„Reggel már 5.30-ra már ott voltunk a fodrásznál, hogy beérjünk a munkahelyre…”- Milyen volt a Kádár korszak ’60-as és ’70-es éveiben a fodrászatok és kozmetikák divatos nővendége?
Kovácsné Magyari Hajnalka
Az 1950-es évek erőltetett puritanizmusában nem volt elfogadott a magát „kenceficéző” nőtípus, fodrászhoz- kozmetikushoz járni pedig társadalmilag elítélendőnek számított. Ehhez képest az 1960-as évektől kezdve újból sikk lett a szépítkezés, a traktoros lányok propagált nőképét pedig felváltotta a nyugati trendeket utánzó és a társadalom által kialakított ízig-vérig nő ideálja. Azok a nők, akiknek fontos volt a szépség és igényesek voltak önmagukkal szemben gyakori vendégei lettek a kozmetikai üzleteknek, melyek ebben az időszakban (néhány magánkisiparos kivételével) az Állami Fodrászipari Vállalatokon és a Fodrászipari Szövetkezeteken belül működtek. A kereslet miatt a szolgáltatóházak is egyre másra alakultak és reprezentálódtak a szépségipari szolgáltatások palettáján.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
Írásomban a szocializmus korszakából származó sajtóforrások és hajdani fodrászok, kozmetikusok és a szolgáltatásokat igénybe vevő nők visszaemlékezései alapján próbálok képet rajzolni a Kádár korszak szépségipari egységeinek vendégköréről, azon fővárosi illetve a fővárosba került nőkről, akik életvitelszerűen igénybe vették a professzionális szépségápolást. Olyan kérdésekre keresem a választ, mint például milyen korosztályba és társadalmi csoportba tartozott a kutatott korszak fodrászatba és kozmetikába járó női rétege, milyen szépségkezeléseket vettek igénybe és milyen gyakran, milyen volt az időpontkérés protokollja.
Milyen korosztály járt kozmetikushoz?
1963-ban az Esti Hírlap szerint:
A nők 90 százaléka rendszeresen jár fodrászhoz, 60 százalékuk kozmetikushoz is. A fodrász- és kozmetikai szolgáltatások Magyarországon viszonylag olcsók. Bécsben ugyanaz a frizura, hajmosás, vízhullám készítés, fésülés, hajlakkozás legalább háromszor annyiba kerül, mint Budapesten.[1]
Mivel a szépségipari szolgáltatások nem voltak megfizethetetlenek, az hogy ki vette őket igénybe nem az anyagi helyzet, hanem sokkal inkább az igényesség határozta meg. Életkorukat tekintve a nők széles rétege élt a professzionális szépségápolás adta lehetőségekkel a huszonévesektől a hatvanasokig, státuszilag nézve a Kádár-korszak sajátos középrétegének valamennyi képviselője. Életkorukat tekintve a nők széles rétege élt a professzionális szépségápolás adta lehetőségekkel a huszonévesektől a hatvanasokig; státusz szempontjából nézve a Kádár-korszak sajátos középrétegének valamennyi képviselője.
A vendégkör vegyes volt, általában a 20- 60 éves közötti korosztályból tevődött össze. Főleg irodai dolgozók, pedagógusok, színésznők, orvos- és ügyvédfeleségek voltak a törzsvendégek, de voltak gyári munkásnők és nyugdíjas nénik is.[2]
Háztartásbeliek kozmetikushoz járása nem volt jellemző, fodrászhoz alkalmanként jártak, főleg dauerra vagy hajvágásra. Tinédzserek kozmetikushoz csak arctisztításra mentek, azt is csak akkor, ha nagyon pattanásos volt az arcuk. Szemöldökigazítás, gyantázások még nem voltak jellemzően keresettek a fiatalok körében. Igaz, a szőrtelenség sem volt még elvárt testideálként definiálva.
A szőrös hónalj, kar és intimtájék teljesen elfogadott volt. A nők leginkább csak a lábszárukat gyantáztatták, azt sem feltétlenül mindenki.[3]
Néha a férfiak is betévedtek egy-egy női fodrászati egységbe, ha ott dolgozott a pedikűrösük vagy esetleg a feleségüknek „ülték ki a sort” a fodrászaton. És olyan is előfordult, hogy a férj nem ismerte fel a feleségét, mert teljesen másképp nézett ki: fején a csavarókkal, hajszárító bura alatt ülve, arcán pakolással.
Milyen kezeléseket vettek igénybe?
Akinek hosszú haja volt, kontyot csináltatott vagy belokniztatta.
Olyankor, amikor a fodrász megcsinálta a kontyomat, napokig nem bontottam ki, csak stílfésűvel reggelenként megigazítottam kicsit, hogy rendezett legyen. (K.I.)
Ott ültem fiatal koromban a bura alatt, fém csavarókkal a hajamban, hogy szép loknis legyen a frizurám… Megfizethető luxus volt ez akkoriban. (B.K.)
Nagy divat volt a dauer is, vagyis a tartós hullám. Ezt általában kétszer egy évben csináltatták a nők, mivel félévig kitartott a hatása. Elég volt utána a heti egyszeri mosás, esetlegesen a mosás utáni berakás. De szívesen jártak a nők vízhullámra, vasondolálásra vagy éppen csak egy fésülésre is.[4]
Az akkori gyerekek (mai hatvan éves vagy hatvanhoz közeli visszaemlékezők), akik elkísérték édesanyjukat a fodrászatba, vicces emlékeket idéznek fel. Főleg a hajszárító burák voltak hatással rájuk:
Kölyök koromban a testvéremmel a burát „bilinek” csúfoltuk.
Gyerekkoromban azt hittem, hogy űrhajós kiképző tanfolyamot tartanak.
A kozmetikákban nem volt akkora kínálat az arckezelések terén, mint manapság. A háború előtti igényes és drága szépségkezelések (arcfehérítés, arcvasalás, elektromos szőrtelenítés, stb.) is a homályba merültek és leegyszerűsödtek kis- és nagy arckezelésre. A nagy arckezelés gőzölésből, tisztításból, fertőtlenítésből, masszázsból és pakolásból állt, a kis kezelés esetében elmaradt a gőz és az arc mitesszerektől való megtisztítása, maradt a masszázs és a pakolás. Arckezeléseken kívül szemöldökszedésre és festésre, valamint szempillafestésre jártak a nők. Ezt rendszeresen tették, 3-4 hetente. Aki arckezelésre is járt, az összevonta azzal. A kozmetikus a befejező maszk után felkente a szemöldökre és a szempillára a festéket, és amíg a maszk száradt, addig a festék is megtette hatását. 10-12 perc után először a festéket mosta le a kozmetikus a szemöldökről és a szempilláról, majd a maszkot az arcról és jöhetett a befejező krém.
A háború előtti korok végleges epilálási módszerei eltűntek, helyettük lett a gyantával való szőrtelenítés vagy a szőrszálak hidrogén peroxiddal való szőkítése. Ha valaki gyantáztatni ment, vagy megvárta, hogy a gyantát felmelegítsék vagy megmondták neki, hogy menjen vissza egy óra múlva. Ez általában akkor történt, amikor a gyantát nemcsak melegíteni kellett, hanem felfőzni és leszűrni, majd hűlni hagyni, hogy ne égesse meg a bőrt. Ebben az időben ugyanis a gyanta újrafelhasználható volt a szépségiparban. A higiéniai feltételeket úgy teremtették meg, hogy a használt szőrös gyantacsíkokat egy lábosban felforralták, majd egy szűrőn át egy másik tiszta edénybe szűrték. A forralás hatására elpusztultak a baktériumok, a szűrő pedig felfogta a szőrszálakat. A többszörös főzés hatására a használt gyantáknak a színe egyre sötétebb lett.
Milyen gyakran és mikor jártak a nők fodrászhoz, kozmetikushoz?
A városi lányok és asszonyok számára a fodrászhoz járás – egy-kéthetente – nemcsak a hajápolás, hanem a társas élet sajátos alkalmát is jelentette, hiszen a fodrászhoz „mindenki járt,” s amíg elkészült a frizura a hírek jöttek-mentek, cserélődtek. Ünnepi alkalmak előtt — szilveszter, farsang, húsvét – gyakran a családok fiatal férfi tagjai „ültek sort” a fodrászatban. A hajviselet divatja is gyakran változott. A fiatal és középkorú nők körében a 60-70-es évek fordulóján a gyakran póthaj segítségével kreált kontyviselet, valamint a miniszoknya divatjával együtt járó, tupírozott frizurák voltak nagyon népszerűek.[5]
A fodrászatok rendszeresen tele voltak vendégekkel. Ez főleg azért volt érzékelhető, mivel a nagyobb egységekben általában négy fodrász dolgozott egyszerre és ha mindegyik csak két vendéget szépített szimultán, már akkor is zsúfoltság volt. A nők részben a megfizethető árak, részben a munkahelyi kolléganők normakövetése miatt, hetente vagy kéthetente jártak fodrászhoz, hogy „rendezett legyen a fejük”. A korszak divatos rövid frizuráival rendelkezők közül sokan hetente felkeresték a fodrászatokat, mosásra, szárításra/ befésülésre mentek. Egyik interjúalanyom, aki titkárnőként dolgozott így emlékszik vissza:
Rövid hajam volt. Emlékszem, keddenként reggel 6-kor ott álltam a fodrász ajtóban, hogy gyorsan sorra kerüljek. És még időben beérjek a munkahelyemre dolgozni.
A korabeli fodrásznők is hasonlókat meséltek visszaemlékezésük során:
Hetente jöttek a hölgyek mosatni, ondoláltatni, kontyot fésültetni. Ez volt a divat. A sasson hajvágással kezdődött, hogy ritkábban jöttek a hölgyek. A „szabott frizurát” otthon csak meg kellett mosni. 5-6 hétig nem kellett vágni.[6]
Kozmetikába, arckezelésekre havonta jártak a nők, arcmasszázsra akár hetente. Bár egy fajta masszázskrém volt ebben az időben, a masszázst ekkoriban nagyon preferálták. Szemöldökszedésre, festésre és szempillafestésre 2-3 hetente, gyantáztatni havonta jártak, akik igényelték, de inkább csak nyári időszakban. Akik a fent említett kezelések közül többet is igénybe vettek, összekapcsolták azokat. Arckezelés végén például a maszk hatóideje alatt történt a szempillafestés, vagy szintén a maszk száradásával egy időben a gyantázás. De a fodrászok és kozmetikusok összedolgozása is jellemző volt. Amíg a dauervíz hatóideje tartott, a vendég csavarókkal a fején átment a kozmetikushoz gyantáztatni vagy egy szempillafestésre, bajuszszőkítésre.
Az sem volt ritka a szocializmusban, hogy ebédszünetben vagy épp munkaidőben „ugrottak” be a nők egy kis szépülésre, ami sokszor vicces szituációkat vont maga után:
Előfordult, hogy valaki kiszaladt munkaidőben a kozmetikába, aztán fojtott hangon könyörgött, hogy takarjam le, amikor hirtelen megjelent a főnöke és beült a mellette lévő székbe.[7]
Kapcsolattartás a vendégekkel
Nem volt divat bejelentkezni a vendégnek. Gyakorlatilag bejött és ha kellett várt.[8]
Manapság közvetlenül a szolgáltatás végén, fizetéskor, esetleg telefonon, Messengeren vagy Viberen van a legtöbb időpont-megbeszélés, sőt már online időpontfoglalás is lehetséges. A szocializmusban ez nem volt divat. Nemcsak azért, mert a kor nem rendelkezett ezekkel a technikai eszközökkel, hanem mert egyszerűen más volt a mentalitás. A vendég, amikor ideje volt „beugrott” és valamelyik fodrász széken vagy kozmetikai ágyon biztos akadt hely. A fodrászok és kozmetikusok egymással parallel, egyszerre több vendégen is dolgoztak, nem járt a vendégnek privát idő. Ez fodrászoknál sokszor ma is így van, de a kozmetika ma már sokkal intimebb légkörben zajlik. A szocializmusban azonban ez nem volt jellemző és talán nem is volt rá igény. A vendég, míg például masszírozták, hallotta ahogy a mellette lévő ágyon a másik kozmetikus épp gyantázott valakit, miközben ketten ott ültek festékkel a szempillájukon és szemöldökükön vagy éppen csak vártak a sorukra.
Az időpont-megbeszélés majd csak a nyolcvanas években ütötte fel a fejét, a „maszek” kozmetikusok vezették be. Ők a nyugati trendekhez való igazodással és a privát szféra biztosításával magyarázták, másrészt a privatizáció során kialakított helyiségek sem voltak képesek a futószalagon való működés biztosítására. A vendégek egy része értékelte ezt: a privát időt, az intimitást, a precíz időgazdálkodást, másik része azonban sértve érezte magát, amikor nem „ugorhatott be” csak úgy egy festésre akkor, amikor éppen arckezelésen volt valaki. A vendégek egy része ugyanis klubéletnek is tekintette a kozmetikában eltöltött időt, ahol a helyi pletykákat lehet szerezni és osztani.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Esti Hírlap. 1963. január 10., 10. o.
[2] Interjú G. Zs. mesterkozmetikussal. Az interjút készítette Kovácsné Magyari Hajnalka. Budapest, 2019. február 20.
[3] Népszava. 1967. január 1., 10. o.
[4] Valuch Tibor: Mosdunk, fürdünk, fogat mosunk. In: Juhász Katalin (szerk.): Tiszta sorok – Tanulmányok a tisztaságról és a tisztálkodásról. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009. 174-181. o.
[5] Interjú N. J. fodrásznővel. Az interjút készítette Kovácsné Magyari Hajnalka. Budapest, 2020. február 7.
[6] Interjú Mechtl Gabriellával. Az interjút készítette: Munk Veronika, 2018. január 4.
[7] Ez én vagyok! – mondta a 41 éves rejtélyes képre Gabi, a kozmetikus (Letöltés ideje: 2020. április 4.)
[8] Interjú G. Zs. mesterkozmetikussal. 2019. február 20.
Felhasznált irodalom:
Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Corvina, Budapest, 2012.
Valuch Tibor: Mosdunk, fürdünk, fogat mosunk. In: Juhász Katalin (szerk.): Tiszta sorok – Tanulmányok a tisztaságról és a tisztálkodásról. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.
A borítóképen hajszárító burákat lehet látni használat közben (1960) – Forrás: Fortepan