Egy önkéntes naplója Buda ostromáról

Buda 1686-os ostromát egész Európa figyelte. A Szent Ligához nem tartozó országokból is jöttek kalandra, dicsőségre vagy zsákmányra vágyó önkéntesek, az európai városokat pedig elárasztották a különféle újságlapok és levelek.

Az ostrom híre Hollandiába is eljutott, az amszterdami olvasók egy igazi csemegét kaptak.

„Buda erős várának ostromáról olyan sok híresztelés kering […], hogy úgy ítéltem meg, kivételesen nagy szolgálatot teszek a köznek egy hiteles napló közreadásával […] a seregben jegyeztetett le a legnagyobb igyekezettel egy önkéntes által […] Adja Isten, hogy a keresztény fegyverek küzdelmét a jószerencse tovább kísérje”

A napló szerzőjének sem a nevét, sem a nemzetiségét nem ismerjük. A naplóíró először is megindokolja, hogy miért is volt olyan nehéz bevenni Budát: „fekvésénél fogva nagyon jól védhető, csak két oldalról lehet megközelíteni és több toronnyal, valamint öt erős, sánccal megerősített rondellával ellátott kettős falgyűrű védi”. Ezt követően összefoglalja, Mohács óta hányszor ostromolták. Lotharingiai Károly és Bécs védője, Ernst Rüdiger von Starhemberg is próbálkozott vele 1684-ben. A törökök minden rohamot visszavertek és folyton kitörtek a várból, a keresztény aknászok csapnivalóan dolgoztak, a két fővezér pedig összeveszett és egymást okolta a kudarcokért. Az utánpótlás akadozott, járványok törtek ki, aztán elromlott az idő és megjött a felmentősereg, úgyhogy a keresztények november elején elvonultak.

Lotharingiai Károly herceg fiatalon. Buda ostroma idején 43 éves volt (Wikimedia Commons)

Az 1686-os hadjáratot már jobban szervezték meg, azt az „apróságot” leszámítva, hogy az utolsó pillanatig vitatkoztak, mi legyen a célpont. Lotharingiai Károly azt javasolta, menjenek megint Buda ellen. Egyébként is azt vallotta, először a törökre kell vereséget mérni, aztán majd ráérnek foglalkozni a franciákkal. Ennek a külpolitikának viszont komoly ellenfelei is voltak, akik fordítva gondolkoztak. A herceg balszerencséjére közéjük tartozott Badeni Hermann, az Udvari Haditanács elnöke, aki kidolgozta a saját haditervét. A sereget kétfelé osztják és a (valahol a Dunántúlon) külön folytatott hadműveletek után kerül sor az egyesülésre és Buda ostromára. Az egyik sereget a herceg vezeti, a másikat Miksa bajor választófejedelem. Miksa támogatta a tervet, ugyanis zokon vette, hogy a herceg a főparancsnok. Kettejük közül Károly volt a tapasztaltabb katona és az idősebb is, de Miksa rendelkezett nagyobb hatalommal. A herceg rossznak tartotta az egész tervet. A két, egymástól távol működő sereget szinte lehetetlen lett volna egyszerre ellátni (ha Buda ellen mennek, hajókkal könnyen meg lehet oldani), ráadásul fennállt a veszély, hogy a török külön-külön veri meg őket. Ha pedig sikerrel járnak, túl késő lesz Buda ostromához. Lotharingiai Károly végül meggyőzte a császárt, hogy az ő terve a jó és a hadsereg elindult Buda felé. A herceg csapatai a Duna jobb partján meneteltek (itt szolgált a naplóíró is, ezt onnan tudjuk, hogy a hercegi csapatokról sokkal többet ír). A választófejedelem viszont hangsúlyozni akarta, hogy neki nem parancsol senki és a bal partot választotta (azzal viszont tisztában volt, hogy a sereg tényleges vezetéséhez nem ért, ezért átengedte a főparancsnoki teendőket Badeni Hermann unokaöccsének, Lajosnak).

A választófejedelem Joseph Vivien festményén (Wikimedia Commons)

Pestet a törökök kiürítették (ezt tették 1684-ben is, nem volt értelme védeni), így a támadók csak Budával foglalkozhattak. „A bajor választói csapatok […] éppúgy, mint két évvel ezelőtt, a kastély oldalán kvártélyozták be magukat, a lotharingiai herceg a Vízivárosnál, a brandenburgi segédcsapatok pedig a Vízivárostól balra”

Június 24-én került sor (a „hercegi” oldalon) a Víziváros elleni rohamra. A részletesen kidolgozott terv (hogyan állították össze a három rohamoszlopot) több helyet foglal a naplóban, mint a csataleírás, a törökök ugyanis sortüzet adtak, aztán rendezetten visszavonultak a várba. A bajoroknak a túloldalon még ennyi gondjuk sem volt (a Tabánt harc nélkül feladták a törökök). Ezután mindkét seregnél megkezdődött az árokrendszerek ásása és a vár lövetése. Károly herceg a Bécsi kapu felől támadt, a választófejedelem a vár másik oldalán, a királyi palotánál (nagyjából ott, ahol a Budapesti Történeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár van). A török időnként kitört a várból, „hogy megnézze, milyen erősek a mieink állásai és mit szólnak hozzá.” Az ostromlók nemcsak ilyenkor találkoztak velük; rendszeresen érkeztek szökevények. Az erről szóló első naplóbejegyzés a Víziváros elfoglalása utáni napon kelt:

„átszökött a mieinkhez […] egy török fiú, és utána még egy másik is, aki magyarnak adta ki magát. Mindketten arról tudósítottak, hogy a benti helyőrség nem erős, […] a törökök nagyon félnek, […] lerombolták [óvatosságból] a házak tetejét, és hogy nem hitték, hogy a keresztények [megint] vállalkozni fognak erre az ostromra.”

A naplóíró az egész ostrom alatt lelkiismeretesen feljegyezte a szökevényektől származó híreket és így tettek mások is. Az érkezők beszámolóiban visszatérő elem volt az ágyúzás által okozott nagy kár, a helyőrség csekély létszáma és rossz harci szelleme, a polgári lakosság elégedetlensége és a rossz élelmezés mellett az is, hogy a törökök csak abban bíznak, mindjárt itt a felmentő sereg. A szökevények persze többnyire azt mondták, amit szerintük az ostromlók hallani akartak.

A védők parancsnoka, Abdurrahmán Abdi pasa egy német metszeten (Wikimedia Commons)

A naplóíró például biztos volt benne, a törökök nincsenek olyan kevesen: „több mint 12-13 000 főnek kell lennie; mivel a törökök néha egyszerre 1000 fővel is kicsaptak, és sok embert pazaroltak.” A felmentő seregről viszont (amit maga a nagyvezír vezetett) igazat mondtak. Károly herceg meg is próbálkozott azzal, hogy még az érkezése előtt bevegye a várat.

„13-án reggel az ellenség [Sziavus pasa tornyánál, félúton a Bécsi kapu és a Hadtörténeti Múzeum között] felrobbantott egy aknát […] anélkül, hogy a mieink egyetlen katonát vesztettek volna. […] olyan hatása volt, amilyent a mieinktől várnánk el, a bástya […] úgy megsérült, hogy nem is volt szükség további aláaknázásra.”

Az Anjou bástya, 1930. Valahol itt volt Sziavus pasa tornya. RÉVAY PÉTER/FORTEPAN (136217)


Ez ritka esemény volt, mert a törökök a Velencével Kréta szigetéért vívott háború alatt (1645-69) kitanulták az aknaharcot (az utolsó budai pasa, Abdurrahmán Abdi is ott kezdte a pályafutását). A herceg ki akarta használni a váratlan lehetőséget. A bajoroknak és a brandenburgiaknak nem volt ekkora szerencséjük, de nem akart rájuk várni, nehogy közben a törökök betömjék a rést.

„…meglepetésre az ellenség készen állt a résnél, puskagolyók, gránátok és kövek sokaságát zúdítva a mieinkre, […] mintha csak tudott volna az akcióról, fel is merült a gyanú, hogy titkos információhoz juthatott. […] a mieink nagy merészséggel másztak felfelé, […] háromnegyed órán keresztül bátran védték magukat a résen: de eközben az ellenség felrobbantott egy aknát az első vonal alatt […] nagyon megnehezítette [a terep és a védők által épített sok akadály] a bástyára való feljutást, és a törökök sok kárt tettek a katonáinkban, akiknek legjobb vezetői meghaltak vagy megsebesültek, legjobbnak ítéltetett a visszavonásuk, és a haderő megőrzése egy következő rohamra […] két órán keresztül tartott [a harc].”

A kudarcot követően (a napló hosszasan sorolja az elesett főrangú önkénteseket) visszatértek az ágyúzáshoz és az aknaásáshoz. Károly herceg időnként álrohamokat indított, hogy kifárassza az ellenséget.

„… átszökött valaki […] aki aknásznak adta ki magát, és elmondta, […] mindent aláaknáztak, meg is jelölte, hol vannak azok az aknák, […] mindenféle ágyúkat is készenlétbe helyeztek, […] és el vannak szánva, hogy kitartsanak a legvégsőkig”

Nemcsak a törökök tartottak ki a végsőkig, hanem a várfal is, ugyanis a két évvel azelőtti ostromhoz hasonlóan az aknászok ezúttal is rosszul dolgoztak.

„Az akna visszafelé sült el, mivel nem volt elég mélyen beásva a fal alá, és semmi más eredménye nem volt, csak egy kis kétarasznyi nyílás a rondella lábánál […] Mivel az aknák ilyen rosszul sültek el, ettől kezdve csökkent a beléjük vetett bizalom.”

A bajorok egyik ágyúgolyója 22-én telibe találta a Zsigmond király palotájában berendezett lőportárat.

„… olyan leírhatatlan füsttel és gőzzel és iszonyatos lánggal röpült a levegőbe, hogy utána fél óráig az egész városból nem lehetett semmit látni, és úgy mozgott a föld, mintha egy földrengés most mindent összedöntene […] a fal és a rondella a kastély víz felőli oldalán 50 lépés szélességben teljesen romba dőlt […] A robbanásnak olyan hatalmas ereje volt, hogy néhány száz nehéz kő […] átröpült a Gellérthegy fölött […] az úgynevezett Sváb-hegyig, ahol a svábok állásai voltak,  […] a Duna másik oldalára és más távoli helyekre, sokakat megölve és megsebesítve […] A bajor választó, Badeni Lajos herceg és más tábornokok […] nagy veszélyben voltak [amikor kimentek az első vonalba körülnézni].”

Nem tudni, a várban hányan estek el. Egy 24-én érkezett szerb szökevény azt vallotta, „több mint 1500 személy vesztette életét, mivelhogy […] igen sűrűn lakott [a lőportár] környéke”. A szám más szökevények beszámolóiban is előkerült.  Az ostrom menetén semmit sem változtatott a robbanás. A törököknek maradt lőporuk (ezt a pasa a katasztrófa után azonnal érzékeltette is heves ágyúzással), a robbanástól pedig leomlott ugyan a fal egy része, de (a terep miatt) hozzáférhetetlen helyen. Károly herceg abban reménykedett, legalább a harci szellemet sikerült megtörni. Felajánlotta a szabad elvonulást és azzal fenyegetőzött, máskülönben kő kövön nem marad, de a pasa elutasította (a tárgyalás idejére fegyverszünetet kötöttek). Miközben az üzenetet vivő hadsegéd, Königsegg gróf a válaszra várt, elbeszélgetett a védőkkel. Francesco Grimani (Velence bécsi követének unokaöccse és levelezőpartnere) feljegyezte, mivel indokolták a kitartást: „… mindnyájuknak nem csupán ingóságaik, de ingatlanaik is vannak a városban, földjük a környéken. Ha átadnák a várat és elköltöznének, maradékaikkal együtt mindenkorra koldusbotra jutnának.”


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

Napló Buda avagy Offen erős városának híres ostromáról. Fordította BALOGH Tamás és HANKÓ Ágnes, a bevezető tanulmányt írta CZIGÁNY István. Balassi, Budapest, 1998.

Felhasznált irodalom:

ifj. BARTA János: Budavár visszavétele. Kossuth, Budapest, 1985.

DOMOKOS György: Buda visszavívásának ostromtechnikai problémái. Az ostrom előzményei és menete a döntés időszakáig. Hadtörténelmi Közlemények 106. (1993) évfolyam 1. szám 3-60.

A nyitóképen Franz Geffels 1686-os festménye az ostromról (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek