István előtt, és a kalocsai érsek közreműködésével őt koronázták Magyarország királyává. (Lukács esztergomi érsek sem a bátyját, sem pedig Istvánt nem volt hajlandó megkoronázni, ezért mindkettejük ceremóniáját a kalocsai érsek közreműködésével bonyolították le).

I. Mánuel bizánci császár (1143 - 1180)
I. Mánuel bizánci császár (1143 – 1180)

Csakhogy IV. István rövid idő alatt elérte, hogy még azok is elpártoljanak tőle, akik II. László uralma idején kitartottak a trónkövetelő testvérpáros mellett. Időközben Barbarossa Frigyes császár is rájött arra, hogy nem szerencsés, ha a közvetlen szomszédságában hirtelen nagyot erősödik a bizánci befolyás, ezért támogatta III. István törekvéseit. IV. István megneszelte az ellene induló összeesküvést, gyorsan bizánci csapatokat hívott az országba, de a helyzet úgy tűnik rendeződhetett, mert elbocsátotta a segítségére érkező hadsereget. Rosszul tette, mert hamarosan megindult III. István támadása, és 1163. június 19-én Székesfehérvár mellett IV. Istvánt nemcsak legyőzték, de fogságba is esett. III. István végül Lukács érsek javaslatára kegyelemben részesítette nagybátyját, és elengedte.

István ismét a bizánci császárhoz menekült, Mánuel pedig felvonult a magyar határra. Ott végül a két fél megállapodott: III. István elküldi az öccsét, Bélát Bizáncba, cserébe pedig a császár nem fogja többet támogatni IV. Istvánt. Az üzlettel Mánuel úgy vélte, hogy jó vásárt csinál, mert Béla, hercegként, Dalmáciát, Horvátországot és a Szerémséget is vitte magával, ám III. István megtagadta a területek átadását. Mánuel ezért ismét háborút indított, előbb csak IV. Istvánt támogatva, majd maga is felvonult Magyarország ellen. IV. István eleinte sikereket ért el, ám unokaöccse újfent segítséget kapott, a görög források szerint többek között a csehektől, és Frigyes császártól, úgyhogy hamarosan visszaszorult Zimony várába.

Barbarossa Frigyes német-római császár (1152 - 1190)
Barbarossa Frigyes német-római császár (1152 – 1190)

Az ostrom alatt álló városban István mellől nemcsak a szerencse, hanem a hívei is elpártoltak, haláláról kétféle történet maradt fent.

A hunok, miután ez a kísérlet [ti. Zimonyt a folyóról akarták elfoglalni] sem sikerült, más módszereket kerestek. Az Istvánnak szolgálatot tevő hunok közül egyeseket pénzzel megvesztegetve rábírták őket, hogy mérget keverjenek a férfi italába. Így azután elfoglalták a várost, és egész Sirmion ismét a hunok uralma alá került.

Ioannes Kinnamos munkáját Moravcsik Gyula fordításában idézem. MGY: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1984. Akadémiai Kiadó. 228.)

Ioannes Kinnamos saját bevallása szerint részt vett Zimony 1165-ös ostromában, nem az egyetlen kútfőnk, aki ismerteti IV. István halálát. Niketas Choniates beszámolt arról, hogy István magyar hívei másképpen akartak pontot tenni a vállalhatatlanná vált trónkövetelő életének a végére.

Miután tehát ez ügyben sok háború zajlott, és a császár Géza fiát, Bélát, leánya, Mária révén vejévé szemelte ki, azok a hunok, akik István ellentáborához tartoztak, a remények első hajtásait gyökerestül kitépték és kivágták. Felhagyva ugyanis azzal, hogy időről időre, nagyobb időközökben lépjenek föl vele szemben, és szakítva addigi eljárásukkal, elhatározták, hogy a gyűlölt Istvánt csellel elteszik láb alól. Erre a célra a méregivást tartották a legjobbnak, mint ami az élet mindig kéznél levő elaltatója, s így szétnéztek, hogy ki légyen, aki a halált hozó serleget Istvánnak a kezébe adja. Mikor találtak vállalkozót, Istvánnak valami Tamás nevű szolgáját, megállapították a bért. Ez páratlanul leleményes és ügyes volt, ha emberélet kioltásáról és a test és a lélek szétválasztásáról volt szó, s így, miután a kezét a gonosz nyerészkedés szolgálatára adta, magától is kitalált egy újabb módszert, mellyel Istvánt gyorsabban lehet a pokolra juttatni. Amikor ugyanis eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be. Ez azután az egész testet átjárva és átitatva a legfontosabb testrészeket áthatotta, és a férfiú életének véget vetett.

Ezek a dolgok világosan igazolják, hogy milyen esendőek és semmisek az emberek szándékai, milyen haszontalanul és hiábavaló módon törekszenek némelyek elérhetetlen vágyaik után, és fáradoznak saját dolgaikban, ha egyszer az isteni kéz felülről nem avatkozik be, tetteiket helyeselve és szándékaikat és lépéseiket irányítva. Ő tehát így feküdt ott, holttestét meggyalázták és a szentségben nem részesítették, Zeugmiont [Zimonyt – KF] pedig a hunok a megállapodás alapján elfoglalták. Amint a császár erről értesült, megüzente a háborút a hunok ellen.

(Niketas Choniates munkáját Moravcsik Gyula fordításában idézem. MGY: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1984. Akadémiai Kiadó. 276-277.)

A hányattatott sorsú IV. Istvánt tehát a saját hívei ölték meg, hogy akadály nélkül átadhassák Zimonyt a vetélytársa csapatainak. Bár az Antigonéba kívánkozna az a mód, ahogy a holttestével az ostrom után bántak, mégis valamikor később elszállították Székesfehérvárra, mert a Képes Krónika tudósítása szerint IV. István király már ott nyugodott.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


 

Facebook Kommentek