„Keményen, határozottan, nincs izé!” – az „…és Mészöly Kálmán a kapitány” című dokumentumfilm sajtóvisszhangja a televíziós sugárzást követően
1982. április 15-én 21:40-kor a Magyar Televízió egyes adása egy mai napig ismert, sőt sokat idézett dokumentumfilmet sugárzott. László György „…és Mészöly Kálmán a kapitány” – Történetek a kispadról című dokumentumfilmje a magyar válogatott világbajnoki kvalifikációja szempontjából kulcsfontosságú Norvégia elleni mérkőzést követte végig a pálya széléről, a szövetségi kapitány szemszögéből. A film nem maradt visszhang nélkül: elsősorban Mészöly Kálmán nem kifejezetten szofisztikált beszéde miatt foglalkozott vele a sajtó.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
Az 1981. október 31-én játszott Magyarország-Norvégia mérkőzés tétje hazai szempontból nagy volt: egy győzelemmel a válogatott ott lehetett az utolsó fordulóban játszandó Anglia elleni összecsapás eredményétől függetlenül az 1982-es Mundialon. A 4-1-re megnyert mérkőzés kvalifikációt ért a magyar válogatottnak; a meccs eseményei pedig jól ismertek a dokumentumfilmnek köszönhetően. Így az is, hogy Bálint László góljára Tom Lund válaszolt, és csak a második félidőben dőlt el a mérkőzés három további magyar találattal.
A két nap történéseit végig követő dokumentumfilmet a Magyar Televízió munkatársa, László György jegyezte. Egy 2015-ben adott interjújában Mészöly Kálmán úgy emlékezett vissza, hogy Szepesi György, a Magyar Labdarúgó Szövetség akkori vezetője vette rá, hogy forgathassanak a kispad környékén a meccs alatt (arra is kitért, hogy a rendező Szepesi jó ismerőse volt).[1] László György a munkájának sugárzása előtt megjelenő Esti Hírlapnak így nyilatkozott:
A „kispad-szituáció”-ban szándékunk szerint azt a szélsőséges helyzetet akartuk megmutatni, amelyben a felelősség egyetlen emberé, az esetleges dicsőségben már többen osztoznak. Remélem, sikerült azt is érzékeltetni, milyen öszszeforrott kettős Mészöly és Mezei György szövetségi edző, s hogy micsoda fantasztikus megérzések vezetik a szövetségi kapitányt minden döntés előtt, még akkor is, amikor már szinte önkívületi állapotba kerül a feszült helyzetek hatására. Tulajdonképpen alig érthető, miért nem készül több portréfilm nálunk sportolókról; meglehetősen nehéz volt kiverekednünk ezt a lehetőséget is. Jó lenne remélni, hogy csak az első lépések ütköznek nehézségekbe, hiszen a sportolók között sokan vannak, akikről lehet és érdemes izgalmas filmet forgatni.[2]
https://youtu.be/r712hBO1pGs
A dokumentumfilmet előzetesen egy „házivetítésen” mutatta be a televízió zárt körben. Ezt követően jelentek meg a lapokban az első felvezető cikkek, amelyek elsősorban azt emelték ki, hogy a narráció nélküli képkockák bemutatják a maga valóságában a szövetségi kapitány meccs előtti, illetve alatti feszültségét, majd annak oldódását.[3] A vetítésen részt vett a főszereplő is, aki utólag – kívülről – így nyilatkozott a látottakról:
Azt mindig tudtam magamról, hogy a futball őrültje vagyok, de hogy ez az őrület micsoda lendülettel sodor magával, hogy az idegfeszültség mekkora energiákat emészt fel, arra most döbbentem rá, magamat nézve, őszintén szólva az is átfutott a fejemen, hogy szép ez az őrületes mindent beleadás, nagyon szép, csak nehogy rossz vége legyen… […] Kameráról-mikrofonról két perc alatt megfeledkeztem, annyira lefoglaltak az események. […] Csak a két félidő közötti szünetben kértem a stábot, ne jöjjenek be. Úgy éreztem, a meccs érdekében egyedül kell lennem abban a néhány percben a fiúkkal. A mikrofon persze akkor is vett minden mondatot. Örülök, hogy megszületett ez a film, azt hiszem, sikerült kifejezni a lényeget: milyen az, amikor minden meglehet és minden elúszhat egyetlen napon.[4]
A vetítést követően már beszélt a félidei eseményről, azonban a végig működő mikrofonról gyorsan megfeledkezhetett a szövetségi kapitány, ugyanis a lefújást követően – a rendező később publikált jegyzete szerint – maga László György emlékeztette a végig bekapcsolt eszközre:
Ő: „Micsoda megérzés, hogy a szünetben nem engedtelek be titeket. Legalább azt nem hallottátok.” És mivel már az én pulzusom is normális: „Kálmán, így 4-1 után, amikor már Spanyolországban vagytok, amikor már mindenki boldog (kinézünk az utcára: százak énekelnek, Ihász Gábor érkezik gitárral), légy erős, mi ugyan az ajtót filmeztük, de minden szavadat vettük.” Mészöly a homlokához kap: „Te jó ég, a mikrofon a szivarzsebemben.”[5]
A dokumentumfilmet beharangozó írások a felvételek drámaiságát emelték ki, ugyanakkor nem tértek ki arra, hogy a mérkőzés terhe miatt „önkívületi állapotban” megnyilvánuló Mészöly Kálmán egyáltalán nem tett lakatot a szájára, a rendező pedig nem cenzúrázta a szavakat – mivel mint az olvasható fentebb – alaposan belerondított volna a koncepciójába. Igaz, a házivetítés után nem lehetett véletlen, hogy Mészöly Kálmán úgy fogalmazott a látottak-(vissza)hallottak alapján, hogy „nehogy rossz vége legyen” a dolognak.
A sugárzást követően a sajtóban megjelenő reagáló cikkek, tárcák, olvasói levelek nem László György filmjének történetmesélését dicsérték, hanem leginkább amiatt háborodtak fel, amiért a Magyar Televízió stábja egyrészt felvételre érdemesnek találta a hallottakat, másrészt hogy a káromkodásokkal teli dokumentumfilmet egyáltalán adásba engedték. A negatív vélemények nem álltak meg az államhatárnál: a Magyar Televízió egyik csehszlovákiai nézője felháborodva írt a budapesti kiadású hetilapnak:
Gondolataimat csak azért vetettem papírra, mert egy nappal előbb [ti. a film sugárzása előtt] a televízió elnöke közölte, hogy a nyugati filmek nagy része azért nem vásárolható meg, mert erkölcstelen. […] Teljesen igaza volt az elnöknek. Helyeslem nyilatkozatát, mert mindezt a szocialista közerkölcs nem ismeri. De azt sem, amit a kapitány emlegetett nem egyszer az … és Mészöly Kálmán a kapitány című műsorban. Tetszenek tudni, hogy mire gondolok? A jobb ízlésű nézők itt, Jókai szülővárosában átkapcsoltak Pozsonyra, vagy lezárták a televíziót.[6]
Bár a lapokban megjelent reakciók nagyrészt etikai, erkölcsi okokra hivatkozva kritizálták meglehetősen éles hangnemben a dokumentumfilmet, voltak megengedőbb hangvételű írások is. Utóbbiakra példa a Déli Hírlapban megjelenő rövid véleménycikk: a látottak alapján leginkább Mészöly taktikai felkészültségét kritizálta a szerző, a szóhasználatot nem kívánta kommentálni. Kiemelte azonban, hogy maga a szövetségi kapitány is kimutatta az érzelmeit.[7] A Szabad Föld hasábjain Benkő Tibor dicsérte Gulyás Buda operatőr munkáját, elítélően írt a szövetségi kapitány nyelvhasználatáról, azonban leginkább a következő aspektust találta érdemesnek kiemelni:
Egyébként László György filmje, a labdarúgóvilág kevésbé vonzó zugait is megvilágította: a férfiak mértéktelen csókolózása, a megnyilvánuló alá-fölérendeltség, a futkosó emberek terelő puli szerepe stb.[8]
A Népszabadságban Szántó Jenő — bár nyomdafestéket tűrő szavakat használt — ugyanolyan vehemenciával ragadott tollat a látottak alapján, mint ahogyan Mészöly Kálmán kommentálta a mérkőzés eseményeit. A nyelvi kérdésekben maximalizmusra törekvő újságíró, aki civilben nagy MTK-drukker hírében állt,[9] tárcájában a káromkodások médiában való megjelentetését elemezte (a verdiktje: öncélú káromkodásokat bemutatni fölösleges, a közlés mikéntjéhez pedig megfelelő szókinccsel bíró személyek tudnak szinonimákat hozni): a dokumentumfilmet rossz példaként említette meg írásában. Neki köszönhetően viszont írásos nyoma maradt annak, hogy az újságokban megjelenő előzetesekkel szemben Kertész Zsuzsa bemondó már figyelmeztetett az adásba kerülő film nyelvezetére:
A múlt héten az „…és Mészöly Kálmán, a kapitány” című tévéműsor előtt mondta be Kertész Zsuzsa, hogy a televízió elnézésünket kéri, mert a most következő műsorban nyomdafestéket nem tűrő kifejezések is elhangzanak. Mit mondjak, elhangzottak bizony. Csak azt nem értem, miért nem „fedték le” ezeket, ha egyszer a tévé is tudta, hogy tömegfogyasztásra nem méltók.[10]
Szintén a televízió felelősségét vetette fel a Zalai Hírlapban értékelő Baloghy János, aki saját bevallása szerint végig sem nézte a műsort: mint ember megértő volt Mészöly Kálmán feszültséget tükröző szóhasználatával, azonban értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy egyáltalán felvették a kispadon történteket.[11] A készítők felelősségét vetette fel rövid glosszájában a Magyar Hírlapban publikáló S. L.:
Ha a film rendezője netán a kapitány szókincsének szűkösségét vagy durvaságát akarta volna bemutatni, egyetértettünk volna, de akkor a filmnek más felhangot kellett volna kapnia: kegyetlenül szatirikusat. Ezúttal azonban nem erről volt szó! Korántsem a magyar labdarúgó-válogatott kapitányát bíráljuk tehát, hanem a film készítőit. Hogyan gondolhatták, hogy több millió tévénézőt a legválogatottabb káromkodásokkal vágják fejbe csütörtökön este a televízióban.[12]
A Magyar Hírlapban megjelent sorokra már reagált a rendező is, igaz a Képes Sport hasábjain, mivel a napilap szerkesztősége nem engedte meg számára, hogy S. L. írásánál hosszabban válaszoljon. László György egyrészt rámutatott, hogy nincs feltétlenül összefüggés a durva beszéd és a szatirikus látásmód között, másrészt ismét hangsúlyozta, hogy a film a mérkőzés szövetségi kapitányra gyakorolt feszültségét, nyomását kívánta bemutatni. Harmadrészt kitért arra is, hogy miért volt szükséges dokumentálni az eseményt:
A sajtó, a rádió, a televízió a köztudott tényeket, azaz a valóságot dokumentálja, felnőttnek tekintve a közönséget. Persze tehetne mást is. Elhallgathatná, megváltoztathatná, kozmetikázhatná stb. De ebből már volt baj, s ezt az utat, reméljük, már csak kevesen tartják járhatónak, így — véleményem szerint — egy lehetőség marad a „köztudott” tényekkel. Dokumentálni kell azokat.[13]
A dokumentumfilm 1982-t követően feledésbe merült, azonban Mészöly Kálmán két későbbi szövetségi kapitányi időszaka (1990-1991 és 1994-1995) alatt a sajtó egyszer-egyszer szójátékként említette a róla szóló cikkekben a film címét. A mű országosan 2015-ben vált újra ismertté. Az elmúlt évtized első felében az internetes mémkultúra ugyan már alapanyagként használta Mészöly Kálmán (máshol is elhangzó) szavait, azonban maga a film vált ismét aktuálissá: a magyar válogatott számára újfent Norvégia jelentette a kötelezően legyőzendő ellenfelet — ezúttal a 2016-os Európa Bajnokság volt a tét. Magyarország kettős sikerrel vette az akadályt, így negyven év után ismét ott volt a labdarúgó válogatott egy komolyabb nemzetközi tornán. A kvalifikáció rögös útját szintén egy központi narráció nélküli — élve Szántó György szavaival — a „kispad-szituációt” bemutató dokumentumfilm (Magyar csapat — „…még 50 perc…”) örökítette meg, amelynek a visszhangja már egyáltalán nem volt olyan negatív, mint a bő negyven évvel korábban felvett képsoroknak.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek, felhasznált források:
[1] Nemzeti Sport, 2015. november 2., 4. o.
[2] Esti Hírlap, 1982. április 15., 2. o.
[3] Nemzeti Sport, 1982. április 2. 3., o., Szabad Föld, 1982. április 11., 20. o.
[4] Esti Hírlap, 1982. április 15., 2. o.
[5] Képes Sport, 1982. április 6., 19. o.
[6] Új Tükör, 1982. május 9., 45. o.
[7] Déli Hírlap, 1982. április 16., 6. o.
[8] Szabad Föld, 1982. április 25., 13. o.
[9] Friss Róbert: Szántó Jenő halálára. Népszabadság Online, 2004. július 17.
[10] Népszabadság, 1982. április 24., 16. o.
[11] Zalai Hírlap, 1982. április 20., 5. o.
[12] Magyar Hírlap, 1982. április 17., 11. o.
[13] Képes Sport, 1982. május 11., 2. o.
A borítóképen a Bánó Andrásnak nyilatkozó Mészöly Kálmán látható (mellettük jobboldalt Nyilasi Tibor) 1982-ben – Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság