„Népünk nagyságát akarjuk a világban”- a fasiszta mozgalom kezdetei

Emilio Lussu olasz politikus és háborús veterán az 1930-as évek elején, franciaországi emigrációban írta meg visszaemlékezéseit a ’20-as évekről. Hogyan látta a fasizmus születését egy (elfogult) szemtanú?

Olaszországnak az antant mindent odaígért, hogy belépjen a háborúba, utána viszont ennek csak egy részét kapta. Ezt még el lehetett volna viselni, de a háborúnak és a békének is súlyos gazdasági következményei voltak. A háború alatt folyamatosan emelték az adókat; mindenki azt hitte, a békekötéssel minden megoldódik a dolog, de tévedtek.

„a leszerelt frontkatonák ezreit az ország nem is tudta nyomban munkához juttatni. A megélhetési költségek viszont egyre nőttek. […] csalódás és düh. […] ez az a híres béke? Akkor inkább a háború!”

Nemcsak az ország nem kapta meg azt, amit ígértek, hanem a katonák sem.

Olasz katonák (Imperial War Museum, Q 65065)

 „A Salandra-kormány 1915 óta földosztással kecsegtette a katonákat, hogy harcra buzdítsa őket. Az egymást követő kormányok ugyanezt ígérgették […]

Most, hogy a háború győzelemmel végződött, és [övék] az érdem […], a parasztok követelték a földet […] Ám a kormánynak legkisebb baja is nagyobb volt ennél, a földbirtokosok meg […] kifogásolták a politikusok ígérgetéseit, akik oly nagylelkűen osztogatták szét mások tulajdonát. [Szerintük] A földet […] csak az állam felbomlásakor kell odaadni […], vagyis ha elveszítjük a háborút […] A győztesek […] idegen országban szereznek maguknak földet […] indítson [a kormány] hadjáratot Kisázsiába, Grúziába, […] Dalmáciába, dúlja fel Tunéziát”

A parasztok tehát földet akartak. A munkások maguk sem tudták igazán, mit, egy részük forradalmat, mint Oroszországban, más részük reformokat vagy csak egyszerűen béremelést. És végül ott voltak a leszerelt katonák…

„A legfőbb elégedetlenkedők a leszerelt tartalékos tisztek és az ’arditisták’ közül kerültek ki. Ez utóbbiak válogatott, kizárólag rajtaütésekre kiképzett katonák voltak […] Nem osztották be őket frontszolgálatra […] valahányszor a parancsnokságnak ritka merész akcióra volt szüksége, […] az első vonalba vitte és a harc sűrűjébe vetette őket. Amikor leszereltek, rosszul érezték magukat […] Nem az ő világuk volt […] Amilyen becsben álltak a háborús időkben, olyan kényelmetlenné váltak a békében.”

Az “Arditi” (“Bátrak”) két katonája gyakorlatozás közben (Imperial War Museum, Q 19082)

A tartalékos tisztek sem találták a helyüket.

“Sok tartalékos tiszt alacsony színvonalú gyorsított kiképzés után vagy harci érdemekért kapta rangját. A háború előtt diákok, kishivatalnokok, iparosok voltak, s mint főhadnagyok, századosok, szakasz-, század- vagy zászlóaljparancsnokok szereltek le.

Aki egy századot vezényelt a háborúban, hogyan ülhetne vissza csak úgy az iskolapadba? Egy zászlóaljparancsnok […] visszamenjen irattárosnak vagy írnoknak havi ötszáz líráért? Számukra a civil élet […] lehetetlenné vált. […] Jobb körökhöz szoktak már […] visszatérhetnek a hétköznapi kerékvágásba bukott emberként ők, a háború győztesei? […] naponta kockáztatták az életüket […] És most alacsonyodjanak le a munkához […] akkor inkább a háború.”

Ezeket az indulatokat akarta felhasználni Mussolini, amikor 1919 márciusában bejelentette egy új mozgalom megalakítását. „Az olasz állampolgárok […] anyagi és szellemi felemelkedését és népünk nagyságát akarjuk a világban.” Először úgy tűnt, a kezdeményezés érdektelenségbe fullad. A veteránokat nem érdekelte a politika, gyanúsnak, civilhez illőnek és főleg unalmasnak találták (Lussu a kivételek közé tartozott, aktívan politizált, pártot alapított, bár a könyvből nem derült ki, mit is akart tulajdonképpen). Bármire hajlandóak voltak, főleg ha ez verekedést vagy izgalmat jelentett, mint a régi szép időkben. Az alkalmat egy művész és háborús hős, Gabriele d’Annunzio hozta el, aki elégedetlen volt a háború eredményével, többek között azzal, hogy az ígéretek ellenére nem kapták meg Fiumét.

„karddal és lanttal kelt Fiume védelmére. […] 1919. szeptember 12-én egy ’arditista’ osztaggal és két zászlóaljjal egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta Fiumét.

A haditett hidegen hagyta a Békekonferenciát […] az olasz közvéleményt annál kevésbé. Nitti miniszterelnököt […] meglepte […] Arra jó lett volna […], hogy a belpolitikai bajokról elterelje a figyelmet, […] azonban súlyos bonyodalmakhoz is vezethetett, mert D’Annunzio […] bejelentette Fiume Olaszországhoz csatolását.”

Gabriele D’Annunzio (Wikimedia Commons)

A miniszterelnök nem tudott mit kezdeni ezzel. Ha nem lép fel ellene, az lesz a látszat, hogy Olaszország hivatalosan is támogatja, vagyis szembeszegül a békekonferenciával. Ha pedig fellép, elveszti a választói egy részét. Ráadásul a munkanélküliséget és a sztrájkokat sem tudta enyhíteni. Meg is bukott, az utóda egy politikai veterán, Giovanni Giolitti lett. Ő egy időre lecsillapította a munkásokat, D’Annunzio ellen pedig hadsereget küldött és elzavarta Fiuméból. Odahaza azért így is maradt elég probléma és ezt használta ki Mussolini.

„kijelentette, hogy veszélyben a haza, a gyárosoknak és a földbirtokosoknak felajánlotta párthíveit […] Felvirradt a fascióknak […] kifosztották és felgyújtották a munkás- és parasztegyleteket. Fő célpontjuk a szocialista párt lett. […] Giolitti védőszárnyai alá vette a vállalkozást.

Az a törekvése, hogy a szocialistákat hatalomra segítse, meghiúsult, ezért új haditervet eszelt ki: pártfogásába veszi a rohamosztagosokat, […] ellátja fegyverrel és […] a szocialisták ellen [küldi], felhasználja az általános választásokon őket, aztán […] megszelídíti. […] A mesterkedés első és második felvonása sikerült, az utolsó megbukott. […]

Ha a fasizmus ma, dicsősége csúcspontján […] szobrot emelne a piemonti politikusnak, olyan óriásit, amekkorát ember még nem látott, […] csak akkor fejezné ki méltón háláját.”

Mussolini nekilátott igazából megszervezni a mozgalmát. Lussu a saját szemével látta, a szardíniai Cagliariban hogyan születik egy „fascio” (mondjuk így se voltak képesek másra, mint alakzatban menetelni és összeveretni magukat, úgyhogy a végén a félszigetről küldtek egy kétszeres gyilkost, aki gatyába rázta őket)

„Csatlakozott hozzájuk az összes törzstiszt […] egy professzor az egyetemről meg néhány diák. Két gyáros magára vállalta a szervezet minden kiadását. Egy tartalékos tiszt – a háborúban főhadnagyom volt, – az én pártomba lépett be. […] elbocsátották [a munkahelyéről]. Erre kilépett tőlünk […] átiratkozott a fasisztákhoz. […] azt magyarázta, hogy élni kell, és […] jó állást ígértek. Azt se titkolhatja, tette hozzá, vonzódik az erős államhoz.”

Mussolini megnyerte azokat a választókat, akik elégedetlenek voltak a saját sorsukkal vagy az országéval, sikereket vagy erősebb vezetést akartak. A fasisztáknak sikerült bekerülniük az alsóházba.

„Az ötszáz képviselőhöz viszonyítva nem [voltak] sok[an]. Csakhogy erejük tettekben nyilvánult meg, […] a többieké szavakban merült ki.

– Nem parlamenti képviselőcsoportot alkotunk, hanem akcióképes, megtorló csapatot – jelentette ki Mussolini”

Erről a többi képviselő is meggyőződhetett, amikor az első ülésnapon a fasiszták pisztollyal kergettek ki egy kommunista képviselőt.

„Misianóról […] köztudomású volt, hogy katonaszökevény […] Főképp ezért választották meg. A fasiszták viszont  ilyesmit a nemzeti méltósággal összeegyeztetetlennek tartottak. […] Bizonyos voltam benne, hogy legalább olyan tiszteletre méltó elvi okokból hagyta ott a háborút, mint amilyenekből én részt vettem benne. […] tisztességes embernek [szerintem] több bátorság kell ahhoz, hogy katonaszökevény legyen, mint háborús hős.”

Az erőszakos fellépés megdöbbenést keltett, de a képviselőket igazából az foglalkoztatta, megbukik-e Giolitti kormánya. Megbukott, ugyanis engedelmesnek vélt eszköze, Mussolini is ellene fordult. A következő kormányfő, Bonomi sem tudott mit kezdeni a fasisztákkal (bele is bukott), akik 1921 novemberében pártkongresszust hívtak össze Rómába. Erre Lussu is bejutott a zászlóalja egykori hadnagyának jóvoltából és el is beszélgetett vele.

„- Nyolcvan szövetkezeti egyletet gyújtottunk föl […] Leromboltuk az összes szocialista pártházat. Minden áldott szombat este nagy büntetőexpedíciók […] Mi vagyunk a helyzet urai.
– És a hatóságok tűrik ezt?
– A hatóságok? A hatóságok mi vagyunk. […] Belefáradtak a rendzavarásokba, a vörös zászlókba. Nem volt már hatalmuk. […] rendet teremtünk.
– Gyújtogatással és fegyveres támadásokkal?
– Nincs más eszközünk. Szavakkal semmire se mentünk. […] autókat, golyószórókat, puskákat szereztünk. […] Részben a rendőrségtől, részben a gazdaegyletektől.  […] Vége a parasztparadicsomnak. […] napi negyven lírát is megkerestek!
– És most? […]
– Tizennégy lírát. Még ez is sok. […] Tudja, hogy amikor a háború után kitűztem az érdemrendjeimet, és sétálni mentem, a képembe nevettek?
– És ezért most tizennégy lírára csökkentik a bérüket és felkoncolják őket?
– […] A parasztok úgy öltöztek, mint én, és az öszvérhajcsár lánya elegánsabban járt, mint a húgom. […] a világ kereke kifordult a helyéből, és nekünk kell visszaraknunk.”

Az elszánt társasággal csak egy ugyanolyan céltudatos és könyörtelen ember vehette volna fel a küzdelmet, Facta (az új miniszterelnök) azonban nem ilyen volt.

„Politikai pályafutásomból nem emlékszem nála optimistább emberre. Fényes nappal gyilkolják a parasztokat. A fasisztákhoz, a bűncselekmények jól ismert tetteseihez senki egy ujjal sem nyúl. Egy parlamenti bizottság tiltakozást nyújt be […] Tagja voltam […] A miniszterelnök, egyszersmind belügyminiszter mosolyogva hallgatja […] mosolyogva válaszol:
– Bízom benne, hogy hamarosan minden jóra fordul.”


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

LUSSU, Emilio: A Marcia su Roma – és a háttere. Magvető (Tények és tanúk), Budapest, 1977.

Felhasznált irodalom:

CHABOD, Federico: Olaszország története 1918-1948. (Stúdium Könyvek 62.) Gondolat, Budapest, 1957.

KIS Aladár: A Duce. Zrínyi, Budapest, 1989.

ORMOS Mária: Mussolini. Politikai életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.

A nyitóképen II. Viktor Emánuel római emlékműve. FORTEPAN / LOSSONCZY MIKLÓS (130080)

Facebook Kommentek