Páncélosok vs. páncélelhárítás az első világháborúban

Kloska Tamás

Az első világháborúban a lövészárok-hadviselés során kialakult patthelyzet haditechnikai újítások egész sorozatát indította el. Ezen innovációk egyike volt a harckocsi is, amely edzett acél páncélzatának védelme alatt volt képes áttörni a megmerevedett, mélységében tagolt lövészárok-rendszereket. Nem meglepő, hogy az új fegyver megjelenésével párhuzamosan a páncélelhárítás is égetően fontos kérdéssé vált, amely ellen a harckocsival rendelkező félnek is lépéseket kellett tennie. Tulajdonképpen ekkor indult meg a páncélosok és az elhárító eszközök közötti versenyfutás, amely a mai napig tart. Az első világégés tapasztalatai értelemszerűen nagy hatással voltak a két háború közötti időszakra és a második világháborúra is, ahol már sokkal nagyobb szerepet kaptak mind a harckocsik, mind az ellenük felvonultatott eszközök  is.

A harckocsik megjelenése

A sorozat első részében az első világháború időszakát fogjuk vizsgálni. Az 1916-ban csatasorba álló új harci eszközzel, a „tankkal”[1] számos írás foglalkozik. Itt most csak röviden érintjük a harckocsik megjelenésének körülményeit. 1915 decemberére a brit Landships Committee (egy páncélozott harcjármű, vagyis „szárazföldi csatahajó” megtervezésére létrehozott bizottság) rendelkezésére megalkották a Little Willie elnevezésű páncélozott járművet, majd a fejlesztések másik ágán 1916 januárjában megjelent a Big Willie. Végül ennek a továbbfejlesztése után jött létre a Mother nevű prototípus. Ezt már közvetlenül a gyalogságot támogató harckocsinak szánták, és a Mother bázisán alakították ki a Mark sorozatot. Az első legyártott Mark I tankokat 1916. szeptember 15-én vetették be a nyugati fronton a somme-i csata során.[2] A Markból két típus létezett; volt, amelyiknek lövege és géppuskái voltak (ez volt a „male”, azaz férfi változat), és volt olyan is, amelyikben csak géppuskák kaptak helyet (ez a „female”, azaz női variáns)[3]. A tankok első tömeges bevetésére 1917. november 20-án került sor a cambrai-i csatában. A britek több mint 1000 löveg és számos repülőgép támogatásával, tüzérségi előkészítés nélkül indították meg a támadást, amelyben 476 (ebből 378 harci cselekményre alkalmas) harckocsit küldtek a német állások ellen. Hat óra alatt 12 km szélességben és 6–8 km mélységben törték át az ellenséges védelmet; az állásháború körülményeit figyelembe véve ez jelentősebb sikernek számított. Az ütközet során az angolok 140 tankot vesztettek, nagy részüket azonban nem az ellenség iktatta ki, hanem műszaki hibák áldozataivá váltak, illetve elakadtak a terepen.[4]

Brit Mark „férfi” I harckocsi a somme-i csata idején, 1916. szeptember 25. Forrás: Imperial War Museum Q 2486
Brit Mark „férfi” I harckocsi a somme-i csata idején, 1916. szeptember 25. Forrás: Imperial War Museum Q 2486

Az első bevetések sokszor kontraproduktívnak bizonyultak, megesett, hogy a brit páncélosok tévedésből saját egységeiket lőtték. A 19 éves brit Bert Chaney jelzőtiszt visszaemlékezése egy ilyen alkalmat szemléltet, amely a flers–courcelette-i csatában történt 1916 szeptemberében:

„A három harckocsi, melyeket szakaszunkhoz rendeltek, ahelyett, hogy a német vonalak felé haladtak volna, megálltak és tüzet nyitottak a saját állásainkra. Ezek a zömök, szörnyűséges dolgok fölénk magasodtak, és géppuskáikkal őrült módon tüzelve letarolták a lövészárkunk oldalát. Mindenki fedezékbe húzódott, kivéve az ezredest, aki felugrott a mellvédre és ordítani kezdett: – Futár! Futár! Menjen és mondja meg azoknak a harckocsiknak, hogy azonnal hagyják abba a tüzelést! Azonnal!

Addigra az ellenséges tüzérségi tűz is elérte tetőpontját, de az ezredes saját testi épségével mit sem törődve előrerohant, és botjával haragosan ráütött az egyik tank oldalára, hogy magára vonja a harckocsik figyelmét. Bár az ezredest a tankok motorjainak és a tűzharc zajától a zárt terű harckocsik senki sem hallotta, végül észrevették, hogy rossz lövészárkot támadnak és továbbnyomultak. A Jerriket [az angol katonák hívták így gúnynéven a németeket] annyira megijesztették, hogy azok eszüket vesztve futottak, mint a nyulak. Az egyik tank fennakadt egy farönkben, és már soha nem érte el az ellenséges vonalakat. A második hátsó kormánykerekén kapott találatot, és nem tudta többé irányban tartani magát. A legénysége jobbnak látta leállítani, mivel úgy gondolták, hogy a tank annyira kezelhetetlenné válhat, hogy talán Berlinig sem állna meg. A harmadik harckocsi áthaladt Flers-en [francia település], és útközben amit csak lehetett letarolt. Falakat döntött le, amin a legénysége meglehetősen jól szórakozott. A fiaink szorosan a harckocsi nyomában voltak, és elfoglalták a falut – vagy legalábbis ami megmaradt belőle –, és elkezdtek fedezéket ásni a támadás előtt kijelölt nyomvonalon. Ez egyike volt azoknak a ritka alkalmaknak, amikor [a katonák] úgy keltek át az ellenséges tűzön, hogy élvezték, amit csinálnak. Több ezer német foglyot ejtettek, akiket csupán csak ásóval felszerelt utászok kísértek vissza a vonalainkig. [Ebből arra következtethetünk, hogy a németek annyira rémültek voltak, hogy nem kellett melléjük lőfegyveres őrség] A [harmadik] harckocsiból négy főnyi kezelő, még a csata hevében égve, hirtelen leállította a motort és kiszállt. Kinyújtóztatták végtagjaikat, majd lassan és megfontoltan körbejárták járművüket, és minden szögből megvizsgálták, aztán egymás közt tanácskozásba kezdtek. Kissé elveszetten ácsorogtak néhány percet, majd kihoztak a tank belsejéből egy kis tűzhelyet, és a tank oldalát fedezéknek használva teljes nyugalommal leültek és teát készítettek. […] A csata befejeződött.”[5]

Zárójeles megjegyzésként: a britekkel és franciákkal ellentétben a németek még nem ismerték fel a harckocsik fejlesztésének és alkalmazásának fontosságát. Sturmpanzerwagen A7V[6] nevű konstrukciójukból 1918 őszéig csupán 22 db készült el.[7] A fejlesztés számos gyermekbetegséggel küszködött, ezért a németek sokszor inkább az antanttól zsákmányolt harckocsikat használták. Érdekesség azonban, hogy a német hadvezetés a páncélosok alkalmazását a rohamharcászati kiképzésen átesett gyalogsággal összehangolva kívánta megvalósítani. Az 5. (Rohr) rohamzászlóalj (az első német rohamalakulat) 1918 elején megkezdte a zsákmányolt antant harckocsikkal és az alacsony példányszámban gyártott saját tankokkal való összehangolt hadműveletek gyakorlását. Megalakult a „rohampáncélosjármű-osztály” (Sturm-Panzer-Kraftwagen-Abteilung), amelyet 1918. január 26-án tagoltak be az 5. rohamzászlóalj kötelékébe. A tankok kezelőszemélyzete rohamkiképzésben is részesült, ez azzal az előnnyel járt, hogy a harckocsi mozgásképtelenné válásakor kezelői rohamjárőrként tudták tovább folytatni a küzdelmet.[8] Az összehangolt kiképzés a páncélosok és a (roham)gyalogság között tulajdonképpen már a második világháború német páncélgránátos katonájának előképét teremtette meg, amelynek feladata a német páncélosok áttöréseinek kiaknázása volt.

bf6xj6bcmaaficNémet A7V harckocsi és kezelőszemélyzete, 1918. Forrás: https://twitter.com/GERArmyResearch/status/314855220402335745n
Német A7V harckocsi és kezelőszemélyzete, 1918. Forrás

A harckocsik elleni védekezés metódusai

Ahogy az előbbiekben láttuk, a német hadvezetés nem tartotta fontosnak a harckocsifejlesztést, sőt, még a tömegesen alkalmazott harckocsitámadások után sem tette meg a szükséges lépéseket a páncélelhárítás tudatos alkalmazásának irányába. Az első vonalakban harcoló német gyalogság azonban kénytelen volt valamilyen választ adni a britek új fegyverére. Legkézenfekvőbb megoldásnak az mutatkozott, hogy előretolt tábori ágyúkkal állítsák meg a páncélozott monstrumokat, a rohamcsapatok és utászok pedig kötegelt kézigránátot hajítottak az angol tankok lánctalpai alá.[9] Így a világégés második felében inkább a gyalogsági páncélelhárításra helyeződött a fő hangsúly, a tábori és gyalogsági ágyúkhoz pedig páncélgránátot rendszeresítettek. A kézifegyverek között az áttörést a Tankgewehr M1918 páncéltörő puska hozta el, amelynek 13,2 mm-es acélmagvas lövedéke (megfelelő dőlésszögben) 250 m-ről képes volt átütni akár 25 mm-es páncélzatot is. Rendszeresítése lassan haladt, 1918 szeptemberében a tervezett 30 ezer darabból még csak kb. 4600 volt a német csapatoknál.[10] A fegyver azonban kezelője számára is veszélyt jelentett, ugyanis a nagy hátralökés sokszor eltörte a katona kulcscsontját. A páncéltörő puskák (vagy nehézpuskák) a második világháború elejéig bizonyultak hatékonynak, utána inkább csak élőerő és kisebb fedezékek ellen alkalmazták azokat. A háború alatt a német páncélelhárítás fő eszköze a kétcsövű 75 mm-es könnyű aknavető maradt, továbbá a lövészárkok előtti területek elaknásítása jelentett még megoldást.[11]

A K. Gr. 15 m. P német páncélgránát keresztmetszete. Forrás
A K. Gr. 15 m. P német páncélgránát keresztmetszete. Forrás
Német katona kötegelt kézigránátot hajít egy brit tankra az 1917-es cambrai-i csatában. Erich Mattschaß festménye, 1928. Forrás
Német katona kötegelt kézigránátot hajít egy brit tankra az 1917-es cambrai-i csatában. Erich Mattschaß festménye, 1928. Forrás
gs
Német katonák Mauser M1918 T-Gewehr páncélelhárító puskával, 1918. Forrás
Német 75 mm-es aknavető a nyugati fronton, 1918. október. Forrás: Australian War Memorial, H13454
Német 75 mm-es aknavető a nyugati fronton, 1918. október. Forrás: Australian War Memorial, H13454
Egy kilőtt „női” variánsú Mark IV harckocsi a nyugati fronton 1917 körül. Forrás: Bundesarchiv Bild 146-1984-059-02A
Egy kilőtt „női” variánsú Mark IV harckocsi a nyugati fronton 1917 körül. Forrás: Bundesarchiv Bild 146-1984-059-02A

„Védekezés az elhárítás ellen”

A megjelenő páncélelhárításra a briteknek is reagálniuk kellett, érthető, hogy igyekeztek megóvni harckocsijaikat. Éppen elég bosszantó volt számukra, hogy megannyi páncélosuk nem az ellenséges tevékenységnek köszönhetően vált harcképtelenné, hanem a gyakori meghibásodások okozták vesztüket. Eközben az angol propaganda úgy igyekezett ösztökélni minél több tank gyártására, hogy plakátkampányával azt sugallta, az acélmonstrumok segítségével brit gyalogos katonák életét menthetik meg. Tény, hogy a „senki földjén” páncél védelme alatt valóban nagyobb esély mutatkozott a túlélésre, ugyanakkor a korabeli képek tanúsága szerint a tankok kezelőszemélyzete sokszor kínhalált halt.

Brit propagandaposzter a tankok népszerűsítésére. Forrás: Imperial War Museum, Art.IWM PST 13305
Brit propagandaposzter a tankok népszerűsítésére. Forrás: Imperial War Museum, Art.IWM PST 13305

„A harckocsi egy mozgó erőd, amely megtisztítja az utat a katonáinknak. Ellenséges tűz alatt vágja át a szögesdrótakadályt, életeket ment, ez a mi háborús felfedezésünk, büszkeség kérdése, hogy segítsük a tankgyártást.”

Brit propagandaposzter a tankok népszerűsítésére. Forrás
Egy a brit gyárakba kihelyezett propagandaplakátok közül, amelyek a munkásokat a tankgyártási kapacitás növelésére ösztönözték, 1917. Forrás

„Minden harckocsi amely ezekből a gyárakból gördül ki brit katonáink életét menti meg – akik akár a cimboráitok is lehetnek. A frontokon még több tankra számítanak.”

A brit Nemzeti Levéltár (The National Archives) anyagai között elérhető az az 1918. októberi dokumentum, amely a német páncélelhárítás elleni védekezésről értekezik. Mivel 1918 októberére a szövetségesek katonai stratégiájának összehangolásának érdekében az antanthatalmak már életre hívták az Antant Legfelsőbb Haditanácsát, így a jelentés a francia tankelhárító-módszerekről is értekezik, azonban ezekre a cikk itt most nem tér ki. A szóban forgó brit intézkedés leszögezi: dacára annak, hogy mennyit foglalkoztak a harckocsik és a gyalogság támadásainak összehangolásával, illetve hogy a tankok miként vehetik ki részüket a saját vonalak védelméből, idáig kevés figyelmet fordítottak arra, hogy más fegyvernemek hogyan képesek támogatni (és megvédeni) a páncélosokat.

A dokumentum először három csoportra osztja fel a német páncélelhárítás eszközeit, a felismerés helyességét alátámasztja jelen cikk korábbiakban ismertetett része, amely a német páncélelhárítással foglalkozik. A három csoport:

  • Lövegek és aknavetők
  • Kézifegyverek
  • Aknák

Az első kettő ellen az alábbi védekezési módszerek álltak rendelkezésre (ne feledjük, 1918-ban járunk):

(a) Közvetlen védekezés: a harckocsitámadás során azonnal el kell pusztítani a tankoknak ártani képes ellenséges fegyvereket vagy azok kezelőszemélyzetét

(b) Éjjelre vagy ködös időjárási viszonyok idejére kell korlátozni a harckocsitámadásokat, vagy füstgránátok segítségével kell az ellenséges fegyverek kezelőszemélyzetét megvakítani[12]

Az előbbi módszer jobb megoldást jelentett a német páncélelhárítás leküzdésére, mivel a támadás elrendeléséhez így nem kellett megvárni a sötétség beálltát. Az intézkedés azonban közvetett védekezési módszerként egyedül a füstgránátok alkalmazását javasolja, de megemlíti, hogy a közeljövőben nagyobb hangsúlyt kell fektetni az éjszakai bevetések megtervezésére és kivitelezésére is. A füstgránát vizuálisan sokat segített a tankok álcázásában, azonban az acélszörnyek hangját nyilvánvalóan nem tudta elrejteni.

A brit (és szövetséges) harckocsik közvetlen védelmét három fegyvernem tudja ellátni:

  • A tüzérség
  • A légierő
  • Gyalogság(i kézifegyverek)

Védekezés a tüzérség segítségével: A harckocsitámadást optimális esetben tüzérségi zárótűz kell hogy megelőzze, amely során füstgránátokat is ki kell lőni, hogy elegendő álcát biztosítsanak a tankoknak. Még a tüzérségi előkészítés alatt előrébb kell vonni előre kiválasztott lövegeket, amelyek fedezhetik a tankok előrenyomulását, miután a hátulsó vonalakban lévő saját tüzérség zárótüze elérte a tetőpontját.

Védekezés a légierő segítségével: A légierőnek még a támadás megindítása előtt figyelmeztetnie kell a tankokat a környéken lévő ellenséges fegyverekre, tehát feladata a páncélelhárító eszközök felderítése. A másik nagyon fontos teendője, hogy elhallgattassa az ellenséges tankelhárító fegyvereket, mielőtt azok tüzet nyithatnának a páncélosokra. Az intézkedés megjegyzi, hogy a Brit Hadsereg mindkét módszert nagy hatékonysággal használja, illetve arra is felhívja a figyelmet, hogy a földi célpontokat támadó gépeket esetleg páncéllal lehetne felszerelni.

Védekezés gyalogsági kézifegyverek segítségével: Az intézkedés szerint ezen a területen 1918 végén még nem áll rendelkezésre bevált eljárás, csupán próbálkozások vannak: Miután a saját tüzérségi zárótűz elérte maximumát, gyalogsági felderítő egységeknek és géppuskásoknak kell a korábbiakban már támadásnak indított baráti tankokat beérniük és lehagyniuk, annak érdekében, hogy az ellenséges páncélelhárítást felszámolják.[13] Ez a lejtősebb területeken különösen fontos volt, mivel a tankok könnyen elakadtak az egyenetlen terepen. Ezt a módszert csak precízen megtervezett és összehangolt támadással lehetett alkalmazni, ugyanis a britek már rájöttek arra, hogy a könnyű kézifegyverekkel felszerelt gyalogos katona támogatása nélkül a páncélosok könnyen martalékává válhatnak a német rohamegységek és utászok kézigránátjainak.

A dokumentum egyik további része a német páncélelhárítás várható újításait veszi górcső alá. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy 1918 októberében még az antant se vehette biztosra a közelgő győzelmet és azt, hogy egy hónapon belül véget érnek a harcok (legalábbis a nyugati hadszíntéren). Az intézkedés szerint megvan az eshetősége annak, hogy a következő évben [1919!] szembekerülünk egy olyan [német] géppuskával, amely a német páncéltörő-puskák [a már említett Mauser M1918 T-Gewehr] lövedékéhez hasonló lőszert fog ontani magából.”[14] A dokumentum lehetséges megoldásként felveti a tankok páncélzatának megerősítését, ugyanakkor tisztán látja, hogy a páncél vastagságának növelése nehezen oldható meg, ezért a további védelem érdekében könnyen felhelyezhető páncéllemezeket (erre látunk példát a második világháborúban: a németek páncélkötényeket alkalmaztak harckocsijaikon) javasol. Ez azonban egyértelműen kényszermegoldás volt, hiszen gondoljunk csak bele, hogy a plusz páncélköpenyek hatalmas többletsúlyt jelentettek volna az egyébként is igen lassú (6 km/h végsebesség[15]) brit tankok számára.

A harmadik páncélelhárító módszer, az elaknásítás ellen az intézkedés a tüzérség bevetését javasolja, de értelemszerűen így nem lehetett minden aknát kiiktatni. Biztosabb (ugyanakkor kockázatosabb) megoldásnak tűnt, ha a képzett utászok füstgránátok leple alatt kézzel hatástalanítják az ellenséges aknákat.[16]

A britek 1918-as konklúziója az volt, hogy „1919 igazi ellenszere” – a költséges és időigényes feltalálás helyett  a már bevett és bevált módszerek továbbfejlesztése, és a fegyvernemek minél szorosabb összehangolása lesz.

Egy érdekes adalék maradt még a cikk végére. Az említett intézkedéshez csatolták a brit Háborús Kabinet (1916-ban, megválasztása után hívta életre David Lloyd George brit miniszterelnök) egy 1918. augusztusi feljegyzésének kivonatát, amely V. György brit király észrevételeit tartalmazza, amelyeket a frontról hazatérve fogalmazott meg. Az angol uralkodó a világégés során egyébként 450-szer tett látogatást katonái körében, közel 300-szor járt katonai kórházakban és mintegy 58 ezer kitüntetést osztott ki saját kezűleg.[17] 1918-as augusztusi harctéri látogatása során egy német tankelhárító ágyú keltette fel figyelmét, amelyet „félelmetes fegyvernek” tartott, mivel az képes volt áthatolni a brit tankok páncélzatán. Ez valószínűleg egy páncélgránáttal operáló módosított német tábori ágyú lehetett. György a német páncélelhárítás veszélyeire Lloyd George miniszterelnök figyelmét is felhívta.[18] Ez az eset is azt bizonyítja, hogy a német páncélelhárítással a brit hadvezetés 1918-ban már nagyon komolyan is számolt.

V. György brit király (jobb oldalon) és Hugh Elles tábornok (az újonnan létrehozott Harckocsihadtest első parancsnoka) tankokat szemlélnek meg, 1918. augusztus. Forrás: Imperial War Museum, Q 11460
V. György brit király (jobb oldalon) és Hugh Elles tábornok (az újonnan létrehozott Harckocsihadtest első parancsnoka) tankokat szemlélnek meg, 1918. augusztus 10. Forrás: Imperial War Museum, Q 11460

 


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Hivatkozások

[1] Tank: angol, jelentése tartály. A páncélozott járművek neve eredetileg csak egy titkos fedőnév volt, amelyet a britek használtak félrevezetés céljából.

[2] Szijj Jolán (főszerk.): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Petit Real, Bp., 2000. 532533. pp.

[3] Kevésbé ismert a „hermafrodita” verzió, amelynek egyik oldalán az oldalerkélyben két géppuska, a másik oldalán pedig egy löveg került beépítésre.

[4] Magyarország az első világháborúban, 2000. 98. p.

[5] Moynihan, Michael (szerk.): People at war 1914–1918. David & Charles, Newton Abbot, 1973. 116–117. p.

[6] A tank neve az Allgemeines Kriegsdepartement, 7. Abteilung, Verkehrswesen (Hadügyminisztérium, 7. osztály, Szállítás) rövidítéséből származik.

[7] Magyarország az első világháborúban, 2000. 22. p.

[8] Számvéber Norbert: Az előkép: német rohamcsapatok az I. világháborúban. In: Baczoni Tamás [et al.]: Halálfejes katonák. Az Osztrák–Magyar Monarchia rohamcsapatai 1916– 1918. Puedlo Kiadó, Bp., 2006. 12. p.

[9] Magyarország az első világháborúban, 2000. 535. p.

[10] Uo.

[11] Uo.

[12] Nat. Archives, Kew, CAB 25 – Supreme War Council: British Secretariat: Papers and Minutes, CAB 25/11 Anti-tank measures. Annexure D to S.W.C. 338. 1. p.

[13] Uo.

[14] Uo.

[15] Ellis, Chris – Chamberlain, Peter: AFV Weapons Profile No. 3: British Tanks Marks I to V. Profile Publishing Ltd., Windsor, 1969. 19. p.

[16] Nat. Archives, Kew, CAB 25, Annexure D to S.W.C. 338. 2. p.

[17] Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983. 179. p.

[18] Nat. Archives, Kew, CAB 25 – Supreme War Council: British Secretariat: Papers and Minutes, CAB 25/11 Anti-tank measures. War Cabinet 460. Minute No. 7.

 

Felhasznált forrás:

Nat. Archives, Kew, CAB 25 – Supreme War Council: British Secretariat: Papers and Minutes, CAB 25/11 Anti-tank measures. Annexure D to S.W.C. 338.

Nat. Archives, Kew, CAB 25 – Supreme War Council: British Secretariat: Papers and Minutes, CAB 25/11 Anti-tank measures. War Cabinet 460. Minute No. 7.

 

Felhasznált irodalom:

Baczoni Tamás [et al.]: Halálfejes katonák. Az Osztrák–Magyar Monarchia rohamcsapatai 1916–1918. Puedlo Kiadó, Bp., 2006.

Ellis, Chris – Chamberlain, Peter: AFV Weapons Profile No. 3: British Tanks Marks I to V. Profile Publishing, Windsor, 1969.

Moynihan, Michael (szerk.): People at war 1914–1918. David & Charles, Newton Abbot, 1973.

Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983.

Szijj Jolán (főszerk.): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Petit Real, Bp., 2000.

Facebook Kommentek