Huszárvirtus és emberség, Varsótól a Vértesig – Könyvismertető

Többnyire az első világháborút tartják a lovasság hattyúdalának, ami annak ellenére is elfogadható, hogy lovas alakulatok még évtizedekig szerepeltek jóformán minden állam hadrendjében. Az automata fegyverek, majd az egyre terjedő gépesítés miatt fokozatosan átalakult a lovasok szerepe, “csatadöntő” fegyvernemből összekötők, felderítők, illetve gyorsan bevethető tartalék lettek. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, ahol a két világháború között gazdasági és politikai nehézségek (pl. trianoni korlátozások és az ún. kisantant államok) szinte lehetetlenné tették korszerű, nagy arányban gépesített hadsereg megszervezését. A lovasság így nagyobb szerepet kapott; ők képezték a röviddel a háború kitörése előtt létrehozott Gyorshadtest jelentős részét is. A magyar lovasok (hivatalosan csak 1944 szeptemberétől lettek megint huszárok, de mindenki így emlegette őket) megfordultak mindenhol, ahol a magyar hadsereg. Lehetőségeikhez képest mindig megállták helyüket, és ami még fontosabb, hogy meg tudtak maradni embernek a háború borzalmaiban, amit a varsói felkelésben játszott szerepük mutat a legjobban.

Image result for vattay antal
Vattay Antal altábornagy (Forrás)

Az 1. lovas (majd huszár)hadosztály 1944/45-ös harcairól és tragédiájáról szól Bene János és Szebenyi István most bemutatott könyve, amely abból a szempontból is rendhagyó, hogy nem csak a hadmozdulatokra koncentrál. A kötetnek közel fele ugyanis magával a Vértessel, mint a huszárok utolsó nagyobb harcainak helyszínével foglalkozik, egyrészt a rengeteget szenvedett helyi lakosság, másrészt napjaink hadszíntérkutatójának és hadisírgondozóinak szemszögéből. Már a kötet címe is beszédes, hiszen az első világháborús Doberdó egyszerre szimbolizálja a tragédiát, a súlyos veszteségeket és a végsőkig kitartó, “békebeli” szemmel nézve néha talán érthetetlenül is hősies helytállást. Nagy szerepet kap a huszárok sajátos, a mai “elit egységekben” is megfigyelhető identitástudata, amely szinte az összes visszaemlékezésben előkerül. A kötet első fele a huszárhadosztály történetét ismerteti. Szerzője, Bene János a téma egyik legavatottabb ismerője, akinek több munkája is alapmű lett a második világháborús huszárság kutatásában. Az 1942 októberében létrehozott hadosztály, amelyben helyet kaptak gépesített alegységek is, 1944 júniusában, erős német nyomásra került a hírhedt Pripjaty-mocsarakhoz, ahol a huszároknak a partizánok mellett hőséggel, térdig érő homokkal és napi 50-60 kilométeres menetekkel is meg kellett küzdeniük. Július elején a parancsnok, Vattay Antal vezérőrnagy tiltakozása ellenére a németek részenként és páncélosok ellen vetették be a lovasokat.  Július 5-én sikeresen törtek ki a bekerítésből, de ennek borzalmas ára volt:

“A fegyverzet kb. 50%-a elveszett. A legénység 30%-os veszteség (sic!). A halottak száma aránytalanul nagy. Élelmiszer felvételezés 4 nap óta nem volt. A legénység 6 nap óta nem aludt.”[1]

Súlyos harcok után végül 1944 augusztus elején kerültek Varsótól északnyugatra, ahol pihenhettek és rendezhették soraikat. Illetve rendezhették volna, mert hogy nem sokkal később kitört a varsói felkelés. A németek bevetési parancsát Ibrányi Mihály vezérőrnagy (a lovashadosztály új parancsnoka) egy az egyben megtagadta, így csak biztosítási feladatokat kaptak, később pedig ismét szovjetek ellen vezényelték őket. A huszárok, ahol csak lehetett, segítették a lengyel harcosokat és a civil lakosságot is. A partizánok lőszert, élelmet, körszereket és orvosi ellátást kaptak, cserébe nem lőttek a magyarokra. Az együttműködés egyik elképesztő példáját Tomka Emil jegyezte le naplójában. Szeptember 29-én, amikor a magyarok hazaindultak, 

“rakodás közben két rokonszenves lengyel fiatalember jelentkezett Káldi Lajos gazdászati századosnál azzal a kéréssel, hogy vigyük őket magunkkal Várpalotára. Ők a németek elől menekülnek és az egyikük édesapja a várpalotai lengyel menekülttábor lakója. (…) Káldi jelentette nekem az esetet és én elrendeltem, hogy azonnal öltöztesse őket magyar katonaruhába és a lelkükre kötöttem, hogy amíg Magyarországra nem érünk, egy hangos szót se szóljanak.”[2]

Az augusztus 28-án hősi halált halt Lázár Sándor főhadnagy írta, hogy

“a múltkor megállították az egyik felderítőnket, mikor pedig megtudták, hogy az magyar, bocsánatot kértek, és figyelmeztették, hogy valami ismertető jelet tegyünk a kocsikra. Azóta minden autónk nemzeti színekben pompázik, nem is bántja senki.”[3]

Szovjet térkép a Csákvár környéki állásokról 1944. december végéről (Forrás: Vértes a huszárok Doberdója Facebook)

A folyamatos szovjet előrenyomulás miatt (ami azért a varsói felkelés leveréséig szünetelt) a német-magyar erők hamarosan visszavonulásra kényszerültek, amely során ismét a huszárok kapták az utóvéd szerepét, majd szeptember végén hazaszállították őket. Ezzel közel egy időben rendelte el Horthy kormányzó, hogy

“…az 1944. évi júniustól szeptemberig tartó oroszországi súlyos harcokban kitűnt 1. honvéd lovashadosztály alakulatai kiemelkedő helytállásának elismeréseként a jövőben a lovashadosztály, illetőleg a honvédség összes lovas alakulatai, szervei és rendfokozat nélküli egyénei megnevezésükben a ‘huszár’ elnevezést használják (…) az eddigi csapatnemi elnevezés ‘lovasság’-ról huszárság’-ra változtassék át.”[4] 

Pihenő azonban nem sok jutott a huszároknak, októbertől már az Alföldön harcoltak. A hadosztály egyes részei bekerültek a budapesti ostromgyűrűbe, de a többséget ki tudták vonni a Csallóközbe december végére. A félig újjászervezett-feltöltött hadosztály január 6-án ismét bevetésre indult, ekkor kerültek a Vértesbe, az ostromlott fővárost felmenteni szándékozó erők kötelékébe. Noha a felmentés nem sikerült, állásaikat meg tudták tartani. Részt vettek az 1945. március 6-án megindult Tavasz ébredése hadműveletben is, ami a németek utolsó nagy támadása volt a háború során. A szovjetek, noha több helyen visszavonulásra kényszerültek, 10 nappal később már ellentámadást indítottak a huszárhadosztály állásai ellen. Páncélosok bevetésével 17-én törték át Pusztavámnál és Oroszlánynál a vonalakat, a súlyos harcokban a 3/I. és 2/I. huszárosztályok gyakorlatilag megsemmisültek. A hadosztály maradéka (7200 fő, 2500 ló) ezt követően nagyobb harcokban már nem vett részt; március 29-én léptek át a mai Ausztria területére, ott érte őket a háború befejezése. Amerikai fogságba estek, ahonnan szeptember 14-én tértek haza, rendezett, zárt kötelékben, 

“mintha nem hadifogságból, hanem egy kihelyezési gyakorlatról tértek volna haza.”[5]

Bene János fényképritkaságokkal, hosszú visszaemlékezés-részletekkel gazdagon illusztrált tanulmánya remekül foglalja össze az 1. huszárhadosztály történetét. Az egység nem egész egy év alatt kétszer szenvedett 50% körüli veszteséget, ennek ellenére harci szellemét, “huszárvirtusát” végig meg tudta őrizni. Az írás nagyobb része foglalkozik a keleti-front harcaival, de ez egyáltalán nem probléma, hiszen a magyar katonák lengyelországi szerepe sokkal kevésbé ismert és feldolgozott téma – ezért írtunk mi is hosszabban a Varsó környéki eseményekről. Az írás apró hibájaként a térképek hiányát lehet felhozni, ez ugyanis nagyban segítene a huszárok útját és harcait térben elhelyezni.

vertesifalu
Az egykori Kápolnapuszta, kereszttel jelölve a kivégzett lakosok (Forrás)

A könyv második felét Szebenyi István írása képezi, aki nagyszülei történetei, illetve a Vértesben még ma is látható lövészárkokat járva kezdte kutatni az ottani harcok nyomait. Lőszerek, sisakok, felszerelési tárgyak még ma is napi szinten kerülnek elő a térségben, és nem ritkán bukkannak kutatók, vagy akár kirándulók vagy munkások hősi halottak maradványaira is. Rengeteg katona nyugszik ma is ismeretlen helyen, és sok katonasírban nyugszanak (még) azonosítatlan maradványok. A szerző részletesen beszámol a hadisír-feltárási és gondozási munkáról. A sok történet közül Kis-Nagy Sándor szakaszvezető esetét mutatja be részletesen. A szakaszvezető 1945. február 9-én esett el a szálláskúti vadászháznál. Miután egy bajtársa beszámolt erről feleségének, augusztusban felkeresték a hevenyészett sírt és azonosították Kis-Nagy holttestét, de elszállítására és tisztességes temetésre nem volt lehetőség. A szakaszvezető sírját végül évtizedekkel később találták meg, a teljesen megváltozott térszín miatt több sikertelen próbálkozás után. Kis-Nagy Sándor végül 71 évvel halála után kapta meg a végtisztességet.

Kis-Nagy Sándor szakaszvezető

Külön fejezetet kapott a huszárhadosztály működési körzetében lévő települések sorsa is. Több falu többször is gazdát cserélt, a szovjetek pedig nem egy alkalommal a civileken torolták meg az őket ért súlyos veszteségeket. A harcok önmagukban is sok polgári áldozatot követeltek. Nagyegyházán például aknatalálat ért egy szekeret, és megölte a rajta utazó családot, csak egy pár hónapos csecsemő maradt életben, akit a légnyomás messzire repített. Végül néhány magyar katona ment a gyerekért, és az erős ellenséges tűz ellenére sikerült biztonságba helyezniük. 

Különösen tragikus a mára elnéptelenedett Kápolnapuszta sorsa; 1945. március 16-án a szovjetek egy megtorló akció keretében a falu minden 15 évnél idősebb férfi lakosát agyonlőtték. Súlyos atrocitások – fosztogatás, tömeges nemi erőszak, deportálások – voltak Oroszlányban és Mányon is, de Sárisáp többségében szlovák nemzetiségű lakói, mivel szót értettek a megszállókkal, erőszakos cselekmények nélkül vészelhették át az időszakot. Szebenyi külön fejezetet szentel a kitelepítéseknek is; kevéssé ismert, hogy 1944 decemberétől a német származású lakosságot (“svábok”) igyekeztek Németországba evakuálni. Az intézkedés olyannyira nem volt népszerű, hogy a hatóságoknak sokszor kényszert kellett alkalmazniuk, a falusiak pedig csoportosan menekültek az erdőbe. Ezzel közel egy időben indult meg a civil lakosság Szovjetunióba hurcolása, amely “malenkij robot” néven vált ismertté, és ami első körben szintén a német származásúakat (és/vagy nevűeket) érintette. A megpróbáltatások a háború után sem értek véget, hiszen pár hónappal később megindult a svábok kitelepítése, amely országosan 180-200.000 ember érintett.

Kisfilm Kápolnapusztáról

Szebenyi tanulmányában látszólag egymással semmilyen, vagy csak laza kapcsolatban álló témák szerepelnek, ugyanakkor az írás mégis kerek egészet alkot. A huszárok 1945 eleji harcai így egyrészt kontextusba kerülnek, mind a civilek szemszögéből, mind pedig a mai hadszíntérkutatást tekintve, másrészt jó mikroszintű képet kapunk arról, hogy a vértesi községek hogy élték meg a 20. századi magyar történelem legdurvább éveit. Miután sem a huszárok harcairól-tragédiájáról, sem az elhurcolásokról, tömeggyilkosságokról évtizedekig nem lehetett beszélni, sok forrás örökre sírba szállt, és a történettudománynak is van még mit behoznia. Ezt a könyv megírása mellett a (katona)sírok felkutatása-gondozása is segíti, hogy az itt elhunytak (a lehetőségekhez mérten) méltó nyughelyet kapjanak, és nemzetiségtől függetlenül emlékezzenek rájuk. Az emlékezést és emlékeztetést szolgálja Az utolsó töltényig című vándorkiállítás is, amelynek anyagát magángyűjtők mellett a nyíregyházi Józsa András Múzeum, a kecskeméti Katona József Múzeum és a tatai Kuny Domokos Múzeum biztosította. A kicsi, de látványos tárlat részben eredeti állapotban megmaradt, részben az egykori lövészárkokból előkerült tárgyakon, valamint leveleken, fényképeken keresztül mutatja be a huszárság utolsó háborúját. 

“A huszáremlékezet örökké élni fog, mert a katona akkor hal meg igazán, ha elfelejtik”[6]

 – írja a szerző, aki távlati terveiről – a lehető legtöbb katonasír feltárása, a meglévők restaurálása, illetve emlékhely és történelmi tanösvény létrehozása – is említést tesz munkájában. 

Ahogy már említettük, mind mikroszinten, mind alakulattörténeti szinten van még mit bepótolni a (had)történészeknek – ez annyiban jó hír, hogy kutatnivaló bőven akad – de a Vértes a huszárok Doberdója kötet jelentős lépésnek tekinthető ebben az ügyben. A könyv további erénye, hogy egyaránt érdekes lehet a szakmai közönség és a “laikus” olvasók és felmenőik után kutatók számára is. Az elengedhetetlen számadatok és részletek mellett rengeteg korabeli forrást idéz mindkét tanulmány, amelyek egyaránt olvasmányosak, “könnyen emészthetőek”, az írásokat pedig egyrészt szövegközi képek, másrészt a könyv végére szerkesztett, kiemelkedően érdekes fényképmelléklet egészíti ki. 

 

Bene János – Szebenyi István: Vértes a huszárok Doberdója. Szülőföld Kiadó, Szombathely, 2018.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek

[1]  20. o.

[2] 28-29. o.

[3] 31. o.

[4] 39-40. o.

[5] 50. o.

[6]

A nyitóképen huszártisztek (illusztráció) (Forrás)

Facebook Kommentek