Az 1977-es bukaresti földrengés magyar áldozatai

Tóth Eszter Zsófia

1977. március 4-én Románia délkeleti részét a Richter Skála szerinti 7.2 erejű földrengés rázta meg. A földrengésnek 1574 halálos áldozata volt, közülük a Bukarestben 1570-en haltak meg. 32 tömbház összedőlt és 130 megrongálódott. A bukaresti áldozatok között volt Szilágyi Attila Kobak 16 éves fiú, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella gyermeke, Dankanits Ádám művészettörténész és nyolc éves fia, Dankanits László. Kobak a Dankanits családnál volt éppen. E cikkben a földrengés korabeli magyar sajtóvisszhangjának néztem utána és elsősorban annak, kik voltak a magyar áldozatok.

A magyar áldozatoknak sorstragédiákba illő életút jutott osztályrészül. Kobak édesapja, Szilágyi Domokos költő egy évvel korábban lett öngyilkos. Mint ma már tudjuk, Szilágyi Domokost „Balogh Ferenc” fedőnéven beszervezte a Securitate és 1958-1965 között ügynök volt. Ez is oka lehetett öngyilkosságának. Hervay Gizellával közös gyermeke, Kobak volt a Kobak könyvek főhőse gyermekként. Kobak első könyve 1966-ban, Kobak második könyve 1968-ban az Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg. A korabeli ajánló szerint nevelő célzatú, nyúlfarknyi mesék voltak olvashatóak a fiatalság számára:

„Kobakról, a kalandjárta óvodásról szólnak a mesék, melyek környezetvilága, még játékfigurái is annyira élethűek, mint a könyv kis hőse. Motorizált játékszerei olykor összeverekszenek, de tudnak igaz barátságra inteni, kinevetik a dicsekvő, csengő- bongó üveggolyót, és megdicsérik a szerény, dolgos agyagtörpét. Ruhácskája, kisköténye hű pajtások, kik megdorgálják Kobakot, ha szófogadatlan az evéskor vagy az óvodában. A szorgalmasság, jó magaviselet árán kiharcolt igazi Fiathatszáz játékautóvá zsugorodik vissza, mert Kobak hazudott, és rossz gyermek volt.”[1]

Édesapja öngyilkossága után, a gyászidőszakban előfordult, hogy a fiút édesanyja baráti családoknál helyezte el, így került Bukarestbe is a földrengés időpontjában. Az anyának – aki ekkor már Budapesten volt – fia tragikus halála után lelkifurdalása volt emiatt, amelyet öninterjújában megírt. Kobak

„Tizenöt éves korára négy nyelven olvasott a halakról. Csak a halak érdekelték már. Nyaranta elment a nagybátyjához, aki halbiológus volt. Csavargó kedvű fiatalember. Járták az erdőt Sepsiszentgyörgy mellett. A nagybátyja egyik napról a másikra vírusos agyvelőgyulladást kapott, meghalt. A fiam ott volt. Elvesztette a nagybátyját, elvesztette a halait is. Rá néhány hónapra az apja sírja szélin állt. Engem oda sem mertek engedni. Akkor csináltattuk az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra. De — Istenem! — csak én jöttem. Úgy volt, hogy a fiam jön utánam. Április negyedikén kellett volna megérkeznie, március negyedikén volt a földrengés Bukarestben. Nézd meg az útlevélfényképét! Iszonyat a szemében. Nem tudom életem végéig megbocsátani magamnak, hogy nem hoztam magammal a fiamat.”[2]

Hervay Gizella 1982-ben Budapesten lett öngyilkos. Egy unokatestvér blogbejegyzése is foglalkozik a tragikus sorsú családdal:

„1977. március 4-én, este 21.22-kor óriási, a Richter skála szerinti 7,2-es erősségű földrengés rázta meg Bukarestet. 32 tömbház dőlt össze, további 130 rongálódott meg. Március 5-én este már 508 halottat és több mint 2600 sérültet tartottak számon, de ezek a számok később még nagyobbra nőttek… 8 éves voltam, de nagyon élénken emlékszem arra a napra. Szombat reggel volt, amikor mese helyett döbbenten néztük a TV-ben a képeket, és jött a hír, mindösszesen három magyar halott van, valamelyik bukaresti magyar újság szerkesztőségében. Összenéztünk, láttam édesapám arcán az összeszaladt ráncokat… Kik lehetnek azok? És akkor bemondták, köztük van unokatestvérem, Szilágyi Attila, Kobak. Még csak 16 éves volt. Akkor sem értettem, mit keresett egyedül, szülei nélkül este ott? Erre máig sem kaptam választ… Súlyos veszteség volt, érthetetlen, felfoghatatlan…”[3]

Dankanits Ádám művészettörténész szintén a földrengés áldozata lett 45 évesen és nyolc éves fia, Dankanits László is. Felesége Varga Katalin a földrengést túlélte, azonban később autóbalesetben elhunyt. Dankanits Ádám posztumusz kötetét, mely a Hagyományos világ alkonya Erdélyben címet viselte, 1983-ban jelentette meg a Magvető Kiadó. A kötet nem volt teljes, ugyanis egy része elpusztult a földrengésben.[4] Nézzük meg, a korabeli filmhíradó és alapok hogyan számoltak be a földrengésről.

https://www.youtube.com/watch?v=du-_mvIffA8

A Népszabadság 1977. március 6-i száma a 6. oldalon helyszíni tudósításban számolt be az eseményekről:”

„Repülőgépünk szombaton a kora délutáni órákban készült leszállásra a Bukarest—Otopeni repülőtérre; fentről már látni lehetett a házak ledőlt kéményeit, majd a repülőtér központi csarnokának hatalmas betört ablakai jelezték számunkra a román fővárosban pusztító földrengés első nyomait. Miközben az autóval a város központja felé haladtunk, egymás után tűntek szemünkbe a leomlott házfalak, mindenfelől leszakadt erkélyek, lezuhant kerítések, összetört gépkocsik voltak láthatók. A legnagyobb károkat szenvedett városnegyedekben karhatalmi egységek, katonák, rendőrök, milicisták segítettek s tartották fenn a rendet. Szemtanúk beszámolója szerint a mintegy 40—50 másodpercig tartó természeti katasztrófa után összefüggő fehér porfelhő lepte el Bukarestet, elsősorban régi, történelmi városrészét. Itt, a belvárosban okozta a legnagyobb kárt emberéletben és anyagiakban te a nagy erejű földrengés. Főleg a két világháború között épült házak szenvedtek sokat, de láttam romokban heverni új toronyházakat és ultramodern, nemrég átadott szállodát is összerepedezett falakkal, törött ablakokkal. A Sahia úton, a Rosetti út és a Magheru körút sarkán, a Néphadsereg útján, a Balcescu körúton kártyavárként összeroskadt 8—10 emeletes épülettömböket vesznek körül katonai kordonok és a megmenekült hozzátartozók aggódó csoportjai. A hatalmas markológépek szünet nélkül dolgoznak, hogy a felismerhetetlenségig összezúzott lakásokat, tört bútorzatot eltávolítsák s a halottakat, sebesülteket kiemelhessék a törmelékek alól.”[5]

A fölrengés utolsó túlélőjére nyolc nappal a katasztrófa után bukkantak: az 58 éves Elena Eneka tudatánál volt és vizet kért, családtagjai felől érdeklődött. Kezében egy tranzisztoros rádióval találták meg, elképzelhető, annak a híreiből merített erőt.[6] Egy évvel később már pontos adatokkal rendelkeztek: 1977. március 4-én 21 óra 22 perckor, a Vrancea hegységben mozdult meg a föld. Bukarestben 72 másodpercig tartott a rengés, melynek 1570 halálos áldozata, 11300 sérültje volt. 32900 lakás pusztult el, 22 lakótömb omlott össze.[7] A korabeli lapok természetesen hangsúlyozták azt is, hogy a román párt vezetősége a helyzet magaslatán állt, Ceaucescu hazautazott, a pártvezetőség ülésezett, és maga Kádár János is táviratban fejezte ki együttérzését.

„A földrengés hírére Nicolae Ceausescu, Románia elnöke és a párt főtitkára, aki külföldön tartózkodott — megszakította afrikai körútját, és 12 órával a katasztrófa után már visszaérkezett Bukarestbe. Együtt a párt és az állam más vezetőivel, érkezése után azonnal a városnak a földrengés által sújtott övezetébe indult, a későbbiekben ellátogatott a vidék földrengés sújtotta területeire is. A Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottsága a földrengés óta több alkalommal is tartott ülést;.”[8]

Természetesen nem késett a szovjet segítség sem:

„A Szovjetunió egy nagypaneles házgyárat ajándékoz Romániának, amely évente 70—80 ezer négyzetméter alap- területű lakás felépítését teszi lehetővé. Ezzel együtt összesen több mint 10 millió rubel értékben építőanyagokat, teherautókat, traktorokat, buldózereket, mentőautókat és egyéb berendezéseket küldenek.”[9]

A földrengésről megemlékezett Illyés Gyula is naplójában, a román irodalmi élet veszteségeit, személyes ismerőseit számba véve:

„1977. március 14. Legyen csak egy-két személyes ismerős, az országos katasztrófa rögtön megemberiesül-, ekkor hasít belénk teljes borzalmával. A messzi bukaresti földrengés azóta hat közelien, amióta itt a hír: ottveszett Alexander Ivasiuc, a regényíró is, akivel még Londonban ismerkedtünk össze, s aki töltött egy délutánt pesti lakásunkban is. Okos, tartalmasán szkeptikus, tehetséges ember volt – máramarosi származék, fölmenői magyar nemességűek is a XVI. század óta. És Veronica Porumbacu és Baconsky!”[10]

A román áldozatoktól a Kritika 1977. áprilisi száma 2. oldalán így búcsúzott, kiemelve Veronica Pombacut, A,E, Baconskyt, Mihai Grafitát, Savin Bratut:

„Nehéz a búcsú romániai elvtársainktól. A vak véletlen, a természeti katasztrófa szörnyű csapása szakította meg pályafutásukat, tette mindörökre befejezetté életművüket, melyeket romániai olvasóik mellett a magyarországi szellemi élet is mint értékes, fontos alkotásokat tart nyilván.”[11]

A földrengés kapcsán Gheorghe Ursu felelősnek tartotta Nicolae Ceaucescut, mivel az összedőlt tömbházak nem földrengésbiztosra voltak építve és nem is tették földrengésbiztosság őket, spórolási okokból. Gh. Ursu diktatúraellenes értelmiségi 1985. november 17-én a bukaresti milícia fogdájában az ott elszenvedett kínzások következtében hunyt el.[12]

A természeti katasztrófa áldozatainak történetei egyéni sorstragédiák. Életútjukat tragikusan hirtelen zárta le a földrengés. A katasztrófa korabeli kommunikációjában felsejlik a kor, a diktatúra is.

Felhasznált források

[1] Korunk, 1969/5. 810. o.

[2] Hervay Gizella: Hazulról haza öninterjú Látó, 1991/5. 606-625. o.

[3] Szentkirályi-Szász Karcolatok

[4] A Hét, 1983. október 7. 8. o.

[5] Népszabadság, 1977. március 6. 6. o.

[6] Népszava, 1977. március 15. 8. o.

[7] Népszabadság, 1978. március 4. 6. o.

[8] Magyarország, 1977.11. 10. o.

[9] Népszava, 1977. március 15. 8. o.

[10] Holmi, 1991. 1. 22. o.

[11] Kritika 1977/4.  2. o.

[12] Beszélő, 1997/7. 64. o.

Irodalom:

Pécsi Györgyi: Mocsok által jutunk kincshez. Irodalmi Szemle, 2006/12. 89-92. o.

Tófalvi Zoltán: Szilágyi Domokos és a Securitate. Korunk, 2014/1. 53-67.o.

A nyitóképen: a földrengésben megrongálódott házak a belvárosban