„Hazulról haza” – Hervay Gizella és a kisebbségi magyar sors
Tóth Eszter Zsófia – Máthé Áron
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” (Tamási Áron)
Az 1977-es bukaresti földrengésről, annak magyar áldozatairól és köztük is Hervay Gizella fiáról, Szilágyi Attiláról egy korábbi írásban már beszámoltunk. Most Hervay Gizella életén keresztül a XX. századi magyar kisebbségi sors jellemvonását, az „otthon hazátlanul” jelenségét szeretnénk bemutatni. Hervay Gizella erdélyi magyar költőnő élete lényegében a huszadik századi magyar sors különösen is „elátkozott” oldalát mutatta be. Öngyilkosság, családi tragédiák, országhatárok változása, áttelepülés – tulajdonképpen minden elem szerepelt ebben a szomorú történetben, ami a Kárpát-medencei magyarok sorsában szinte végig kísértett a XX. század során.
Hervay Gizellát férje, Szilágyi Domokos 1976-os öngyilkossága nagyon megviselte. Hervay Gizella nem tudott arról, hogy Szilágyi Domokos a Securitate ügynöke volt, “Balogh Ferenc” fedőnéven szervezte be a Securitate és 1958-1965 között jelentett, mindez jóval az író és Gizella halála után derült ki. Férje halálának tragédiát követte közös fiuk, Kobak elvesztése, aki a bukaresti földrengésben halt meg. A kisebbségbe szorult, néha kilátástalannak tűnő, máskor abszurd fordulatokkal tarkított, 1945 utáni magyar gondolkodó és költőnő életútját néhány szemelvénnyel szeretnénk bemutatni. Fia, Szilágyi Attila („Kobak”) már korán szembesült szocialista Románia kisebbségpolitikájával. Még kisgyerekként találta magát szembe a kérdéssel:
„a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából hogy a Télapó román vagy magyar? Pedig amíg nem járt óvodába, addig esti mese helyett a Cantata Profanát követelte, azt a lemezt, amelyiken Bartók mondja el a kolindát. A fiam naponta eltáncolta, eljátszotta, megrajzolta, megfestette a kolindát. Kellett neki a Cantata Profana. Az óvodából aztán azzal jött haza, hogy a Télapó román vagy magyar?”
Iskolai élményeiről is beszámolt Kobak édesanyjának:
„Az osztályfőnökünk tegnap kiverte a hisztit, mivel kinevettük a gazdasági ismeretterjesztő tanárnőt. (Valamit magyarázott a szocialista gazdaságról és természetesen senki nem figyelt) Erre begyulladt és mondott valami teljesen hülyeséget, erre mindenki röhögni kezdett) és ezek után hármat az osztályból sarokba állított. Én hogy nehogy engem is kiküldjön, cselt hajtottam végre és kimentem. Mire azt mondta, mars vissza az osztályba és mire még kettőt az osztályból felemelt sarokkal felállított stb. Szóval volt min röhögni.”[1]
„Most jöttem haza a magyarolimpiáról, azt hiszem, hogy megkaptam a maximális 20 pontot. Úgyhogy valószínű megyek az országosra is, ami a tavaszi vakációban lesz. Különben a népballadákról kellett írni és leírtam a keletkezéstől verselési sajátosságokig mindent, amit csak tudtam.”[2]
Kobak jövőre vonatkozó terveiben is ott kísértett az elszakított magyarok sorsa:
„Én nagyon szívesen tanulnék Pesten, ahogy írod, de nekem ott csak végleges vagy hosszabbított útlevéllel szabad maradnom és ezenkívül a tananyag is más. Na de a vakációban ott leszek és veszek egy csomó könyvet és így nagyon vagány lesz.”
Hervay Gizellát fia halála után olyan önvád gyötörte, ami alól már nem talált feloldozást. Illyés Gyulának írt levelében önmagát hibáztatja, hogy rosszul döntött akkor, amikor fiát Romániában hagyta. Ha együtt érkeztek volna Magyarországra, akkor a fiú életben marad:
„nem jószántamból hagytam el Erdélyt, 30 évet éltem ott és ma is hazámnak vallom. Lett volna alkalmam és módom többször elmenekülni, de nem tettem. Úgy hittem, hogy ott a helyem, ott kell tennem a magyarságért. A magam erejéhez és tehetségéhez mérten azért a közösségért, amely felnevelt. Ez a konok hazához való ragaszkodásom okozta azt a tragédiát, amit már nem lehet jóvátenni. Ha idejében a menekülést választottam volna, akkor ma élne a férjem s a fiam. Száműzöttnek érzem magam Magyarországon, mert semmit sem tudok tenni az otthoniakért. De maradjunk a tényeknél. Saját halottaim abba őrültek bele, attól lettek öngyilkosok, ami otthon történt. Nagy Kálmán, aki a Kalevalát fordította, a besúgás vagy öngyilkosság között választhatott. Az öngyilkosságot választotta. Nem volt választási ehetősége. Szabédi László a Bólyai Egyetem megszüntetése ellen tiltakozván tette meg a József Attila-i lépést, a kolozsvári magyar egyetem felszámolása elleni tiltakozásul vetette magát a kerekek alá. Szilágyi Domokos öngyilkossága a költő utolsó tiltakozása volt azért, mert már semmit sem tehetett a közösségért, amelyért élt és írt. Barátaim közül többen is „véletlen baleset” áldozatai lettek. De az már nem lehet véletlen, hogy néhány év alatt annyi véletlen baleset és annyi öngyilkosság érte egymást, hogy azon csodálkozunk, aki életben van. Jómagam „üldözési mániája” miatt többször is elektrosokkoltak. úgy kezdődött, hogy valóban üldözni kezdtek. (…) Minden Magyarországra áttelepült valamilyen formában politikai menekült. Ne kerteljünk, ezt végülis tudomásul kell venni. Ha valakit fél éven át hívatnak be rendszeresen a rendőrségre, hogy mondja meg, kinek a kézírása ez a té betű, ha valakinek a feleségét, a gyerekét együtt napokig benn tartja a rendőrség, mert elvetélt, valakit azért üldöznek klinikai módszerekkel, mert adatai vannak a romániai magyarság helyzetéről és ezek után úgy dönt, hogy áttelepül Magyarországra, az politikai menekült.”[3]
Jékely Zoltánnak írt levelében a következőképpen írt Szilágy megyei kis faluról, ahol sokáig élt és önmagáról:
„30 éven át egy kávátlan kút volt a hazám, egy gyalulatlan deszkaföld meg 3 fekete disznó a Tövisháton. De még ezért a hazáért is át kellett szöknöm a határon. 10 éves koromban viperát kellett kővel agyonütnöm […] martilapun, vadsóskán élnem. Akkor akartam meghalni, amikor a szemembe mondta a rendőr, hogy nincs hazám. És azóta tudva tudatlan reménytelen szerelemben éltem hazámmal, aki mindig messze volt, sosem ott, ahol én. Mentem pedig érte árokparton, hegyen át, határon át. […] Nekem az örökös kivándorlás maradt, az örökös bujdosás halottam nyomában, határokon át, útlevél nélkül mezítláb, névtelenül.”[4]
Írói játékként ön-interjút készített, amelyből a számkivetett, hányattatott magyar sors minden egyes apró mozaikja kaleidoszkópszerűen felbukkan.
„– Honnan jöttél?
– Kelet-Közép-Európából. Egyik nagyapám főjegyző volt Makón, a másik Csíkból menekült paraszt. Egyik nagyanyám kalotaszegi nagyasszony, a másik kórház elé kitett lelenc.
– Hová mégy?
– Hazulról haza.Mikor Pozsonyban a József Attila Ifjúsági Klubban Szilágyi Domokosról beszéltem, úgy éreztem magam, mint otthon Szilágyban. Mikor az óvárosban csavarogtam Pozsonyban, úgy éreztem magam, mint otthon Kolozsvárott. Aztán örültem, hogy hazajöttem Budapestre. Nem én – a sorsom talált ki valamit, amit sem itthon, sem otthon nem érthet meg igazán senki, csak az, aki gyermekkora óta ingázik hazulról haza. Én itt Budapesten értettem meg három év alatt az otthon eltelt harminc évemet. Budapesten értettem meg azt, ami az alatt a harminc év alatt történt velünk, azt, hogy mi hogyan történtünk. Én Pozsonyban értettem meg azt, hogy a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése. Ezt itthon még a legjobbak is alig értik. „Ti ott” – mondják.
– Nálatok ez hogy van? – kérdeztek rám Pozsonyban.
– Hol nálunk? – kérdeztem vissza. – Erdélyben? Budapesten?”
Hervay Gizella fenti írásait abban a keretben kell elhelyeznünk, amelyet egyfelől a második világháború utáni, a szocializmushoz fűzött remények határolnak. Miután az 1945-öt követő néhány év során rendeződni látszott a magyarság sorsa a szomszédos államokban, sokan úgy vélték, hogy a Kárpát-medencei népeknek a szovjet blokkban megvalósuló újfajta együttélése lehet alkalmas arra, hogy a Trianonban szétdarabolt magyarság ismét otthonra találjon. Kádár János – talán pályafutása során első és utolsó alkalommal – így beszélt erről 1964. január 7-én az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén:
„Öt szomszédunk van, mind az ötnél valami tőlünk, s az öt közül négy szocialista ország. A véleményem az, hogy végülis a kommunizmus eszméje győzni fog, és ez fogja megoldani a népek kérdéseit […] A lenini nemzetiségi politika az, ami biztosítani fogja mindenütt, ahol érvényesül, a különböző nemzetiségű államokon belül, a különböző jogokat, a határkérdés a kommunizmus megvalósulása útján fog megoldódni. […] Őrültség lenne azt mondani, hogy nincs határprobléma. 18 éve ezzel küszködik a párt. […] Mindenféle vad kispolgárok abban reménykednek, hogy a mi kormányunk vonala ebben segít. Ezeken a problémákon majd a kommunizmus fog segíteni.”[5]
Ez a hitet – amely nem volt visszhang nélküli a magyar értelmiség sorai között sem – az 1968 után Romániában és Csehszlovákiában bekövetkező, a magyar kisebbség számára rendkívül kedvezőtlen irányú változások végül is a ’70-es évek végére, a ’80-as évek elejére rengették meg. A Ceausescu-féle település-szisztematizálási („falurombolási”) terv, illetve a magyar nemzeti közösséget általában (tehát nemcsak Erdélyben!) megalázó történelmi és irodalmi művek kiadásáig ívelő időszakasz Hervay Gizella idézett írásainak történeti keretét zárja le.
A Ceausescu-féle nacionál-kommunista rezsimnek ekkora „sikerült” még az amerikai hírszerzés, a CIA térképére is feltenni a magyar kisebbséget. Ebben az időben a „magyar problémával” a tengerentúlon is számoltak, és nemcsak Hámos László és a Hungarian Human Rights Foundation munkásságának eredményeként, ahogyan a következő CIA összefoglalóból is kiderül:
„A munkások tiltakozó megmozdulásai és a kisebbségi zavargások összefonódása lehet az végül is, ami megdönti a Ceausescu-rezsimet. Ceausescu képtelen arra, hogy kezelje a nyugtalanságot, és emiatt felmerül annak a lehetősége, hogy elveszíti uralmát a párt fölött és ez követőit arra viszi, hogy leváltsák őt. […] A gazdasági jellegű problémákból fakadó zavargások felszíthatják a lappangó elégedetlenséget Románia jelentős etnikai kisebbségei között – különösen is a magyarok soraiban, akik az összlakosság 8 százalékát teszik ki. Jóllehet, most a kisebbségek csendesnek tűnnek, a múltban már többször nyugtalankodtak a megtapasztalt kulturális diszkrimináció és a rezsim érzéketlensége miatt.”[6]
Hervay Gizella nem érte meg a Ceausescu-rezsim bukását – igaz, a diktátor bukását követő marosvásárhelyi „Fekete Márciust” sem. 1982. július 2-án, 47 éves korában öngyilkos lett. Miután Hervay Gizella a „meghívott halált” választotta, költőtársai szépen búcsúztak tőle. Álljon itt két versrészlet ezek közül:
Bella István: Hervay Gizellának
esküt tettél,
hogy újra magyar lennél,
magyarból magyar lehetnél,
hisz arról nem te tehettél,
arról nem te döntöttél,
hogy árvának születtél,
amikor úgy döntöttél,
hogy magyarrá lehessél.
Utassy József: Hervay Gizella
Voltál a magány vakmerő lánya,
karcsú alkonyat, ideges nyárfa.
És hazádban is hontalan, árva.
Te Drága
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Kobak levele édesanyjának, Bukarest, 1977. január 30.
[2] Uo.
[3] Hervay Gizella levele Illyés Gyulának 1982. január 20.
[4] Hervay Gizella levele Jékely Zoltánnak 1980. február 28.
[5] MNL OL 288. f. 5/324. ő. e., 15., 15a., 15b. lapok
[6] Unrest in Romania: Causes and Implications. An Intelligence Assessment. 4 March 1982, EUR 82-10026C, III-IV, ill. 12.
A levelek forrása: Petőfi irodalmi Múzeum kézirattár.
A nyitóképen az Orbán Balázs sírjához (Székelyudvarhely-Szejkefürdő) vezető székelykapu sor, 1985-ben. (Németh Tamás/FORTEPAN, 30421) (Illusztráció)
[…] Hervay Gizella és a kisebbségi magyar sors […]