Havas Budapest – KÉPVÁLOGATÁS

Manapság egyre ritkább Magyarországon az „igazi” tél, hetekig tartó mínuszokkal, és a városokat is hosszabb időre befedő hótakaróval. Az északibb és/vagy magasabb területeken persze így is előfordulnak komolyabb havazások, Budapest belvárosában azonban egyre ritkább vendég a hó. Nem is olyan régen azonban természetes volt, hogy nem csak a hegyvidékek borulnak akár hetekre fehérbe, hanem a belső kerületek is. A közlekedés és a közellátás ilyenkor persze megnehezült (sokan emlékeznek még az 1987-es nagy havazásra, amire rövidesen vissza is térünk), ugyanakkor a hólepel teljesen más, sajátságos képet kölcsönzött a fővárosnak (is), aminek nem csak a téli sportok rajongói örültek. Mostani Fortepanos képválogatásunkkal ezt az időszakot elevenítjük fel, bemutatva Budapest vidámabb és szomorúbb teleit egyaránt.

Ahogy a lenti képről is látható, a szánkózás már több mint 100 éve is népszerű téli sport/szórakozás volt, amit egyaránt űztek kicsik és nagyok, férfiak és nők mindenhol, ahol akár csak egy kicsit is lejtett a terep. A boldog békeidőkben természetesen jóval több szánkópálya akadt és a forgalom is kevesebb volt. Ami még érdekes, hogy a képen látható urak és hölgyek milyen elegánsan, divatos kalapokban, keményített gallérral, nyakkendőben mentek szánkózni is… hiába, az úr a szánkópályán is úr.

A fenti kép több szempontból is különleges; egyrészt a hótakaró miatt, másrészt pedig a régi Erzsébet híd – amelyet sokan Európa legszebb hídjának tartottak – okán. Bal oldalon látható a pesti Belvárosi plébániatemplom, amelyet a legenda szerint a hídfő 1936-os átépítésekor odébb toltak. Valójában a templom a helyén maradt, a hídfőt pedig egy ügyes műszaki megoldással, 8 hét (!) alatt kiszélesítették, amiről itt olvashatnak bővebben. Lent a fenti kép majdnem „inverze” látható, ami az 1903-ban átadott hídról készült, és nagyon jól látható rajta a Szent Gellért szobor, amelynek kalandos történetéről már írtunk korábban.

A fenti képhez hasonlót az elmúlt években nem igazán lehetett volna készíteni – már ami a hómennyiséget illeti – igaz, a hatalmas hóhalmok nagy része nem magától keletkezett, hanem úgy lapátolták össze. Ahogy azt majd egy későbbi képen láthatjuk, az összekotort havat a Dunába borították, mást nem is nagyon lehetett volna vele csinálni. De az összegyűjtött hó mellett maradt bőven annyi a városban, hogy akinek kedve támadt, nyugodtan hógolyózhatott, vagy éppen szánkózhatott, akár a Stefánia út környékén is. A Stefánia aranykora az 1870-es években kezdődött, a mai Egressy út torkolatánál álló, és a lenti képen is látható különleges víztornyot 1880-ban építették, és 1950-ig látta el vízzel a környéket.

Nem sokkal később, 1944/45 fordulóján zajlott le Budapest (és talán az ország) legtragikusabb tele. A hideg és a hó még jobban megnehezítették az 52 napos városharcban eleve sokat szenvedett lakosság (és a katonák) életét, rengetegen haltak fagyhalált, vagy vesztették életüket úgy, hogy például havat gyűjtöttek ivóvíznek. A fagyott föld a halottak eltemetését is nagyon megnehezítette, egy-egy sírt sokszor napokon át ástak, és többen sérültek meg ásás közben, ellenséges tevékenység (pl. becsapódó gránát) következtében. Sokakat szekrényekben, a csecsemőket-gyerekeket fiókokban, dobozokban temették el. Szaplonczay József így emlékezett egy elhunyt kisgyerek temetésére:

„[…] a Dísz tér parkjának legdélebbi csücskében a jeges talajban megásta a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk.”[1]

Bár a várost ért károkat csak évtizedek alatt sikerült kijavítani, az élet hamar visszazökkent a megszokott kerékvágásba, legalább is ami a téli sportokat illeti. A Normafa, az Anna-rét és a Harangvölgy azóta kedvelt síelőhely, amióta ez a sport meghonosodott az országban, így nem meglepő, hogy a szánkózók, síelők és kirándulók szinte azonnal (újra) birtokba vették a területet.

A lentebbi felvételen látható, hogy mi lett a belsőbb kerületekben leesett hó jelentős részével; ráadásul a műveletet jelen esetben gépesítették is, sokszor ugyanis szekereket, kézikocsikat is bevetettek. Jól látható, hogy a Dunán szép számmal úsznak jégtáblák; a folyó akkoriban rendszeresen befagyott, ami az olvadás idején pusztító jeges árvizeket eredményezett. A Duna legutóbb 1963-ban fagyott be teljesen (erről bővebben a Dunai Szigetek Blogon olvashatunk itt és itt), jégzajlás több alkalommal volt azóta is; a 2017-es például elég sok munkát adott a hazai jégtörő-flottillának.

A hó nem csak a közúti, hanem a kötött pályás közlekedést is igencsak megnehezítette, így a motoros fedett teherkocsik, vagyis köznapi nevükön Mukik egy részét hóseprővé építették át. A napjainkban századik évük körül (vagy éppenséggel már utána) járó tehervillamosok „alapesetben” a 90-es évek közepéig működő teherszállítás (villamossínen hozták-vitték a szükséges anyagokat pl. a Déli pályaudvar és a Széna tér közelében lévő Ganz között, de hasonló folyamat zajlott a kőbányai sörgyárnál vagy a budafoki borkombinátnál is) kulcsszereplői voltak. Pár példány manapság is üzemel, mind a hóseprő verzióból, mind a „sima” szállítóból.

A villamosított (elnézést) hóseprés folyamata videón is megtekinthető, igaz, a sokkal kevesebb hó miatt jóval kevésbé látványosabb módon.

A közúti közlekedés sokkal nehézkesebb és veszélyesebb télen, pláne ha a leesett hó meg is fagy, miután jól letömörítették az arra járók, ráadásul a 60-as évek járművei jóval kevesebb biztonsági, illetve vezetést megkönnyítő berendezéssel rendelkeztek, nem beszélve a keskenyebb gumikról. Ugyanakkor látható, hogy a fenti Skoda egészen épségben megúszta a borulást, remélhetőleg utasa(i) is.

Látható, hogy időbe tellett, amíg a belvárosra zúduló hatalmas hótömeg a Dunába került, addig pedig bőven volt alkalom a fentihez hasonló felvételek elkészítésére, illetve a gépjárművek kiásására-kitolására. A külsőbb/ kertvárosiasabb kerületekben annyiban jobb volt a helyzet, hogy volt hova ellapátolni a havat. És ha már külsőbb kerületek, a lenti fotó 1982-ben készült, az akkor még igencsak falusias küllemű XV. kerületi Báthory utcában. „Rákospalota Tabánja” (hasonlóan a többi ilyen „rezervátumhoz”) azóta eltűnt, a környékre ma rá sem lehet ismerni, de a kerületrész egykori nevét őrzi az 1989-től kiépült Sódergödör-lakótelep.

Sokak emlékezetében „nagy havazásként” az 1987-es szerepel, ami nem is csoda, hiszen 1987. január 10-től kezdve három napon át folyamatosan szakadt a hó. Az ország szinte teljesen megbénult, sok települést napokra elvágott a külvilágtól az ítéletidő, amit vidéken, ahol nagyobb eséllyel volt komolyabb élelmiszertartalék (illetve a közelben traktor) könnyebb volt átvészelni, mint Budapesten. A nagy havazás – amelyről itt olvashatunk bővebben – idején, január 11-én következett be a Fogaskerekű (papíron 60-as villamos) legsúlyosabb balesete, amelyben két járművezető életét vesztette, négyen súlyosan, négyen (más források szerint heten) könnyebben megsérültek. A Fogaskerekű bizonyos szakaszai eleve igen nehezen közelíthetőek meg gyalog is, de a mentést ekkor még a hófúvás és a -10 fokos hideg is nehezítette.

Ráadásul a nagy havazás közepette zajlott le a korszak legnagyobb hazai médiaeseménye, Lucelia Santos, azaz Isaura látogatása is. A művésznő 1987. január 11-én érkezett Budapestre, és jól mutatja népszerűségét, hogy az ítéletidő ellenére összes fellépése teltházas volt. Havazás ide vagy oda, a színésznő megfordult Zalaegerszegen és Kiskunhalason, a csipkegyárban is, ahová a járhatatlan utak miatt katonai helikopter szállította.

Ahogy árvizeknél, illetve ekkora havazások esetén, a hadsereg kulcsszerepet játszott; a fenti képen is látható, hogy katonai járműből pakolják ki az éjjel-nappali közértbe (igen, sokáig csak egy volt ilyen) szánt élelmet. Sok helyre azonban csak helikopterek (már ha nem volt túl nagy szél/hófúvás) vagy lánctalpas technika jutott el, egyszerre hókotróként és szállítóként is szolgálva.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

A nyitóképen a Halászbástya alatti Hunyadi-szobor 1942 telén. (Mészöly Leonóra/FORTEPAN, 11038)

Jegyzetek:

[1] Mihályi Balázs – Tóth Gábor – Tulok Péter (szerk.): A várnegyed ostroma – Buda 1944-45. Budavári Önkormányzat – Litea Könyvesbolt, Budapest, 2018. 372. o.