Az utolsó tárogató

A hadseregekhez ősidők óta hozzátartozik a zene; annak ütemére menetelnek a katonák, és sokáig a csatákban is általában valamiféle fúvós hangszer lelkesítette őket. A különféle indulók ugyanakkor segítették az ellenség-barát felismerést, és nem mellesleg komoly identitásképző szereppel bírtak-bírnak az egyes egységeknél. Erre tökéletes példa a különféle skót ezredek duda-zenéje, de nálunk is ismert például a fehérvári huszárok dala. A zene nem hivatalos vonalon is nagy jelentőséggel bírt: a hangszeren játszó katonák sokszor „koncerteztek” társaiknak, megidézve kissé az otthon hangulatát. Mai cikkünkben egy első világháborús zenész katonáról lesz szó, aki pedig az egészet lejegyezte, az nem más, mint Kratochvil Károly, a Székely Hadosztály későbbi legendás parancsnoka.

Szentkereszthegyi Kratochvil Károly 1869-ben született Brünnben (ma Brno), és hamar eldöntötte, hogy apja példáját követve katonatiszti pályára lép. Bécsújhelyen végzett katonai akadémiát, majd 1894-től a bécsi Hadiakadémia hallgatója lett. 1900-ban vezérkari századossá léptették elő, és előbb a pécsi hadapródiskola, majd a Ludovika Akadémia tanára lett. 1909-től József főherceg fiainak (nem csak) katonai nevelésével bízták meg, de az első világháború kitörésekor frontra kérte magát. 1914 végén alezredesként lett a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred parancsnoka. Ezredével megjárta a galíciai és az olasz hadszínteret is, utóbbin főleg a Monte San Michéle környékén vívott harcokban tűntek ki. 1917-ben a 39. dandár parancsnoka lett ezredesként, az összeomláskor pedig zárt rendben vezette haza katonáit. Ekkor Erdély katonai parancsnoka lett, de a Károlyi-kormány elhibázott intézkedései miatt tényleges haderő nem állt rendelkezésére. Végül decemberben indult meg a később Székely Hadosztály néven ismertté vált alakulat szervezése, amely 1919 januárja és április 16. között sikeresen akasztotta meg az addig gondtalanul előrenyomuló román csapatokat. Végig politikai ellenszélben harcoltak, a Tanácsköztársaság megbízhatatlannak, ellenforradalminak tartotta a seregtestet (mi tagadás, ők sem rajongtak a kommunistákért), és miután megvonták utánpótlásukat, sőt rájuk is támadtak, április 26-án Demecsernél kapituláltak.

Fájl:Kratochvil Károly.jpg
Kratochvil Károly 1922 körül (Wikimedia Commons)

Kratochvilt ezt követően Brassóba internálták (a hadosztály tisztjeinek nagy része szintén fogságba került, a legénység jó része később a Dunántúlon tagozódott be a szerveződő nemzeti hadseregbe), egy ideig kivégzéssel is fenyegették. Hazatérése után 1921-ben a debreceni katonai körlet parancsnoka lett altábornagyként, 1923-24-ben pedig a Hadtörténelmi Múzeumot vezette. Ezt követően nyugdíjazták, de egy percet sem nyugodott; számos revizionista társaságnak és kulturális egyesületnek (pl. Magyar-Finn és Magyar-Lengyel Társaság) lett elnöke/tagja, emellett mind egykori ezredének, mind a Székely Hadosztálynak is igyekezett emléket állítani. Ehhez előadásokat tartott, cikkeket, könyveket írt, és megalapította a Székely Hadosztály Egyesületet is, amelynek vezetőjeként a vészkorszakban embermentő tevékenységet is folytatott. 1946-ban Balatonszepezden (más források szerint Budapesten) hunyt el, már akkor is elfeledve. Visszaemlékező írásai mellett részletesen elemezte az 1918-as összeomlás okait, a „magyar katona” szereplését, később pedig a lengyel-szovjet, majd a szovjet-finn háborút is.

az olasz front az Isonzó folyónál.
Utánpótlás szállítása az Isonzó-fronton, 1916 (Schmidt Albin/FORTEPAN)

Szerteágazó írói munkájából ma egy első világháborús történetet mutatunk be, amelynek főszereplője Rác Mihály honvéd és lelkes tárogatós, aki bár túlélte az Isonzó-csaták poklát, utoljára ott vehette kézbe kedves hangszerét.

„Rác Miska kedves cigányom, idősebb, ősz hajú, széles arcú, sötét szemű, vastag ajkú, olajbarna színű és mindig jókedvű katonám volt. Gyönyörűen tárogatózott és szép nótáival, de ötleteivel, bohókás megjegyzéseivel a tiszteket és a legénységet gyakran mulattatta . Nagyon szerettem ezt az embert, mert ezeken felül egyenes jellemű, őszinte és természetes volt. A tárogatóját még a rajvonalba is elvitte és gyakran elcsöndesedett mindkét oldalon a fegyverropogás, ha megszólalt a Monte San Michélén a Rác Miska tárogatója.

A Vallone völgy közvetlenül a Monte San Michéle alatt volt, ott tartózkodott azon csapattest tartalékában, amely néhány napon belül a Monte San Michélén felváltotta a rajvonalat. De volt a Vallone völgyben egy nagy temető is. Ez volt a 20. hadosztály honvéd ezredeinek temetője, ahol több mint ezer honvéd, köztük 250 4-es honvéd is, örök álmát alussza. Holdvilágos estén, amikor a 4-es honvéd ezred táborozott a Vallone völgyben tartalék gyanánt, Rác Miska kiballagott a temetőbe és a sírokban pihenő honvéd bajtársaknak fújta tárogatóját, szebbnél szebb dalait. Megrendítő és megható volt a Rác Miska kegyelete.

Egyszer szabadságot kért, hogy Nagyváradon maradt feleségét és nagy létszámú családját meglátogassa. A szabadságot meg is kapta. Az ezred épp a Vallone völgyben táborozott, amidőn estefelé, a katonák között járván, megpillantottam Rác Miskát, nagy boldogan, ragyogó arccal, kezében a szabadságos levél, sapkarózsáján helyén zöld gally helyett egész bokor virult. Megállt előttem feszesen: ezredes úr, alássan jelentem, alássan köszönöm a szabadságot, alássan olyan boldog vagyok. Szabadságáról pontosan bevonult és alássan jelentette, hogy felesége és a rajkók jól vannak, és kezeit csókolják az ezredes úrnak.

Tárogatón játszó kuruc (tarogatocenter.hu)

Jött az 1916-os veszélyes október, a nyolcadik Isonzó-csata. Nova Vasnál az események kritikusan alakultak, a betört olaszok feltartóztatására csak kis utász század állott rendelkezésemre, egész reménységem csak bennük és a velük felsorakozott küldöncökben, távírászokban és zenészekben összpontosult. Köztük indult ellentámadásra Rác Miska is, kezében puska, hátán a tárogató. 

A támadó terepen ólmosan terpeszkedett a füst és a por. Bár napsütéses délután volt, a napsugarak nem tudtak a füst- és porrétegen keresztülhatolni. Csupán a megújuló gránáttűz, a lövedékek és a srapnelek robbanásai hozták mozgásba a fojtó és fullasztó keveréket, mely az egész terepet megfeküdte.

Előrenyomulás közben jobbról és balról, elölről és hátulról robbantak a mindenféle kaliberű lövedékek, és minden irányban szórták a különféle nagyságú és alakú repesz- és kődarabokat és minden irányban szórták a halált. De a kis csapat rendíthetetlenül tört előre és velük együtt Rác Miska tárogatós is. Levágódtak a terepen, lőttek, két lépést előre, újra levágódni, feltartóztathatatlanul előre nyomulni, rettentő ágyú- és puskatűzben, borzalmas annak, akik végigcsinálja. 

Valahonnan messziről vijjogva sivít egy nagy éles repeszdarab, Rác Miska szeme előtt elsötétül a világ és elnyúlva marad a terepen, míg a többiek folytatják az előnyomulást. A repeszdarab felhasította hasfalát és összeroncsolta jobb karját. Az ezred segélyhelyére és onnan a tábori kórházba vitték. Rác Miska tizedes lett és bátor és vitéz magatartásáért megkapta az első osztályú vitézségi érmet, de a tábori kórházban jobb karját megmenteni nem lehetett – amputálni kellett. Mikor Rác Miska tudatára ébredt, hogy jobb karja hiányzik, lehajtotta ősz fejét és bús könnyei végigcsorogtak barázdás arcán. Rác Miska derék vitéz cigányom és katonám nem tárogatózik többé.”[1] 

Az olasz front térképen. Az isonzói csaták helyszíne jobb oldalt, Görz (Gorizia) környékén látható (Wikimedia Commons)

A fent leírt esemény 1916. október 9-én zajlott le; ekkor érte hatalmas olasz támadás a 17. gyalogezred állásait, amelyet épp ekkor váltottak le a 4-esek. A hatalmas tüzérségi tűz tönkretette az összeköttetést és jóformán lehetetlenné tette a csapatok mozgatását. Az olaszok délután áttörték a bal szomszéd 2. gyalogezred állásait, és hátba támadták a négyeseket. Az I. zászlóalj fogságba esett, a többiek pedig az alig kiépített 3. védelmi vonalba szorultak vissza. Bevethető tartalék csak a 140-150 fős utász század volt,

„…továbbá az 1. honvéd gyalogezred egy százada (Dereánó század) kb. 30 emberrel és egy géppuskás osztag 2 géppuskával. Ezenkívül az utászokhoz osztották be az ezred cigányzenekarát is. Az így alakult csapat parancsnoka Hevessy százados lett…”[2] 37

Ellenlökésük ugyan sikeres volt, de a kis csapat hamarosan kifogyott a lőszerből, illetve rájöttek, hogy „lógnak a levegőben”, vagyis tőlük jobbra és balra nincs saját erő. Az olaszok azonban ezt nem tudták, és inkább felhagytak a támadással, az utászok pedig az éj leple alatt visszavonultak a 3. vonalba. A teljes offenzíva október 12-én ért véget, az olasz csapatok szinte mindenütt kiinduló állásaikba vonultak vissza.

Az olasz hadszíntér számos ismeretlen kihívás elé állította az ott harcoló osztrák-magyar katonákat, akik ráadásul nagyrészt sík, vagy dombos vidékről származtak. A sokszor néhány méterre lévő ellenséges állások, a nehéz, sziklás terep megnehezítette a harcot és az ellátást is, amit csak fokoztak a srapnelként viselkedő lepattanó szikladarabok. A történet ugyanakkor több dologra is rávilágít. Az egyik, hogy Kratochvil ezredes igyekezett lehetőségeihez mérten „számon tartani” embereit (akiket agyagembereknek hívtak, folyton sáros egyenruhájuk miatt), akik viszont jóformán rajongtak parancsnokukért. A másik a katonai-egészségügyi vonal. Az első világháború addig sosem látott katonatömegeket mozgatott meg, akik közül rengetegen szenvedtek súlyos, maradandó sérüléseket (a lelki sérülésekről most ne is beszéljünk), túlélési esélyeik viszont legtöbbször magasabbak voltak, mint a korábbi harcokban. A több százezer rokkant a társadalmakat is hatalmas kihívás elé állította; ekkoriban jelent meg az intézményesített rehabilitáció, amely során lehetőségeikhez mérten új foglalkozást, képzettséget igyekeztek találni azoknak a katonáknak, akik nem tudtak régi munkájukhoz visszatérni. Azt csak remélni lehet, hogy a kenyerét jó eséllyel zenészként kereső Rác Mihálynak is tudtak megfelelő lehetőséget találni…

Image result for 100 years war soldier
Korabeli plakátok művégtagokról. Kaszáláshoz működött, tárogatóhoz nem (Forrás)

Aki szeretne többet megtudni Kratochvil altábornagy életéről és szerteágazó munkásságáról, annak ajánlom a lentebbi filmet, amelyben a rengeteg ritka kép és érdekesség mellett „Karli bácsi” keresztfia is megszólal:


Források:

[1] Az írást közli: Domonkos László (szerk.): Gyászos idők tündöklő csillaga – Kratochvil Károly válogatott írásai Méry Ratio, Debrecen, 2012. 18-19

[2] Szentkereszthegyi Kratochvil Károly: A m. kir. nagyváradi 4. honvéd gyalogezred in: Deseő Lajos (szerk): Erdélyi ezredek a világháborúban I. rész Budapest, 1941. 24-44. 37-38.

A nyitóképen: IV. Károly császár és király (b2) látogatást tesz a Monte San Michélén 1918 januárjában. Előtte Kratochvil Károly ezredes (Szémán György/FORTEPAN)

Facebook Kommentek