Úti élmények Magyarországon

Johann Centurius von Hoffmannsegg gróf szász természetbúvár 1793-1794-ben járt Magyarországon. Nem csupán ásványokat, rovarokat és madarakat gyűjtött, hanem érdekes tapasztalatokat is, amelyekről rendre beszámol a nővéréhez intézett leveleiben. Az itteni viszonyokat összevetette az otthoniakkal és néha bizony Szászország maradt alul.


Az első jó pont mindjárt a postakocsi-szolgálat volt, ami mindössze két nap alatt ért Bécsből Budára (az már kevésbé hízelgő, hogy azt írja, semmi érdekeset nem látott útközben). Első itteni levele július 3-án kelt.

„Buda a Duna nyugoti oldalán fekszik, Pest éppen vele szemben, mint Neustadt és Drezda. A két várost egy hajóhíd köti össze, a mely legalább is mégegyszer olyan hosszú, mint a drezdai. […] a hajóhíd [a Vízivárosból] vezet át Pestre, a házak lépcsőzetesen vannak a hegyre építve […] emelkedik [Óbuda és a Víziváros határán] egy középmagas, meredek hegy, a melyen […] ismét egy városrész van. Ez az úgynevezett vár[negyed], a hol különféle hivatal, a szinház és sok magánlakás van. […] Budának különben nincs nagyvárosias kinézése […] Pest ellenben, bár kisebb, sokkal szebb; van egynehány valódi palotája, melyek nagyon jól veszik ki magukat.”

A gróf nem is nagyon nézett körül a két városban (ajánlólevele volt egy Podmaniczky báróhoz, de nem akarta zavarni), hanem inkább a gyűjteményét bővítette és néhány nap múlva már utazott tovább Eszék felé. Útközben a hőséggel, a szúnyogokkal és egy rejtélyes betegséggel akadt baja, de hamarosan kiderült, hogy ez csak a kezdet.

„Mint gyanúst, feltartóztattak, elfogtak, fogságba tettek; ki sem mehetek a szobából és ennek senki sem oka, mint bécsi bankárom, a ki biztosított, hogy semmiféle útlevélre nem lesz szükségem. […] a baranyavári jegyző […] kérdezősködött útlevelem felől. (Megjegyzendő, hogy akkor, midőn én már nyolczvadik [sic!] napja voltam e vidéken és hat hete az országban, a nélkül, hogy valaki kérdezősködött volna eddig felőle.”

 

Hoffmannsegg gróf (Wikimedia Commons)

 

A grófnak be kellett fáradnia Pécsre, ahol házi őrizetben tartották, amíg az ügy elrendeződik (igazából szabályos börtön járt volna neki, de úgy gondolhatták, mégiscsak egy grófról van szó). Innen két vonalon futott a dolog: egyrészt hivatalos jelentés ment Bécsbe, másrészt a gróf is írt a bécsi szász követnek, a bécsi bankárának (akinek a véleménye szerint az egész hajcihőt köszönhette) és Podmaniczky bárónak is. A gróf azt a tanácsot kapta, hasznosabb lenne, ha levelek helyett inkább ő maga menne Bécsbe, de „az a gondolat is, hogy […] őrizet alatt vigyenek vissza oly országból, melyet szabadon utaztam át, gyűlöletes volt előttem.” Lényegében az egész „fogság” kedélyes körülmények között folyt le, egyik estély, bál, fogadás követte a másikat. A szász „csodabogárból” helyi látványosság lett, ő pedig nagyon jól érezte magát.

„Pécs városa a szőlőhegyek lejtőin igen kellemes fekvésű és a síkságról nézve a házak kellemes külsőt mutatnak. […] a legszebb kilátások egyike, a mit Magyarországban élveztem, s hozzá egy sereg jelesen gondolkozó ember lakik e városban. Én valóban szerencsés vagyok, hogy épen ilyen helyen lettem letartóztatva.”

Ezek után szinte sajnálta, hogy az ügye elrendeződött, méghozzá (otthoni mércével) gyorsan.

„… hasonló esetben akárhol, még a legrendőribb államban sem lehetett volna ilyet [ilyen bánásmódot], vagy legalább is jobbat várni. […] Nem tudom eléggé dicsérni az intézők szorgalmát, kik az én ügyemben nekik átadott okmányokat oly hamar elintézték […] Csodálatos ama gyorsaság is, melylyel a sürgönyök ide-oda küldettek, pedig az elintézéshez is csak kellett idő. […] Nálunk ilyesmi, kivált a szokásos postával nehezen vagy nem is történhetnék meg, azután meg nem is intéznék el olyan gyorsan […] egy idegen ember [pedig] nehezen is találna olyan fogadtatásra, mint én…”

Ebben a helyzetben nagy szerencse érte: megbetegedett és így még jó ideig Pécsett maradhatott, ahol most már legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy megárt neki a magyaros vendégszeretet. Őt is a dinnye nyűgözte le, akárcsak a XX. század végi német turistákat. Még arra is hajlandó volt, hogy elismerje: jobb, mint az otthoni.

„ Az asztaloknál leginkább egy pár tele kosárral hoznak be, 10-12-őt felvágnak, a legjobbakat kiválogatják, a rosszabbakat a cselédeknek vagy a sertéseknek adják […] A legízletesebb volt előttem a görögdinnye, mi szintén igen sok terem. […] A gazdag reggeli után 11 óra tájban megeszik az ember egy nagy dinnyét egyedül, s azért 1 órakor mégis a legpompásabb étvágya van. […] a mi földesurainknál [egy ilyet] talán húsz darabra is fölvágnának, s oly nagy ritkaság volna, hogy a fél udvar sokáig csak arról beszélne.”

A gróf nem akart elszakadni Pécstől és megvárta a szüretet. Ez alkalmat adott arra, hogy véleményt mondjon a borról, ami (ki hitte volna) nem olyan jó, mint odahaza, sőt akad, amit nem is lehet bornak nevezni. Sokkal jobban ízlett neki a szilvapálinka, ahol még az összehasonlítást is mellőzte. Pécs vidéke már kevésbé nyerte el a tetszését, mert (szász mércével) nagyon elmaradottnak találta, még a német telepesfalvakkal is mindig volt valami gond.
A gróf nemcsak a magyar dinnyét és pálinkát találta szépnek, hanem a nyelvet is.

„A magyar, melynek csengése nekem már három évvel ezelőtt Pozsonyban is tetszett [valószínűleg II. Lipót koronázásakor járt ott], közelebbi ismeretség folytán még inkább megtetszett, csakhogy igen nehéz, mert semmiféle nyelvhez nem hasonló. Időtöltésből most ennek tanulásával foglalkozom – még pedig igen komolyan. Különös az, hogy a közönséges nép épen oly jól beszéli a nyelvet, mint az előkelők, sőt még tisztábban…”

Akármennyire tetszett neki Pécs, régóta tervezte, hogy visszamegy Budára és ez november közepén meg is történt.

„ A két város [Buda és Pest] együtt véve sokkal nagyobb, mint Drezda és Neustadt együtt, Pest sokkal szebb is. […] idővel egy kis Berlinné nőheti ki magát, olyan tágasak és szélesek utczái és terei. Mivel Pesten jelenleg épen vásár van, ez még növeli az élénkséget, […] mint a lipcsei vásárokon, csakhogy itt a vásártér sokkal szebb. […] A pesti kávéház még a legszebb, a mit e nemben idáig láttam.”

 

Berlini utcakép Johann Georg Rosenberg 1776-os színezett részmetszetén (Wikimedia Commons)

 

Tetszettek neki a magyar nők is, akik „általában véve igen műveltek és jól öltözöttek […] sokkal több szebb és kedves asszony van [a nemesek között] mint nálunk”. Az idejét itt is lefoglalták az estélyek, fogadások, álarcosbálok meg egyéb szórakozás, de azért belefért egy látogatás a király öccsénél, Sándor Lipót főherceg nádornál.

„igen magas, talán nyolczvan hüvelyknyi, is van, karcsú és jól megtermett, de a magyar ruha jól áll rajta. Most 21 éves, kellemes arczkifejezésű, mely egy csepp zavart sem árul el. Kérdezősködött az országban való utazásom felől, beszélgettünk az ország sajátságai, előnyei és lehető előrehaladása felől […] E fiatal ember törekvései miatt, melylyel az ország javára dolgozik, odaadásáért, mit a hivatalos ügyeknek szentel, éles belátása miatt, melylyel mindent megitélni szokott, és kitűnő erkölcsi tulajdon[ság]ai végett rendkívül becsülendő, de imádja is az egész nemzet.”

 

Sándor Lipót (Wikimedia Commons)

 

Emlékezetes maradt számára az is, amikor egy ebéd során kiderült, Benyovszky özvegyével ül egy asztalnál. „Kés és villa kiestek kezemből, midőn ezt megtudtam” – írta nővérének (és ajánlotta, olvassa el a gróf önéletrajzát, ha eddig nem tette volna). Ezt leszámítva viszont kevés olyan embert talált, akivel jól kijött (panaszkodott is, hogy az itteni köznépnek semmi erkölcse, de hát mégiscsak az osztrákok szomszédai, akik ugyanilyenek – a csehek is csak azért jobbak, mert már eltanultak mindent a szászoktól). Unatkozott is, úgyhogy inkább visszament Pécsre. Innen március elején utazott tovább, először Szabadkára, aztán a Határőrvidékre.

„Eredeti egy berendezés ez, minőt sehol máshelyt nem lehet találni. […] Szerbia, Bosznia, Moldva és Oláhország határain egy keskeny tartomány húzódik, mely […] nem tartozik sem az országos hivatalok, sem a vármegyei hatóságok alá, hanem közvetlenül a király, illetve közvetlenül a neki alárendelt hadtestparancsnok alá. Itt nem érvényes semmiféle más törvénykezési nem, mint a katonai […] A falvak lakói mindnyájan katonák, azaz belőlük folyvást egy teljes hadtest áll készen, melyhez minden fegyverfogható férfi behivatik […] egész éven át úgy dolgoznak a mezőn, mint más földmüvesek, s legtöbbnyire észre sem lehet venni, hogy katonák. […] Többnyire nagy kereszt alakban vannak építve [a falvak], melynek közepén van a templom, kutak és más effélék. A zsinóregyenes utczák igen szélesek s akácz- vagy eperfa-sorokkal vannak szegélyezve.”

Az egyetlen nehézsége az volt, hogy az ottaniak nem beszéltek magyarul, ő viszont a szerbet nem értette eléggé,… azért úgy örültem, ha véletlenül egy magyarra akadtam, mint egy évvel előbb, ha némettel találkoztam. E vágyam oly nyelv után, melyből egy évvel ezelőtt még semmit nem tudtam, előttem elég komikusnak látszott.” A Határőrvidék után két hónapot töltött Szegeden, ahonnét végül elmenekült (mert „ez az unalmas hely ritkaságokban nagyon gyümölcstelennek kezdett mutatkozni”) és délnek tartott. A leveleiben megemlíti a Temesvárban és Péterváradon őrzött francia hadifoglyokat is. Egy darabig a határ mentén utazgatott (a vidék sajnos megsínylette II. József török háborúját), aztán Erdélybe indult volna, de az útja váratlanul félbeszakadt.
A Martinovics-összeesküvés lelepleződése után ugyanis kitört a kémhisztéria. Minden bokorban francia ügynököket láttak és egy idő után a gróf is gyanús lett. A természetjárás biztos csak ürügy, hogy bejárhassa az országot és azért jár magyar ruhában és tanult meg magyarul, hogy rokonszenvet keltsen és könnyebben jusson hozzá az információkhoz. Attól félt, ez nem végződik olyan kedélyesen, mint az egy évvel korábbi pécsi „fogság”, úgyhogy inkább elhagyta az országot.


Forrás:

Gróf Hoffmansegg utazása Magyarországon 1793-94-ben. A Franklin Társulat 1887-es kiadásának reprintje, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987.

A nyitóképen Buda látképe egy 1761-es rézmetszeten (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek