A Vörös Szoba rémálma – hol vettük át a békefeltételeket és hol mondta el Apponyi híres védőbeszédét? II. rész: 1920. január 16.
Máthé Áron – Horváth Angelus
A párizsi békekonferenciára érkezett magyar delegációt 1920. január 15-én berendelték a francia Külügyminisztériumban ülésező Legfelső Tanács elé, ahol nemcsak a békefeltételeket adták át, hanem közölték velük, hogy másnap szóban is előadhatják megjegyzéseiket a békefeltételekre vonatkozóan. A következő napon, január 16-án tehát fél háromkor ismét megjelentek a magyarok a Quai d’Orsay 37. szám alatt és sor került Apponyi Albert méltán híres védőbeszédére. A történet ezen a ponton válik ismét rejtélyessé. Az épületben belül melyik teremben történhetett mindez, és vajon kik voltak jelen?
Kezdjük ismét a magyar források áttekintésével. Somssich visszaemlékezésében úgy fogalmaz, hogy „a jelzett napon és órában ismét elfoglaltuk helyünket ugyanabban a teremben.”[1] Vagyis ez a Salle d’Horloge lett volna. Megjegyezni kívánom, hogy Somssich visszaemlékezésének hitelét némileg csorbítja, hogy szerinte két nap felkészülési időt kaptak a békefeltételek átvétele után, hogy a védőbeszédet összeállíthassák. A magam részéről azonban nem is annyira a pontos helyszínre, mint inkább arra a motívumra helyezném a hangsúlyt, hogy ez az esemény ugyanott történt, mint az előző napon a békefeltételek átadása. A két helyszín azonossága derül ki a főszereplő, vagyis Apponyi visszaemlékezéseiből is.
„Amikor a megjelölt órában a terembe léptem, mégis csak rám nehezedett a számomra egészen szokatlan helyzetnek súlya. Hiszen ezúttal olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező elemnek legkisebb töredéke sem volt felfedezhető, amely a szó technikai értelmében vett ellenségekből, nagyrészt ellenséges érzelmű egyénekből állott; talán hogy még egy kis adag közönyösség vegyült a barátságosnak éppen nem mondható érzelmekbe. Csupán a magyar delegációnak az a töredéke, amely elkísérhetett utamra, mentett meg a tökéletes izoláltság érzésétől: így mégis 10—12 ember állott mögöttem, aki velem érzett; szimbolikusan ők képviselték a magyar népet, amelynek érdekében felszólalnom kellett. Ez a gondolat acélozta meg idegeimet a kiállandó megpróbáltatással szemben. Már az imént említettem, hogy a terem beosztása megfosztott attól a lehetőségtől, hogy a hallgatóságnak éppen azzal a részével, amelynél joggal tételezhettem fel kisebbfokú ellenséges előítéleteket, — vagyis az angolokkal, japánokkal és olaszokkal — szembe nézhessek: csupán Clemenceauval és vezérkarával állottam szemtől-szembe, a hallgatóságnak ez a része pedig előadásom megkezdésekor nem tudta, vagy talán nem is akarta leplezni barátságosnak éppen nem mondható magatartását. Részben rosszakaratú, komor, részben gúnyosan mosolygó arcok meredtek felém; igazán nem lehettek kétségeim aziránt, hogy milyen fajta előítélettel fogják ezek szavaimat fogadni.”[2]
Vagyis Apponyitól a terem általános leírásán túl csak annyit tudunk meg, hogy ugyanott volt, ahol előző nap. A hivatalos naplókból nem tudunk meg sokat, mindössze a résztvevőkre nézve van utalás. Csáky ennyit ír:
„Délután ½ 3 órakor Apponyi gróf a főmegbízottak, Praznovszky főtitkár, Csáky István gróf és a (szövetséges) összekötő tisztek kíséretében megjelent a Quai d’Orsay-n, hogy megtartsa szóbeli expozéját.”[3] Ugyanezt ismétli meg a hivatalos jelentés: „Pontosan fél 3 órakor ismét megjelent gróf Apponyi a Főtanács előtt a Főmegbízottak és Praznovszky főtitkár kíséretében.”[4] Lássuk mit mond Praznovszky: „1919. [sic!] január hó 16-án tartotta a francia Külügyminisztérium egyik földszinti dísztermében hatalmas beszédét, melynél nagyobb egyéni és erkölcsi sikert kevés államférfi, kevés szónok ért el, még a leragyogóbb politikai pályafutás alatt is.”[5]
A magyar gyorsíró, Fabró Henrik szintén elég szűkszavúan fogalmazott:
„A franciák nagyon ügyeltek arra, hogy csak nyolcan legyünk ott. Apponyin kívül Praznovszky, Bethlen, Teleki, Somssich, Lers és én, valamint a négy francia katonai kísérő (…) Mikor bementünk a terembe, Henry ezredes mutatott egy helyet az asztalnál, hogy oda üljek. Egy széket vettem a fal mellől és odaültem.”[6]
Benda Jenő, az MTI tudósítója viszont annál bővebben írja le az eseményeket és a helyszínt is:
„A találkozás óráját ezúttal sokkal korábbra tűzték ki, még teljes napvilág van, amikor a mieink belépnek a Pichon dolgozószobájába. (…) Teljesen egybehangzó és részleteikben egymást kiegészítő előadásokból így tudom megrajzolni a történelmi ülés képét:
Először maga a terem. A gobelinek tompa szürke és barna színei dominálnak. A főbejáróval szemben a falon hatalmas, triptichonszerűen megosztott szőnyeg, Medici Mária lóháton és a győzelem istenasszonyának az apoteózisa. A többi falat is körös-körül gobelin borítja, a gobelin alatt világosbarna faburkolat. A győzelem istenasszonyának a képe alatt egy Louis Quinze kori íróasztal. Itt ül az, akinek a törhetetlen makacssága Franciaországnak a győzelmet megszerezte: Clémenceau. Tőle jobbra XVI. Lajos korabeli íróasztalok mellett ülnek a nagyhatalmak képviselői. (…) A nagyhatalmak képviselőinek háta mögött három ablak elfüggönyözve, a másik két ablakon szabadon ömlik be a derűs nap fénye. A fal mentén nyolc széken ülnek a delegátusok titkárai. Szemközt, a harmadik fal mentén, ismét íróasztalok, itt a gyorsírók ülnek (…) Valamivel feljebb, már a Clémenceau asztalával egy vonalban, egy asztal mellett három hely a titkárok számára. Az asztal mögött a sarokban ajtó. Azalatt, míg Apponyi beszélt, ez az ajtó gyakran nyílt és záródott, a titkárok az asztal körül folyton változtak. (…) A nagyhatalmak képviselőin kívül nincs jelen más; Románia, Csehország, Jugoszlávia stb. képviselői hiányoznak, csak az úgynevezett Conseil suprême, a Legfelsőbb Tanács van jelen.
Clémenceauval szemben, közvetlenül az ajtó előtt áll az Apponyi asztala, karosszék az Apponyi számára, vele egy vonalban két szék, a háta mögött négy szék a kísérői számára. Összesen csak hat kísérő részére van hely; a franciák a helyiség szűk voltára hivatkozva azt kérték, hogy a magyarok ne jöjjenek annyian, mint az előző napon. A terem csakugyan nehezen fogadja be ezt a sok embert. A Clémenceau keze eléri a lord Curzon vagy a titkárok asztalát. A főbejárattól balra a fal mellett néhány szék, Sermage őrnagy, Hay, Jacomoni és Henry ezredes számára. Apponyi asztalától jobbra egy gazdátlan szék.”[7]
Van még egy forrás, amely talán a leginkább informatívnak tűnik. Ez pedig egy helyszínrajz, egy skicc, amely a Rubicon folyóirat egyik tematikus számában jelent meg, igaz, forrásmegjelölés nélkül. A folyóirat főszerkesztőjének tájékoztatása szerint a skiccet Zeidler Miklós adta közre, s az a Wettstein-iratokból származik. A helyszínrajz szerint egy téglalap alakú teremben mondta el Apponyi a nagy védőbeszédet. A téglalap két hosszabb oldala közül csak az egyiken vannak ablakok (kettő darab), míg a két rövidebb oldalon egy-egy ajtó található. Az egyik középen, a másik kissé oldalra húzva.[8]
Most térjünk át a külföldi forrásokra. A brit jegyzőkönyv megint egyértelműen fogalmaz: Pichon szobájáról van szó, ugyanis a jegyzőkönyv címe is ez: „Notes of a Meeting of the Head of Delegations of the Five Principal Powers, held in M.Pichon’s Room, Quai d’Orsay, on Thursday, January 16, 1920, at 2.30 p.m.” [9] Kik voltak jelen a jegyzőkönyv szerint? Amerikai részről Wallace nagykövet, Harrison titkár és Winthrop százados. Brit részről Lloyd George, Hankey titkár, Wise. Francia részről Clemenceau, Massigli titkár, és egy gyorsíró – ők hivatalból, továbbá Berthelot és Dutasta nem hivatalos minőségben. Olasz részről Nitti miniszterelnök, Trombetti titkár hivatalból, továbbá della Torreta márki nem hivatalosan. Japán részről Macui nagykövet és Kawai titkár. Magyar részről pedig Apponyi és két delegátus jelenlétét rögzíti a jegyzőkönyv. Rajtuk kívül az állandó tolmács, Mantoux professzor is jelen volt. A vonatkozó forráskiadványban a jegyzőkönyv 10 oldalas, azonban nem szerepel benne a Lloyd George-féle kérdés, és az azt követő beszélgetés sem. Egyedül az ülésen elnöklő Clemenceau válasza szerepel, miszerint figyelmesen tanulmányozni fogják, amit mondott.
Nagyjából hasonló a helyzet az amerikai jegyzőkönyvvel. Igaz, ennek a címében az idő megjelölése furcsa, de a helyszínt illetően ismét Pichon irodájáról van szó: „Notes of a Meeting Held in M. Pichon’s Room, Quai d’Orsay, Paris, Friday, January 16, 1920, at 4:30 [2:30] p.m.”[10] A jegyzőkönyv szerint jelen voltak amerikai részről: Wallace, Harrison, Winthrop, brit részről Lloyd George, Lord Curzon, Bonar Law, Hankey titkár, Lothian Small százados, francia részről Clemenceau, Dutasta, Berthelot, Arnavon, Massigli, olasz részről: Nitti, Don Prospero Colonna, Zanchi, japán részről Matsui, Kawai, továbbá a tolmács: Mantoux professzor. A magyarok közül csak Apponyit említik. Rajtuk kívül még számos olyan politikus neve is szerepel (Wise, Philip Kerr, Cambon, Delia Torretta, Vannutelli Rey), akiket csak bizonyos, rájuk tartozó kérdések megvitatásához hívtak. Ez azonban lehet, hogy elírás, ugyanis a reggel 10.30-kor kezdődő előző ülésnél is szerepelnek azonos minőségben.
A jegyzőkönyv szerint az ülés azzal zárul, hogy Apponyi beszéde után Clemenceau nyugtázza az elhangzottakat, és megkérdezi Apponyit, hogy két héten belül írásban is tud-e Magyarország válaszolni a békefeltételekre. Apponyi nem mond határozott igent, de ígéretet tesz, hogy megpróbálják. Ezek után Clemenaceau megkérdezi, hogy van-e valakinek kérdése, és mivel nincs, 16.10-kor elnapolja az ülést. A brit és amerikai hivatalos iratok alapján úgy tűnhet tehát, hogy nem is került sor az Apponyi-beszéd után a híres Lloyd George-féle kérdésre és a Teleki-féle „vörös térkép” használatára. Vajon miért nem került a jegyzőkönyvekbe ez a közjáték? Talán azért, hogy az antant igazságosztó tekintélyét ne csorbítsák?
Lássuk tehát ismét táblázatba rendezve az írásos források adatait!
| Forrás | Hol történt a beszéd? | Ki volt jelen magyar részről? | Ki volt jelen antant részről? |
| Somssich | Salle d’Orloge (illetve „ugyanott”) | ||
| Apponyi | ugyanott ahol előző napon („hosszúkás terem”) | 10-12 fő | Clemenceau és vezérkara, Nitti, Lloyd George, japánok |
| Hivatalos napló (Csáky) | Apponyi, főmegbízottak, Praznovszky, Csáky | összekötő tisztek | |
| Jelentés | Apponyi, főmegbízottak | Főtanács | |
| Praznovszky | egyik földszinti díszterem | ||
| Fabró Henrik | Apponyin, Praznovszky, Bethlen, Teleki, Somssich, Lers, Fabró | négy francia tiszt, beleértve Henryt | |
| Benda Jenő | Pichon dolgozószobája | Clemenceau, Legfelső Tanács, Lord Curzon, nyolc titkár, Sermage őrnagy, Hay, Jacomoni, Henry ezredes („Kisantant” nincs) | |
| Helyszínrajz | téglalap alakú, két ablakos terem, két ajtóval | Apponyi, Popovics, Teleki, Bethlen, Csáky Imre, Csáky István, Praznovszky, Fabró | Clemenceau, Mandel titkár, francia külügyi tisztviselők, Lloyd George és egy titkára, Lord Curzon, Wallace, Nitti, Macui, az Ötös Tanács titkárai, francia és brit gyorsírók, az összekötő tisztek, és egy ismeretlen is. |
| Brit külügyi jegyzőkönyv | Pichon szobája | Apponyi és két magyar delegátus | Wallace, Harrison titkár, Winthrop szds., Lloyd George, Hankey titkár, Wise. Clemenceau, Massigli titkár, és egy gyorsíró, Berthelot, Dutasta Nitti, Trombetti titkár, della Torreta márki Macui, Kawai titkár, Mantoux prof. |
| Amerikai külügyi jegyzőkönyv | Pichon szobája | Apponyi | Wallace, Harrison, Winthrop, Lloyd George, Lord Curzon, Bonar Law, Hankey titkár, Lothian Small százados, Clemenceau, Dutasta, Berthelot, Arnavon, Massigli, Nitti, Don Prospero Colonna, Zanchi, Matsui, Kawai, Mantoux professzor |
Összefoglalás
Előbocsátva szeretnénk megjegyezni, hogy képi források (sem fényképek, sem mozgóképek), amelyek eldönthetnék a kérdést, nem állnak rendelkezésre egyik napról sem. Mindössze Apponyi érkezése van rögzítve a cseh forgatócsoport által, de ez csak a lépcsőt mutatja. Ezen kívül fényképfelvételek is vannak arról, hogy a magyar delegáció az épület előtt áll az események után. Bentről eddig tudomásunk szerint nem került elő fotó.
Mindezek után vegyük szemügyre, hogy egyáltalán mely termekről lehet szó január 15-e és január 16-a kapcsán. Anélkül, hogy a Quai d’Orsay 37 épülettörténetébe mélyebben belemennénk, mindössze két megjegyzést kell tenni. Az egyik, hogy az épület eredetileg is külügyminisztériumnak épült, III. Napóleon idején, és elkészülte, vagyis 1853 óta nem igazán változtattak rajta semmit, ideértve a belső beosztást, díszítést, berendezést. A másik, hogy az a központi rotunda a földszinten, amely ma turistalátványosságként is szolgál és a „Külügyminiszter irodája/dolgozószobája” nevet viseli, csak 1989 óta szerepel ebben a funkcióban. Mellette van egy másik szoba, amely a turisták elől le van zárva, ez jelenleg „a miniszter privát szobája”.
Egy „Vörös Szalon” (Salon Rouge/Salon Premier) nevű helyiség a Quai d’Orsay első emeletén található, de ezt azonnal ki is zárhatjuk, leginkább azért, mert senki nem említi, hogy felmentek volna a lépcsőházban, viszont többen is kifejezetten leszögezik, hogy a földszinten voltak. Ráadásul a miniszteri szoba is a földszinten volt, és egyik másodlagos forrásunk (Marjay) arra utalt, hogy a titokzatos „vörös szalon” valójában Pichon külügyminiszter irodájának előszobája volt. A földszinten azonban három olyan vörös festésű szoba is van, amelyet a tájékozatlan magyar szem „vörös szalonnak” láthatott. Ezek pedig a jobb oldali lépcsőház felől haladva a következők: Antichambre des Huissiers (az ajtónállók szalonja), Salon du Congrès (a kongresszusi szalon), Salon des Ambassadeurs (a nagykövetek szalonja).[11]
A Quai d’Orsay 37 alaprajzát figyelembe véve, továbbá, hogy „Pichon szobája” ma a „Miniszter Privát Szobájának” felel meg, ezek alapján kétségtelenül az 1856-os párizsi kongresszusról elnevezett Salon du Congrès lehetett ez a bizonyos „vörös szalon”. Vajon tényleg itt történt 1920. január 15-én a békefeltételek átadása? A „vörös szalon” kifejezés tulajdonképpen csak a küldöttség hivatalos naplóiban és a nyilván ezek alapján készült jelentésben fordul elő. Somssich visszaemlékezésében szereplő Salle d’Horloge biztosan félreértés . Ami mentségére kell, hogy szóljon, hogy egy nagy óra a Salon du Congrés-ben is található, s ez alapján talán összekeverhette az Óra-teremmel. A többiek közül Benda Jenőnek kifejezetten Pichon szobáját mondták, Hegedűs Lóránt pedig „goblenteremről” ír. A miniszteri szobában valóban falikárpitok borítják a falakat, köztük a Medici-sorozat legfontosabb darabjaival. Hankey, aki titkári minőségben számtalanszor megfordult ebben a szobában, olyan szobáról ír, amelyet a gobelinek jellemeztek („Pichon’s tapestry-hung sanctum at the Quai d’Orsay”).[12] Egy másik leírás szerint
„az ancién regime-re emlékeztető aranyozás, márvány, egy tükör és a Medici-falikárpitok díszitették a szobát. Plüss szófákat helyeztek egy hatalmas, fejedelmi íróasztal mindkét oldalára. Clemenceau, háttal a tűzhelynek elnökölt. A szófák mögött, körben a szoba sarkaiban titkárok és szakértők ültek díszes, aranyozott kis karosszékeken.”[13]
Nos, a brit hivatalos jegyzőkönyv és a francia sajtó tájékoztatása szerint mindez valóban a külügyminiszter szobájában zajlott le, amelynek boldogtalan tulajdonosát Clemenceau már szűk két évvel korábban egyszerűen kiüldözte munkaállomásáról. Pichon régóta Clemenceau famulusaként szolgált, és a „Tigrissel” szemben nem sok szava volt. Ami pedig a január 15-én a lóhalálában a Külügyminisztériumba siető magyar küldöttség tagjait illeti, ők valószínűleg meg volt zavarodva. Legtöbbjük az első autóban ülők kivételével le is maradt – vagy motorhiba miatt, vagy a rosszindulatú francia sajtó szerint azért, mert a hivatalos (olasz?) sofőrök elvétették az utat.
A két alkalommal jelenlevők kérdésénél figyelembe kell venni, hogy a magyar kérdés elintézendő ügynek számított, de távolról sem a legfontosabbnak a Közel-Kelet felosztása és az oroszországi polgárháború mellett. Vajon Somssich itt is túlzott, hogy Titulescu és a többi megszálló képviselője is jelen volt? Ha abból indulunk ki, hogy egy cseh forgatócsoport többször is eljátszatta Apponyival, ahogyan felmegy a lépcsőn, akkor talán nem is alaptalan Benda Jenő megjegyzése, hogy a dolgozószoba tömve volt (30-40 ember!) „számtalan ellenségünk valamennyi képviselőjével”. Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy sokan informálisan értesülhettek arról, hogy a magyaroknak „kiosztják a bizonyítványt”. A román, cseh és szerb hivatalosságok számára a gyűlölt magyarok megaláztatása valószínűleg látványosság lehetett – ráadásul csak itt vethettek a delegációra egy pillantást. A zavart fokozta, hogy az egész ceremónia csak néhány percig tartott. A delegáció többi tagja addigra futott be, mire Apponyiék már jöttek kifelé. Vagyis félreértések előfordulhattak.
Ami a januári 16-i eseményeket illeti, itt majdnem egybehangzóak az állítások. Az Apponyi-védőbeszéd helyszínéről felvázolt skicc szintén leginkább a mai „privát miniszteri szobának” felel meg. Igaz, egy ajtó hiányzik róla, ráadásul éppen az, ami a Salon du Congrés-be vezetne. Ehhez járul, hogy Apponyi 5-6 ablakról beszél, ilyen jellemzőkkel azonban csak a Salle d’Horloge vagy a Béke Galéria bír. Ezeket a fentiek alapján kizárhatjuk. Megítélésem szerint itt az emlékezet torzító hatásáról lehet szó. Azonban Benda Jenő – mások megkérdezése után – szintén öt ablakról ír (három elfüggönyözve, kettő szabadon). Talán Apponyitól hallotta az öt ablakról? Nem tudjuk. A vélhetően a helyszínen készült alaprajzon (skiccen) pedig csak két darab ablak van jelölve.
Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a hivatalos iratokban is ellentmondásos, hogy kik voltak jelen, nem hibáztathatjuk a nem-hivatalos visszaemlékezések íróit, sőt, még a hivatalos napló szerkesztőit sem, hogy meg voltak zavarodva. Az ő beszámolóik alapján a magyar történeti irodalomban (Galántai József, Zeidler Miklós) rögzülni látszó megállapítás tehát a „Vörös Szalonról” téves.[14]
Megítélésünk szerint tehát mind a két esemény Pichon szobájában történt, a földszinten pedig a „Vörös Szalon” valójában egy vörös szalon: vélhetően a Salon du Congrés.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek, felhasznált források:
[1] Somssich Pongrác (összeállítása): Részletek gróf Somssich László (1874-1956) emlékirataiból. In: Somogy megye múltjából – levéltári évkönyv, Kaposvár, 1991. (22. évf.) 22. sz., 159.o.
[2] Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Sajtó alá rend.: Jánoky-Madocsány Sarolta. Budapest, Athenaeum, 1933., 216-217.o.
[3] Zeidler Miklós (szerk.): A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, Bp. 2018., 70.o.
[4] A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S.-ben 1920 januárius–március havában. I–III/B kötet. Budapest, 1920–1921, M. kir. Külügyminisztérium., közli: Zeidler Miklós: Egy jelentés a magyar békedelegáció működéséről (Forrásközlés a Rubicon Online kiadásán) http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_jelentes_a_magyar_bekedelegacio_mukodeserol_forraskozles/
[5] Zeidler Miklós (szerk.): A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, Bp. 2018., 73.o.
[6] Fabro Henrik párizsi békedelegációs naplója, közli: Zeidler Miklós a Rubicon Online kiadásában, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/fabro_henrik_parizsi_bekedelegacios_naploja/
[7] Benda Jenő: A béke kálváriaútján. Méry Ratio Kiadó, Somorja, 2013., 59-60.o.
[8] A békedelegáció elhelyezkedése Párizsban a francia külügyminisztériumban, in: Rubicon, 2014/6.sz., 37.o.
[9] Documents on British Foreign Policy 1919-1939, First Series Volume II , 900.o.
[10] Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, The Paris Peace Conference, 1919, Volume IX, Paris Peace Conf. 180.03801/6, ICP–19. Editor: Joseph W. Fuller, United States Government Printing Office, Washington, 1946. Közzétéve az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériumának honlapján: https://history.state.gov/historicaldocuments/frus1919Parisv09/d46
[11] Az épületről és az egyes helyiségekről rövid leírást ad közre a francia külügyminisztérium honlapjának angol verziója. (Érdekes módon a francia verzióban nem szerepelnek külön az egyes helyiségek.) https://www.diplomatie.gouv.fr/en/the-ministry-and-its-network/discover-the-ministry-history-virtual-tour-etc/a-virtual-tour-of-the-quai-d-orsay/article/a-virtual-tour-of-the-quai-d-orsay További francia nyelvű leírások az interneten itt: http://romans-historiques.blogspot.com/2014/04/le-ministere-des-affaires-etrangeres-ou.html és itt: http://vismavieaparis.blogspot.com/2017/10/visite-du-ministere-des-affaires.html
[12] Lord Hankey: The Supreme Command, 1914-1918 (Routledge Revivals), Volume 2. (861.)
[13] Anthony Adamthwaite: Grandeur And Misery: France’s Bid for Power in Europe, 1914-1940, Hoder Arnold Publication, London, 1994.
[14] Galántai József: A trianoni békekötés 1920, Gondolat, Budapest, 1990., 90.o., illetve Zeidler Miklós (szerk.): A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, Bp. 2018., 26.o. Előbbinél kifejezetten „a” Vörös Szalon van; utóbbinál „a francia Külügyminisztérium Quai d’Orsay-n álló épületének földszinti vörös szalonjában” körülírás finomabb.
A nyitóképen a francia külügyminisztérium „utcafrontja” napjainkban (Wikimedia Commons)
