[KÖNYVISMERTETŐ] Mihályi Balázs (szerk.): Titkos bunkerek. A magyarországi óvóhelyek története 1917-2022.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a bombabiztos óvóhelyek, föld alá telepített gyárak, erőművek, titkos egykor volt (vagy éppen ma is aktív) katonai/polgári vezetési pontok sok olyan embert is érdekelnek, akiket amúgy nem mozgat meg a történelem. Napjainkban már számos, korábban szigorúan titkos bunker (a kötet szerzői, és most mi is a szó életvédelmi létesítmény jelentését használjuk) látogatható, vagy mert elhagyottan áll, vagy mert (és ez a jobbik eset) múzeumként, akár tematikus túrákkal, vezetéssel várja az érdeklődő közönséget. Számos sajtócikk, videó és külön honlapok foglalkoznak az egyes hazai és külföldi óvóhelyekkel, ugyanakkor eddig hiányzott egy átfogó, történészi szemszögből megírt, de a laikusok számára is fogyasztható, olvasmányos feldolgozás a bunkerek történetéről, használatukról. Ezt a hiányt pótolta a most bemutatásra kerülő kötet.
Ahogy a címből látszik, a kötet szerzői egész a kezdetekig nyúltak vissza; az első világháborúban megjelenő stratégiai bombázás (zeppelinek, majd repülőgépek) teremtette meg az igényt egyrészt a katonai vezetési pontok, (lőszer)raktárak, adott esetben fegyverzet védelmére, másrészt a polgári védelem, és a civil lakosság számára szolgáló óvóhelyek létrehozására. Természetesen már korábban is készültek földbe/sziklába vájt, vagy vastag földréteggel fedett erődök, kazamaták (ilyeneket láthatunk pl. az egri várban, de a komáromi erődrendszernél is), de a kifejezetten légibombák ellen védelmet nyújtó épületek tervezése ekkoriban vette kezdetét. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy egy ország teljes lakosságának biztosítsanak óvóhelyet (a komoly védelmi képességű objektumok elképesztően drágák voltak, és azok ma is), ugyanakkor világszerte rengeteg városban készítettek több száz vagy több ezer fős óvóhelyeket. Ezek lehettek föld alattiak (ide vehetjük a kellően mélyen vezetett metrók alagútjait, mint pl. a moszkvai vagy a budapesti M2 és M3), vagy föld felettiek, mint például a németországi Winkel-tornyok, vagy a hazai légókockák, amelyek közül az egyik csepeli látogatható is.
A kötet jól felépített, logikus sorrendben halad: az első fejezet öt tanulmánya egyfajta „alapkiképzésként” szolgál, amelyekből megismerhetjük az óvóhelyek magyarországi és nemzetközi történetét (Mihályi Balázs: Az óvóhely építésének története, nemzetközi kitekintés), az egyes metróhálózatok életvédelmi szerepét, funkcióit (Tulok Péter: Metrók nemzetközi kitekintés), a különféle óvóhely-típusokat, úgy mint a BGS, vagyis Bomba, Gáz és Szilánkbiztos, a BGA, Bomba Gáz és Atombiztos, de ide tartozik a sima árok-óvóhely is. (Mihályi Balázs – Szabó Balázs: (B)BGS és BGA óvóhelyek). Külön tanulmányt (Mihályi Balázs: Lakossági óvóhelyek) kaptak a lakossági óvóhelyek; a hivatalos életvédelmi létesítmények – legyen az nyilvános vagy üzemi – mellett lényegében minden régi társasház pincéje ilyennek tekinthető. A két világháború között, majd a hidegháborús időszakban külön szakirodalma volt a házi légópincék kialakításának, üzemeltetésének (pl. legyen vészkijárat, kellő mennyiségű ivóvíz és szerszámok, ha a bent lévőknek ki kellene ásniuk magukat). Házanként működött légoltalmi szolgálat (persze volt központi is, később Polgári Védelem néven), a pincéket rendszeresen ellenőrizték (elvben), és gyakran voltak riadógyakorlatok is, pl. a metróban vagy egyes üzemekben. Számomra ebből a részből a legérdekesebb a stockholmi Klara bunker (ami támadás esetén főleg a kormány és közigazgatási tisztviselők óvóhelyeként szolgált volna) bemutatása volt. A svéd praktikum jegyében a metróhálózathoz is kapcsolódó, 6650 nm-es, 8000 fős óvóhely békeidőben 300 férőhelyes parkolóként funkcionál. (28. o.)
Mihályi Balázs Óvófülkék, búvólyukak című tanulmánya ismerteti az országszerte ma is nagy számban látható óvófülkéket, búvólyukakat. Ezek feladata egyrészt a bombázás, és az okozott károk felmérése volt (a figyelő látta és jelentette, hogy hol csapódtak be bombák, hol keletkezett tűz), másrészt pl. vasútállomásokon ilyenekbe menekült a személyzet (a vasút stratégiai jelentősége nem szorul magyarázatra). Ennek megfelelően országszerte több ezer különféle típus készült belőlük. A vasúti változattal találkozhatunk pl. a pilisvörösvári vasútállomáson, sima óvófülkét pedig pl. a Fogaskerekű alsó végállomásán, vagy a Hunyad-orom tetején is láthatunk.
A második fejezet három tanulmánya viszonylag ismert bunkerekkel, a Budai Vár óvóhelyeivel (illetve azok egy részével) foglalkozik, mindhárom írást Szabó Balázs jegyzi. Közismert, hogy a Várhegy alatt rengeteg pince, járat, barlang található, amelyeket már a középkorban is használtak tárolásra, vagy épp azokban helyezték el a kutakat. Az ezekből kialakított házi óvóhelyek mellett több állami létesítmény is kiépült, ami nem csoda, hiszen 1945-ig a vár kormányzati/katonai központnak is számított; itt lakott Horthy Miklós kormányzó, de ide települt például a Pénzügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és a honvédség főparancsnoksága és vezérkarfőnöksége is. Ennek megfelelően a második világháború alatt komoly óvóhely épült ki az alagút közelében, amely egyrészt a kormányzó és családja, másrészt a legszűkebb állami és katonai vezetés számára biztosított védelmet (Az Alagúti óvóhely története).
Az objektumot 1945 után is használták, sőt a Rákosi-korszakban komoly tervek születtek bővítésére, atombiztossá tételére is. Ezek nagy része pénzhiány miatt ugyan nem valósult meg, ugyanakkor már a tervek is elképesztőek; gyakorlatilag a Budavári Palota központi tömbje alatt végig óvóhely húzódott volna. Nem kevésbé érdekes a bunker egyetlen aktív „bevetése” is; a kubai rakétaválság (1962) alatt ugyanis aktiválták a létesítményt, amibe szovjetek is települtek, de az ő feladatuk a papíron szövetséges (és házigazda) magyarok lehallgatásában merült ki. Szintén Szabó tanulmánya (A Sziklakórház története) ismerteti a vár talán legismertebb föld alatti objektuma, a ma múzeumként működő Sziklakórház, illetve Kincstár és teherelosztó a Vár alatt című munkája az Úri utca 72. alatti pince és óvóhely történetét is. Ez utóbbi a Nemzeti Bank trezorjaként kezdte pályafutását, Budapest ostroma alatt óvóhelyként szolgált, később pedig villamos teherelosztó központként funkcionált. Ezen minőségében ismerhette meg sok TV-néző is, ugyanis a 60-as/70-es években a „Ki mit tud?” és a Táncdalfesztivál közönségszavazásának élő adásában is szerepelt. A szavazás úgy működött, hogy a műsorvezető megkérte a nézőket, hogy úgy szavazzanak kedvencükre, hogy amikor elhangzik a neve, kapcsolják fel otthoni villamos berendezéseiket. A 30 méter mélyen lévő teherelosztóban mérték a feszültséget, és ez alapján állapították meg, hogy kire szavaztak többen.
A következő fejezet öt tanulmánya további budapesti föld alatti objektumokat mutat be. Olvashatunk a gellérthegyi Sziklaközpontról (Mihályi Balázs: Gellérthegy, Sziklaközpont), ahonnan egykor a légvédelmet irányították, háborús filmekből is ismert hatalmas térképek és a mindenkori helyzetképet ábrázoló üvegfalak segítségével. Más szemszögből is megismerhetjük az M2 és M3 metrót (Tulok Péter: M2, M3 Metró) – az M4 esetében nem épület ki óvóhelyi funkciók, elsősorban pénzügyi okok miatt, és virtuálisan bejárhatjuk Budafok és Kőbánya több kilométeres alagútrendszereit (Mihályi Balázs: Kőbánya, Budafok pincerendszerek). Az egykor kőfejtőként működő járatok közül a leghosszabb a kőbányai 20 kilométeres, ami mellett van egy 12 kilométer hosszú és számos kisebb is, de ahogy a mellékelt térképen is látható, Budafokon is komplett „utcahálózat” van a föld alatt. A kőbányai járatokba helyenként teherautóval is be lehetett hajtani, és 1944 őszétől ide terveztek több hadiüzemet is áttelepíteni. A 18. századtól ezeket a járatokat bor tárolására, majd sör és pezsgőkészítésre is használták (Dreher, Törley), ezen funkciójukat részben napjainkig megőrizték. Külön tanulmány (Szabó Balázs: F-4, Rákosi óvóhelye) mutatja be az F4 számú óvóhelyet, amely kb. a mai Nádor utca – Zoltán utca – Steindl Imre utca alatt található, és eredetileg Rákosi, valamint a pártvezetés számára készült. A helyszín nem véletlen, hiszen a környék ekkor a kommunista párt (MDP) központja volt, ráadásul közel esett az épülő metróvonal (a mai M2) is. Rákosi ugyanakkor sosem használhatta bunkerét; a többszörös csúszás után az csak a 60-as években készült el, ráadásul módosított változatban. Ez a bunker is ismert, több fotó és videó is található róla az interneten, és a tanulmány szerzője korábban külön kötetben is bemutatta.
A fejezet számomra legérdekesebb tanulmánya az óbudai föld alatti gáztározóról szól (Ádám Bence: Az óbudai gáztartó). A különleges objektumot a hidegháborús hangulat „szülte” (1952 és 1954 között készült) egyfajta kísérleti projektként, amiben azt vizsgálták, hogy mennyire válthatók ki föld alatti tárolóhengerekkel a sérülékeny felszíni gáztartályok. A Tábor-hegy oldalába vájt létesítmény lényegében két beton hengerből áll, amelyeket vékony acéllemezekkel béleltek, hogy megakadályozzák a gáz kiszökését. A dolog működött, viszont a hatalmas költségek miatt letettek arról, hogy föld alatti tározók hálózatát építsék ki, sőt, az egyetlen elkészültet sem fejezték be. Ráadásul olyan hirtelen hagytak fel az építkezéssel, hogy az egyik járatvéget nem is falazták el. Ez talán szerencsésnek is tekinthető, hiszen így teljes épségben megmaradhatott a déli henger végében 2011-ben felfedezett Királylaki-barlang.
A negyedik fejezetben kilenc tanulmány mutat be különféle vidéki bunkereket, Szálasi Ferenc farkasgyepűi (sosem használt), Kőszeg melletti és Brennbergbányai óvóhelyeitől kezdve szovjet atombombaraktáron át a Mátra mélyébe fúrt lőszergyárig. Rohánszky Mihály írásából kiderül, hogy a kőszegi Szálasi-bunker, ellentétben pl. Hitler A bukás c. filmben is bemutatott berlini óvóhelyével, csak arra szolgált, hogy légitámadás esetén védje a nemzetvezetőt és szűkebb környezetét. Annak ellenére, hogy pár hónap alatt készítették a háború vége felé, elég komoly munkát végeztek, a néhány helyiség mintegy 30 méter mélyre került a hegyoldalba.
A háború után az objektumot kifosztották, majd a határt őrző szovjet katonák melegedtek a felszíni épületekben. Rövidesen felrobbantásáról határoztak, de győzött a lustaság; a robbanószert nem levitték, hanem kötélen eresztették le a lejáró-aknákban, így csak azokat sikerült berobbantani. A bunker ma elhagyatott, életveszélyes állapotú; 2002-ben ugyan elkezdték feltárását, helyreállítását, de a tervezett múzeum végül nem valósult meg. Ahol szükséges, a szerzők alaposabban ismertetik a szükséges történelmi előzményeket, körülményeket, a Szálasi-bunker esetében Kőszeg 1945-ös védelmébe nyerhetünk mélyebb betekintést, megismerhetjük a testőrzászlóalj kitartását, illetve a később tábornoki rendfokozatig, majd a halálsorig, és végül az Egyesült Államokig jutó Király Béla (akkor százados) itteni tevékenységét, vagyis hogy átsétált a szovjetekhez és átadta nekik Kőszeg védelmi terveit.
Hegedűs Ernő és Szabó Balázs tanulmánya mutatja be a Törökbálint melletti, hatalmas föld alatti lőszerraktárat, amely ugyan már nem üzemel, de még mindig zárt terület. Az 1937-re elkészült, U alakú létesítményben 33 raktár (többnyire 150 nm-esek) kapott helyet, a lőszereket csilléken mozgatták. A lőszerraktárhoz köthető egy kilenc halálos áldozatot (többségük a raktárban dolgozó női polgári alkalmazott volt) követelő tragédia is, ami során hatalmas mennyiségű szovjet tüzérségi gyújtó (amik szerkezetük miatt eleve könnyen detonáltak) robbant fel. A szerző hosszasan idézi a megmaradt gyújtók hatástalanítására és a maradványok összeszedésére kivezényelt tűzszerészek egyikét, Hajdú Ráfis Jánost, akit érthető módon megviseltek az átéltek.
„Lehajoltam a törmelékhez, és egy női húscafatot emeltem fel. Rosszul lettem. A kormos falnak támaszkodva álltam egy darabig, talán eszméletlenül. Nem tudtam, hogy a többiek mit éreztek, de a munkát lassan megkezdtük. Csak mi, kiskatonák voltunk a helyszínen.”[213. o.]
Szintén ehhez a lőszerraktárhoz köthető az 1991. áprilisi törökbálinti zendülés, amely során az őrséget adó sorkatonák jelentős része, rossz körülményeikre hivatkozva, megtagadta a szolgálatba lépést. Az eseményről, sajtóvisszhangjáról és a következményként fellángolt társadalmi-katonapolitikai-honvédelmi vitákról részletesen ITT olvashatunk.
Kaján Marianna A Gödöllői Királyi Kastély kormányzói B. B. G. S. óvóhelye című tanulmánya egyrészt bemutatja a kastély alá a háború alatt épített, kis méretű kormányzói óvóhely történetét (Horthy és családja a nyarakat többnyire Gödöllőn töltötte, így indokolt volt oda is építeni egy államfői óvóhelyet), másrészt betekintést nyerhetünk a kastély 20. századi történetébe, illetve az ottani és a gödöllői légoltalom megszervezésébe, működésébe is. Ezt követi Tulok Péter a balatonfűzfői Nitrokémia gyár föld alatti erőművéről szóló tanulmánya. Az akkor jóformán még lakatlan Balaton-parton kényszerből, rekord idő alatt építettek fel egy lőporgyárat, hogy kiváltsák a trianoni korlátozások miatt leszerelendő mosonmagyaróvári üzemet, ami eleve sérülékeny helyen, a határ mentén volt. Az 1922-1924 között kiépült gyárnak tervezték föld alatti részlegét is, hogy légitámadások esetén se kelljen leállni, de végül csak az erőmű került föld alá (szó szerint, ugyanis nem beásták, hanem ráhordtak egy dombot). Külön érdekesség, hogy az erőmű hatalmas szénigényét külön vasúttal biztosították, amin tűz nélküli gőzmozdonyok (ezeket az adott üzem kazánjából töltötték fel gőzzel) közlekedtek a robbanásveszély miatt. A föld alatti erőmű 1972-ig működött, a csúcsidőszakban évi 275 000 tonna, vagyis 11 000 vagon szenet fogyasztott el. A gyártelep külön érdekessége volt – mint azt Kaán Károly idézett visszaemlékezéséből megtudhatjuk – hogy az elkerített erdős részen rendkívül gazdag madárvilág telepedett meg, ami nem csoda, hiszen a gyári lakótelepen élőket leszámítva más nem járt arra, és nekik is tiltották a macskatartást, valamint rendszeresen irtották a madarakra veszélyes állatokat.
Benedek Levente és Szabó Balázs tanulmánya egy hidegháborús megyei vezetési pontot mutat be; ezek típusterv alapján készültek 1968 és 1974 között minden megyében, így „aki egyet látott, mindet látta”. Az objektumban háború esetén a megyei pártvezetés és polgári védelmi irányítás működött volna úgy, hogy az (atom)támadás utáni első 72 órát a bunkerben át tudták volna vészelni. Ezen óvóhelyek egy része még ma is titkos, néhánynak azonban ismert a helye (pl. Bács-Kiskunban Ágasegyháza, Győr-Moson-Sopronban Tényő, ez utóbbi múzeumként látogatható is). Ezek az építmények elsősorban védett irodaként és kommunikációs központként készültek, ugyanakkor pihenőhelyiségek is kiépültek, valamint komoly mennyiségű élelmet, tartalék vizet (alapesetben hálózatra voltak kötve), gyógyszert is felhalmoztak. A megyei vezetési pontokkal kapcsolatban keringtek olyan legendák, hogy ezek a pártvezetők titkos luxusbunkerei, puha szőnyegekkel, étel- és italkülönlegességekkel; miután a létesítmények bejárhatóvá váltak, kiderült, hogy valóban csak legendáról van szó. Pajti Zsófia Viktória a lillafüredi légvédelmi vezetési pontot mutatta be.
A Palotaszállóval szemben lévő objektum már a második világháború előtt elkészült; a bunker mintegy 12 millió pengőbe került, az építkezést pedig a szomszédban folyó üdülőépítésekkel próbálták meg álcázni a szomszédból éberen figyelő csehszlovákok előtt. Az 50-es évektől a „Sziklának” nevezett óvóhelyről koordinálták egyrészt a Miskolcot övező légvédelmi gyűrűt (csak ott és Budapest – Sztálin/Dunaújváros körül épült ki hasonló), másrészt a Dunától keletre eső légteret is innen figyelték, emellett kapcsolatban álltak a Gellért-hegybe ásott, az országos légiforgalmat koordináló Sziklaközponttal is (amiről szintén szerepel tanulmány a kötetben). Az objektum bejáratát később civil küllemű irodaépülettel „álcázták”, ahol pihenőt is kialakítottak, de az első időszakban az itt szolgálók (főleg nők) a teljes 24 órás váltást a föld alatt töltötték. A bunkerben a rendszerváltás után egy ideig diszkó üzemelt, egyes részeit pedig mára elbontották. Kizmus Szabolcs a tótvázsonyi szovjet bázis és atomfegyver-raktár („Kis-Moszkva”) történetét bemutató tanulmányból az épület története mellett megtudhatjuk, hogy mikor és mi módon kerültek szovjet nukleáris fegyverek a Varsói Szerződés országaiba, betekintést nyerhetünk azok mozgatásába, kezelésébe, illetve tervezett bevetésük módjaiba és lehetőségeibe is. A MOnolit típusú raktár megismerése mellett bepillanthatunk az itt élő szovjet katonák (főleg tisztek) és családjaik mindennapjaiba is. Nekik jóformán el sem kellett hagyniuk a bázist, volt külön teaház, bolt, könyvtár, óvoda és alsó tagozat is. Az írásban rövid kitekintést kapunk a többi magyarországi atomfegyver-tárolóról is (Kunmadaras, Tab, Császár), illetve több fényképet is láthatunk tökéletes állapotban megőrzött lengyelországi és németországi ugyanilyen objektumokról is. Mivel az objektum csak a 60-as években készült el, a szokásos kronológiai bontás (1956-tól a rendszerváltásig) helyett talán szerencsésebb lett volna esetünkben az építéstől a rendszerváltásig alfejezet-címet választani.
Tótvázsony után ismét visszakanyarodunk Miskolcra, pontosabban a Diósgyőri Ágyúgyár vezetési pontjához, amit Szabó Balázs: A Diósgyőri Ágyúgyár G-1 vezetési pontja című tanulmányából ismerhetünk meg. Diósgyőrben (a kohászattól külön) már 1915-ben elkészült az ágyúgyár, ami a szocialista időszakban is gyártott (licenszben) lövegeket, valamint dízelmotorokat, aggregátorokat, kompresszorokat is. Az itteni bunker 600 fős befogadóképessége (persze csak rövidebb távon) bőven elég volt a gyár munkásainak. Ez az óvóhely – hasonlóan a környékbeli üzemekéivel – kapcsolatban volt a lillafüredi vezetési ponttal. Itt is tervezték földalatti üzem kiépítését, de a pénzhiány ekkor is keresztülhúzta a számításokat. Az óvóhely különlegessége, hogy a rendszerváltás után sem „privatizálták”, berendezési tárgyai (térképek, telefonok, iratok) még a 2000-es évek elején is hiánytalanul megvoltak. Azóta azonban állapota a karbantartás hiánya miatt leromlott. Ehhez a létesítményhez is kapcsolódik egy Rejtő-regénybe illő legenda, ami szerint volt egy páncélszekrény, amit csak 1990 után nyitottak ki az akkori őrök. Arany, drágakövek és ékszerek helyett viszont csak egy vészkijáratot találtak, ahol anno a fusiban készített kávéfőzőket, darálókat csempészték ki az élelmes dolgozók. Mivel ilyen vészkijáratot sem a terveken, sem a bejárásokkor nem találtak, minden bizonnyal csak a helyi folklórban létezett. Az utolsó tanulmányt Mihályi Balázs jegyzi, és a Jobbágyiban található Andezit Műveket [egy időben Tömegcikk Művek Nemzeti Vállalat] mutatja be. Az írás mindössze pár oldalas, ugyanis a titkos, föld alatti lőszergyárnak indult objektumról nagyon kevés forrás érhető el, ráadásul még ma is zárt terület. Az építkezést 1949-ben kezdték meg, de igen döcögősen haladtak, mert sem a tervezők, sem a kivitelezők nem rendelkeztek tapasztalattal (ne felejtsük, sok százezren estek el a háborúban, illetve voltak fogságban, ráadásul sok műszaki értelmiségi is vagy elmenekült az országból, vagy épp börtönben ült). A vízellátást például a Zagyvára alapozták, és csak menet közben derült ki, hogy nem elégendő a vízhozama, a kőzet fejtéséhez is Ausztriából kellett légkalapácsokat hozatni, ráadásul a szakemberek jó részét átvezényelték a budai Alagút-óvóhely bővítéséhez. Az ambiciózus tervek szerint évente 220 millió gyalogsági töltény készült volna itt, teljesen védetten atom vagy más támadástól. 1951-től meg is indult a gyártás, de rengeteg selejt készült (30-40%), ami lőszerek esetében nem csak problémás, de életveszélyes is lehet. 1953-tól folyamatosan fogták vissza a pénzrabló hidegháborús fejlesztéseket (pl. az óbudai gáztározó is ennek esett áldozatul), Jobbágyiban így civil eszközöket is elkezdtek gyártani (szelepek, traktoralkatrészek, fúrógépek). 1955-től indult meg egy felszíni üzem építése (a föld alatti munka sokkal többe került), de végül 1960-ban az üzem bezárásáról határoztak. Az objektum azóta is zárt terület…
A könyvben szereplő tanulmányok színvonala egységes, és a szerzők-szerkesztők ügyeltek arra, hogy az írások struktúrája is egységes legyen. A bevezető után különböző „mérföldkövek” szerint, kronologikusan ismertetik az adott objektum történetét (pl. a második világháború alatt, vagy 1956-tól a rendszerváltásig). A szerzők felhasználtak minden elérhető levéltári forrást (ezek egy része sajnos elpusztult vagy még ma is titkos), sajtóanyagot, ahol volt, szakirodalmat (pl. a légoltalom kérdésével számos könyv, brossúra foglalkozott a 30-as évektől). A kötet külön erénye, hogy minden tanulmány végén személyes visszaemlékezéseket is olvashatunk, ami sokkal személyesebbé teszi, „közelebb hozza” az adott objektumot, illetve az egykor abban élőket/dolgozókat. A visszaemlékezések révén tudhatjuk meg, hogy milyen volt megszülni egy gyereket (és micsoda kihívást okozott táplálni) az Úri utca 72. óvóhelyén, vagy milyen borzalmakat látott az a fiatal tűzszerész, akit a törökbálinti lőszerraktárban történt robbanás után vezényeltek ki hatástalanítani és maradványokat összeszedni. Számos bunkerhez kötődnek különféle legendák (pl. az egyes megyei pártvezetők „perzsaszőnyeges” luxusbunkerei), a szerzők ezeket is bemutatják, ha van rá forrás, cáfolják is.
A lillafüredi Szikla videón, láthatóak az átalakítások és az eredeti gépészeti rendszer is. A falak egy részét utólag festették át, de a kék-sárga csíkozás eredeti, ezzel is próbálták vidámabbá varázsolni a komor hangulatú munkahelyet.
Mindenképp ki kell emelni a kötet nagyszerű kép/ábra/térkép anyagát; az archív fotók mellett (pl. a Sziklaközpontban közvetlenül az ostrom után készített szovjet képek) a szerzők saját fényképeit is láthatjuk. Ez utóbbiak különösen akkor érdekesek, ha az adott objektum csak külön engedéllyel, vagy mondjuk csak sajtóbejárások keretében látogatható. A saját fotók emellett külön atmoszférát is teremtenek, tökéletesen mutatják be a föld alatti, többnyire szűk, gépészeti berendezésekkel zsúfolt objektumok hangulatát. Ahol lehetett, közölték az óvóhelyek eredeti tervrajzait és/vagy azok alapján Mihályi Balázs által készített ábrákat. Szintén Mihályi munkáját dicsérik a különféle térképek is, amelyeken térben is elhelyezhetjük a bunkereket, valamint láthatjuk méreteiket is. Ezek mellett számos levéltári dokumentum fotója, vázlatrajzok, továbbá korabeli polgári védelmi plakátok is színesítik a könyvet.
Egy esetleges második kiadáshoz/folytatáskötethez talán jobb lenne a különféle szakkifejezéseknek, rövidítéseknek egy külön kislexikon-fejezetet szerkeszteni, és a kötet színvonalát tovább emelné egy áttekintő térkép, a benne szereplő (és/vagy említett) bunkerek elhelyezkedésével. A könyv értékéből semmit nem von le, de újabb megjelenés esetén érdemes lehet ellenőrizni, hogy a rövidítések első említéskor kerüljenek feloldásra, egységesíteni a számnevek írásmódját, illetve a lehető legminimálisabbra szorítani a „nyomda ördögének” ténykedését (aki írt már bármit is, az pontosan tudja, hogy teljesen sosem lehet kiszorítani), legyen szó elütésekről vagy a szövegszerkesztő hibás automatizmusairól.
A szerzők alapos, látványos és hiánypótló munkát készítettek. Természetesen az ország összes nagyobb bunkerének/óvóhelyének bemutatása túllépné egy könyv kereteit (akkor is, ha az aktív létesítményeket nem számoljuk), így eleve „csak” válogatásról lehetett szó. Az viszont tökéletesre sikerült; a szükséges és érdekes történelmi ismertető és nemzetközi kitekintés mellett jó arányban válogattak civil és katonai, ismert és kevésbé ismert, elhagyott és látogatható bunkereket, bunkertípusokat. A könyvben egyaránt szerepelnek ismert és kevésbé ismert objektumok, de előbbiek esetén is sikerült a szerzőknek új adatokat, forrásokat bemutatnia. A kötet olvasmányos stílusának és nem kis részben kiemelkedő kép- és illusztráció-anyagának köszönhetően a szakmai közönség mellett urbexeseknek, országjáróknak és azoknak is ajánlott, akiket „csak” érdekelnek az óvóhelyek, föld alatti létesítmények.
Mihályi Balázs (szerk.): Titkos bunkerek. A magyarországi óvóhelyek története 1917-2022. Erdélyi Szalon, Budapest, 2023. 319 oldal
A nyitóképen: az egykori Dunai Repülőgépgyár légókockája Szigethalom és Tököl határában, 2023. (A szerző felvétele)
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.