Giorgio Vasari életrajzgyűjteményének („A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete”) akadt egy szereplője, aki elégedetlen volt azzal, ahogy ábrázolták (egyébként is utálta Vasarit, akit undorító és hálátlan alaknak tartott), ezért megírta az önéletrajzát. Ebből persze kiderült, hogy kitűnő szobrász, ötvös, ezüstműves és sok minden más. Amikor a császári sereg 1527 májusában megtámadta és kifosztotta Rómát, a védők között volt…
VII. Kelemen pápa 1526 májusában a francia királlyal lépett szövetségre a császár ellen. Ősszel a császári hadsereg (németek, olaszok és spanyolok) Jörg von Frundsberg és a francia hadsereg egykori főparancsnoka, Charles de Bourbon vezetésével átkelt az Alpokon és szinte akadálytalanul nyomult előre. Csak éppen zsoldot nem kaptak, ezért 1527 márciusában fellázadtak és azt követelték, vezessék őket Róma ellen. Frundsberg gutaütést kapott, Bourbon pedig kénytelen volt engedni. A pápa szorult helyzetben volt, már csak azért is, mert a helyőrség nem volt elég nagy.
„követet küldött [még az előző évben] Giovanni de’ Medici úrhoz [az unokatestvéréhez, aki elesett a császáriak elleni harcban], hogy küldjön neki katonákat; a csapatok meg is érkeztek, de sorozatos botrányokat rendeztek […] Kelemen pápa [elküldte őket], Iacopo Salviati úr tanácsára”
Ekkoriban a városban élt egy firenzei születésű művész, Benvenuto Cellini is, aki azért jött ide, mert valami verekedés miatt száműzték Firenzéből, meg azért is, mert itt sokat lehetett tanulni, nyüzsögtek a gazdag megrendelők (bankárok, bíborosok) és egyébként is ez volt a világ közepe.
A császáriak 1527. május 5-én érkeztek a falak alá. Cellini néhány barátjával kiment csatát nézni, de a ködben nem sokat lehetett látni – azt leszámítva, hogy jön az ellenség. El is indultak haza, Cellini azonban nem akart úgy távozni, hogy nem csinált semmit.
„kapom a puskámat [ő készítette a puskát és a lőport is, mindkettő sokkal jobb volt a szokásosnál], s arrafelé fordítom, ahol egy sűrű és zárt tömböt láttam […] Ennek a közepét céloztam meg, mert ott megláttam valakit a többi fölé magasodni […] látom, hogy az ellenség soraiban megveszekedett zavar tört ki. […] lövéseink eltalálták s megölték Borbonét.”
Az egyetlen biztonságos hely az Angyalvár (Hadrianus mauzóleuma) volt.
Az Angyalvár. FORTEPAN / SOMOGYVÁRI GERGŐ (204430)
„Mire a kapuhoz értünk, az ellenségnek egy része a városba nyomult s a nyomunkban volt. A várban éppen eresztették lefele a védőrácsot, de akkora nyílás alul még volt rajta, hogy mi négyen becsúszhattunk. […]
Így kerültem a kapu fölötti erődítménybe, éppen akkor, amidőn Kelemen pápa a folyosókon át [folyosó volt a Vatikán és az Angyalvár között vész esetére] a várba érkezett; nem sokkal előbb még nem akarta elhagyni a San Piero-palotát, mert nem tudta elhinni, hogy az ellenség a városba tört.”
Cellini biztonságban volt, de végig kellett néznie, mi történik azokkal, akik nem voltak ilyen szerencsések.
„ott találtam a nehéztüzérséget, amelynek parancsnoka egy Giuliano nevű firenzei tüzér volt. […] nézte tehetetlenül, hogyan fosztja ki az ellenség a háza népét, s kínozza a feleségét meg a gyermekeit: nem mert közibük lőni, mert az övéit féltette […] rettenetes zokogással arcát marcangolta fájdalmában: ugyanígy a többi tüzér is.”
Cellini szerencsére tudta, mit kell csinálni.
„megfelelő helyre irányítottam a legnehezebb ütegeket s nagy rést ütöttem az ellenség soraiban […] Ha ez nem történik meg, az ellenség […] a várat támadta volna meg […] én mentettem meg a várat, s a többi tüzért is én bátorítottam vissza szolgálatához.”
Német zsoldosok egy kotabeli metszeten (Wikimedia Commons)
Ezek után persze ott tartották a tüzérségnél.
„első dolga volt [a tüzérség parancsnokának], hogy hozzám siessen, s legnagyobb elismerését fejezze ki; aztán az öt legremekebb ütegét bízta gondjaimra […] megfelelő legénységet adott mellém […] Előre kifizettetett, kenyeret és egy kis bort küldött […] ez az új mesterség egészen elragadott, s most már jobban vonzódtam hozzá, mint a magaméhoz”
Szokatlan látogatói is akadtak.
„több várbeli bíboros meglátogatott […] megmondtam, hogy ne igen nyomakodjanak előre a bástyán, mert átkozott veres sipkáikat messziről észre lehet venni […] De hiába beszéltem nekik! Végül is ki kellett zárnom őket, amiért aztán nagyon megorroltak.”
Itt következnének a háborús sztorik, de az önéletrajz elsősorban arról szólt, hogy ő a Rendkívül Tehetséges Művész, úgyhogy Róma ostroma csak egy epizód, amit elintéz tíz oldalban.
„amíg az ostrom tartott, […] sok minden érdekes dolog történt, amit érdemes volna elmondani: de nem akarok nagyon hosszadalmas lenni, s […] elkanyarodni a tárgyamtól”
Felmentő sereg nem jött.
„Kelemen pápa […] segítségért küldött Urbino hercegéhez, aki a velencei hadsereg parancsnoka volt […] amíg [kitart] a vár […], minden este három tüzet gyújtat a vár tetején, s háromszor elsütteti az ágyúit. […] Rám hárult a feladat […] Napközben persze tovább lőttem […] A pápa egyre jobban megszeretett […] A herceg segítsége azonban nem érkezett meg”
A védők főparancsnoka, Orazio Baglioni azt mondta Cellininek, adjon le egy lövést egy közeli kocsmára, ahol ellenséges tisztek lehetnek. Cellini tiltakozott, mert akkor leesett volna az egyik sánckosár, de a főparancsnok azt mondta, nem számít.
„De a kosár bizony mégis lezuhant […] Farnese bíboros [a következő pápa] és Iacopo Salviati úr közé, akiket halálra lapított volna, ha nem állanak történetesen egy kissé távol egymástól, mert […] szidalmazta [a bíboros] Salviati urat, hogy [mindennek] ő az oka […], s hogy tág tere legyen szidalmazó szavaiknak és mozdulataiknak, egy kissé eltávolodtak egymástól”
Farnese felküldte a szolgáit, hogy öljék meg a tüzért (a főparancsnoknak hirtelen máshol akadt dolga). Cellini azt mondta, aki rátámad, lelövi. A szolgák elkotródtak, aztán visszajött a főparancsnok. A művész azt hitte, felelősségre akarja vonni és neki is beígérte a halált. Valahogyan lenyugodtak a kedélyek, a főparancsnok végül azt mondta, nem történt semmi baj, csak Cellini ne emlegesse, hogy őneki bármi köze van az egészhez. Egyébként szerinte csak az a baj, hogy nem haltak bele, mert megérdemelték volna. Ezt Cellini is így látta, Salviati ugyanis sok gondot okozott az apjának (aztán neki is), és utólag úgy gondolta, a bíborost is meg kellett volna ölnie.
A botrány végül elsimult és Cellini folytatta a lelkes ágyúzást.
„Egyik nap […] a pápa […] megpillantott […] egy spanyol ezredest, akit azonnal felismert […] azelőtt ugyanis az ő szolgálatában volt. […] Én fent voltam […] az egészről mit se tudtam […] beirányítottam [az egyik nagyobb ágyút], a fojtást kiszedtem, aztán nagyobb rész finom s kisebb rész közönséges puskapor keverékével töltöttem meg, s megcéloztam […], az ágyú csövét egy kissé megemelve, hogy a golyó éles szögben repüljön ki, mert a rendes lőtávolságon kívül esett […] a kardot találta el s az emberem […] kettéhasadt. A pápa […] igen elcsodálkozott és megörvendett, hiszen [az ilyen lövést] lehetetlennek vélte”
Az ágyúzás közben egy szakmába (művészetbe) vágó megbízást is kapott. A pápa ugyanis ismerte őt, még az ostrom előtt fel akarta fogadni az udvari zenekarba (Cellini azért utasította vissza, mert álmában megjelent neki az apja és lebeszélte), és műtárgyakat rendelt tőle. Az önéletrajzból úgy tűnik, Cellininek ő volt a kedvenc megbízója, mert illő tisztelettel kezelte, pontosan és bőkezűen fizetett és (egy esetet leszámítva) nem tette fel a „Mikor lesz már kész?” kérdést.
VII. Kelemen pápa. Sebastiano del Piombo festménye még az ostrom előtt készülhetett (Wikimedia Commons)
„magához rendelt [a pápa] s velem meg Cavalierinóval együtt bezárkózott egy szobába.
Ez a Cavalierino valaha Filippo Strozzi lovászgyereke volt, francia származású […] hűséges szolga volt, a pápa felkarolta, gazdaggá tette s úgy megbízott benne, mint saját magában. […] elénk rakta [a pápa] a koronákat meg azt a töméntelen sok ékszert, ami az apostoli kamaráé volt. […] az összes drágakövet szedjem ki aranyfoglalatukból. […] mindegyiket külön-külön is papírgöngyölegbe csavartam, s így varrtuk a pápa és Cavalierino köpenyének a bélésébe […] Akkor elém tették a megmaradt aranyat, ami lehetett körülbelül kétszáz font, hogy olvasszam egybe”
Ezért elvileg fizetést is kellett volna kapnia (ez egyszer a pápa nem maga intézte, hanem Cavalierinóra bízta, aki nem adott semmit), végül úgy segített magán, hogy az olvasztás után maradt hamuból átszitálta az aranyat. Ezt meggyónta a pápának, aki azt mondta, nincs semmi baj. Évekkel (és egy pápával) később azzal vádolták, hogy a drágaköveket lopta el, amiből izgalmas történet kerekedett börtönnel, szökési kísérlettel, kutyás üldözéssel.
Közben megint eltalált egy ellenséges tisztet (kilőtte alóla az öszvért), a császári sereg új főparancsnokát (az orániai herceget), akit az emberei bevittek egy kocsmába és haditanácsot tartottak mellette.
„kiadta [a pápa] a parancsot […] a vár valamennyi tüzére a kocsmára irányítsa ágyúját, s egy puskával adandó lövés jelére mind egyszerre süsse el”
Ez persze lefejezte volna az ellenséget, de nem mindenki támogatta a tervet.
„Orsini bíboros […] ordítozni kezdett a pápával, hogy […] éppen azon tanácskoznak odaát, hogy egyezségre jussanak velünk, s ha most megöljük őket, az egész csatatér vezető nélkül marad; a fegyelmezetlen sereg pedig elkeseredésében megrohamozza a várat”
A pápának elege lett az egészből, azt mondta, csináljanak, amit akarnak. Az akciót végül lefújták. Cellini (parancs nélkül) leadott egy lövést, aminek az egyetlen „eredménye” az volt, hogy most már Orsini bíboros is meg akarta öletni őt, de a pápa megvédte.
A császáriak egy hónap után nagyrészt elmentek (már nem volt mit kifosztani, kitört az éhínség és a járvány) és Cellini hazatérhetett Firenzébe.
Forrás:
Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében. Corvina, Budapest, 1971. 81-90.
Felhasznált irodalom:
HIBBERT, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap Kiadó, Budapest, 2007.
A nyitóképen egy XIX. századi festmény Róma kifosztásáról (Wikimedia Commons)
