„A birodalom védőbástyája” – A török háború kérdése az 1594-es regensburgi birodalmi gyűlésen

A török háborúkra költött pénz egyik forrása a császárságból érkező „töröksegély” volt, ugyanis a Magyar Királyság nemhogy önmagában, hanem a csehekkel és az örökös tartományokkal együtt sem tudott eleget összeszedni. A propagandával alaposan megdolgozott császári alattvalók lelkesen (vagy kevésbé lelkesen) fizettek és később talán azért is kapkodták el az újságlapokat, mert látni szerették volna, kapnak-e valamit a pénzükért.

Az 1594 tavaszán összehívott regensburgi birodalmi gyűlésen a birodalmi rendek képviselői meglepve értesülhettek arról, hogy három évtized után megint háború van Magyarországon. Rudolf császár nem aprózta el a dolgot: a veszélyre hivatkozva egy hatvanezres hadsereg toborzására és ellátására elegendő pénzt kért. De miért van szükség a töröksegélyre, kérdezhették  a követek. Hiszen az uralkodó, „aki a Német-Római Szent Birodalomban és a szomszédos országokban [a] békét és nyugalmat felépíteni, elterjeszteni szándékozott”, tartotta magát a drinápolyi békéhez, ha közeledett a lejárat ideje, már szólt is a portai követnek, hosszabbítsa meg a szerződést. Persze mindkét részről megesett, hogy a végvári őrségek időnként átcsaptak a határon, ezúttal viszont nagyobb léptékű békebontásra került sor.

„A kereszténység ősellensége szégyenletes és barbár módon megtörte a békeállapotot, amikor nemcsak a Magyar Királyságot, hanem a szomszédos keresztény országokat is betörésekkel és hadjáratokkal megtámadta. Különösen a vérszomjas boszniai basa, Hasszán foglalt el jelentős határmenti településeket, e harc csúcspontjaként került sor Sziszek ostromára.”

Hasszán kudarcot vallott és maga is elesett. Hogyan lett ebből a helyi jellegű összeütközésből háború? A válasz a török birodalom működésében rejlik. A birtokosok ugyanis nem örökbe kaptak földet a szultántól, bármikor elvehette tőlük, ha a hadjáratok során nem teljesítettek jól (vagy hozzátehetett, ha igen). Mindenki kereste az alkalmat, hogy a harcokban védje meg (vagy terjessze ki) a saját birtokát és akkoriban pont elillant egy ilyen lehetőség. 12 évnyi háború után, 1590 tavaszán kedvező békét kötöttek Perzsiával. A háború lezárása azonban azt jelentette, hogy a hadsereg munka (és zsákmány) nélkül maradt és lázongani kezdett. Murád szultán, hogy foglalkoztassa csapatait, hadat üzent a „bécsi királynak”.

„Minden emberi jogot figyelmen kívül hagyva, az eddigi török háború[k] során még soha elő nem forduló módon […] a Konstantinápolyban tartózkodó császári követet, Friedrich von Kreckwitzet [házi őrizetbe helyezte], majd az egész kereszténységet meggyalázva embereivel együtt vasra verte…”

Ezt akár rémhírnek is tekinthetnénk. A törökhöz küldött követek sérthetetlenségét csakugyan nem mindig tartották tiszteletben (II. Ulászló követét, Bélay Barnabást lényegében túszként tartották Szelim szultán udvarában), úgyhogy bárkivel el lehetett hitetni, hogy most is ez történt, végtére is a törökök amúgy sem tudják megcáfolni. Az esetről viszont egy másik egykorú forrás is beszámol: egy cseh nemes, Kreckwitz egyik apródjának visszaemlékezése. Szinán a (háborúhoz kinevezett) régi-új nagyvezír a memoár szerint egy kihallgatáson azt rótta fel a követnek, hogy késik a drinápolyi békében megállapított évi „ajándék”.

Szinán nagyvezír (Wikipedia)
Szinán nagyvezír (Wikipedia)

„Felrótta, hogy a tributum még mindig nem érkezett meg, s hogy orator [követ] urunk ezért minden szolgájával egyetemben a fejével fog lakolni. Midőn pedig urunk előadta, hogy […] a törökök sértették meg a békét, s ha mit tőlünk elvettek, visszaadták, s a fegyverszünetet […] megtartották volna, az ajándék sem késlekednék, a pasa dühösen így válaszolt: Add vissza te is azokat a daliákat és derék férfiakat, kiket megöltetek, s kik közül akár egy is az összes gyaurnál különb volt. Tüstént szörnyű fenyegetésbe kezdett, miként áll majd bosszút […] abból [azonban] mit sem engedett [a követ], hogy amíg a béke meg nem újíttatik, s az elfoglalt erődök vissza nem adatnak, az ajándékról szó sem lehet.”

Ekkor helyezték a követet (és az embereit, így az emlékírót is) házi őrizetbe. Ezt meg is szigorították, amikor kiderült, hogy Kreckwitz információkat gyűjt a hadjáratról. Volt is miről, ugyanis maga a nagyvezír indult Magyarországra (az indulás után börtönözték be a követségieket) és bevette Veszprémet és Palotát. A törökök ezután téli szállásra vonultak, ezt használták ki a királyi csapatok az ellentámadásra. Fehérvár visszafoglalása nem jött össze, de a budai pasát megverték Pákozdnál, aztán pedig visszafoglalták a nógrádi várakat.  Ezt a helyzetet tárta a császár a birodalmi gyűlés elé, de mindenkit figyelmeztetett, hogy

„ e – a Mindenható által támogatott – győzelmek nem elegendőek egy ilyen hatalmas ellenfél ellen, hanem tartós folytatás és ellenállás szükségeltetik. Mivel minden órában várható, hogy a török az elszenvedett károkat megbosszulja és a támadásokat szüntelenül folytatni fogja […] birodalmi gyűlést hívtunk össze […] a török erőszaknak leginkább kitett Magyar Királyság (mint a birodalom védőbástyája) védelme [ügyében]”

 

Fülek vára egy 1593-as metszeten (Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)
Fülek vára egy 1593-as metszeten (Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)

Ez nemcsak katonai, hanem pénzügyi szempontból is hatalmas probléma volt. A Titkos Tanács 1594-ben készített szakvéleménye szerint a prágai udvar nem készült fel a helyzetre: a várakat elhanyagoltak, nem volt hadfelszerelés és élelem, sokan dezertáltak, pénz pedig nem volt. A jelentés összeállítója (összeállítói) szerint nem segíthet más, csak a birodalmi gyűlés.

Alapvetően egy birodalmon kívüli ügyben kellett az uralkodónak a segítség (vagyis „külföldre” ment volna a pénz), ezért császári méltóság ide vagy oda, nem utasíthatta a választófejedelmeket (hercegeket, grófokat, főpapokat és városokat) hogy fizessenek ennyit meg ennyit. Csak arra számíthatott, amit önként felajánlanak. Ilyen esetekben a katolikusok lelkesen fizettek, a protestánsok kevésbé. Utóbbiak általában a vallási sérelmeiket emlegették és arra célozgattak, ha azok orvoslást nyernek, lesz pénz. Ezen a gyűlésen azonban ők sem akadékoskodtak, „választófejedelmek, fejedelmek és rendek, valamint tanácsosok, követek és küldöttek szívükön viselték a kereszténység és a közös haza legnagyobb veszélyét és […] önkéntes és részvétteljes segítség felajánlása mellett döntöttek.”

 

Rudolf császár Hans von Aachen festményén (Wikipedia)
Rudolf császár Hans von Aachen festményén (Wikipedia)

A felekezeti egyetértés szép példájaként összesen 80 római hónapot ajánlottak fel a császárnak. Ez a nevével ellentétben nem idő volt, hanem pénz. [1]  A furcsa kifejezés eredete még V. Károly császárra megy vissza, aki a megválasztása után megígérte a választófejedelmeknek, mindent megtesz, hogy Rómában koronázzák meg. A gyorsan változó itáliai politikai helyzet miatt ez nem tűnt könnyűnek (sosem lehetett tudni, a pápa és a félsziget államai hogyan állnak a dologhoz), úgyhogy az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés 20 ezer gyalogosból és 4 ezer lovasból álló hadsereg felállítását és egy évi zsoldját szavazta meg. Az összeg tizenketted részét nevezték „római hónapnak”, ami 1521-es árfolyamon 128 ezer guldent tett ki (a század végén már csak hatvanezret). A római koronázásból nem lett semmi (Károlyt Bolognában koronázták meg 1530 februárjában, a katonái ugyanis 1527 májusában feldúlták Rómát, úgyhogy a város lakói nyilván nem örültek volna, ha a császári sereg megint odamegy), de megmaradt a „római hónap” mint pénzügyi kifejezés. Az 1529-es török hadjárat idején egy fél „hónapot” szavazott meg a birodalmi gyűlés (azt is csak nyár vége felé), az 1530-as birodalmi gyűlésen (ahol a vallási kérdés teljesen háttérbe szorította a törököt) egyet, de azt is csak a katolikusok és csak akkor, ha a török háború nyolc hónapnál hosszabb lesz. [2] 1532-ben két „római hónapot” szavazott meg a gyűlés (most a lutheránusok is, mivel a császár azt ígérte, általános zsinatért fog lobbizni) azzal a feltétellel, hogy ez a haderő csakis védekezésre használható (nehogy egy győztes támadó háború után felboruljon a birodalmon belüli egyensúly). Az 1566-os háború idején a birodalmi gyűlés négy évre elosztva 48 „római hónapot” szavazott meg (24-et az első évre és nyolcat-nyolcat az utána következő háromra). 1594-ben még ennél is bőkezűbbek voltak, igazából nem tudni, miért.

„A gyorssegélyként megszavazott 20 római hónapból 10 római hónapot még 1594. december 25-ig, a másik 10 római hónapot pedig 1595. június 24-ig kell beszolgáltatni. A maradék 60 római hónapot pedig […] a rákövetkező 5 esztendőben [ugyanígy félévente], mindaddig egyenlően elosztva, amíg ezt a megszavazott összeg engedi.”

Az adófizetők mindenesetre kaptak annyi engedményt, hogy „az előkelőknek tekintettel kell lenni az elszegényedett és kimerült alattvalókra, és amennyire a körülmények engedik és lehetséges a hozzájárulások csökkentését kell engedélyezni.”  Ezzel a lehetőséggel élt (vissza) például Lotaringia hercege, III. Károly, aki a családja francia kapcsolatait és a tartomány stratégiai helyzetét felhasználva rendszeresen megtehette, hogy nem fizet annyit, amennyit kellene. Arról persze nem feledkezett el, hogy beszedje a „törökpénzt”, de az csak ritkán jutott el a császárig. A „töröksegély” mellett az uralkodó persze számolt a külföldről (a pápától, az egyházi lovagrendektől, az olasz államoktól és Spanyolországból) érkező pénzzel is.[3]

De hogyan is nézett ki a hatvanezres sereg? A lovasságot tizenkétezer „teljesen felfegyverzett német lovas”, ötezer német lovasíjász (!) és tizenkétezer magyar alkotja. Ami a gyalogságot illeti, szükség van legalább 6 (egyenként négyezer fős) német ezredre. Ehhez jön még hétezer magyar „csatlós”. A határozat nem részletezi, hogy ez utóbbiak mifélék, de az alacsony zsoldjukból következően gyalogosok lehettek (a lovasok azért kaptak többet, mert nemcsak magukról, hanem a lovukról is gondoskodniuk kellett), talán végváriak vagy szabad hajdúk.

Német zsoldosok egy korabeli fametszeten (Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története
Német zsoldosok egy korabeli fametszeten (Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)

A török háború nem volt olcsó mulatság. Pusztán a hatvanezer katona egy évi zsoldja meghaladta a segély teljes összegét, és akkor egyrészt nem számoltunk azzal, hogy a magasabb beosztásúak több fizetést kapnak, másrészt ez az „alacsony” költség azt takarja, hogy a hadsereg egyáltalán nem csinált semmit, maga a hadjárat ugyanis még külön megdobja a költségvetést (minimum havi százezer guldennel). Persze ez csak később jelentkezett, a pénz összegyűjtése után először katonákat kellett fogadni. A császárságban a zsoldos csapatok toborzására, felállítására egy-egy hadakozásban jártas hivatásos és nem utolsósorban vállalkozó kedvű katona kaphatott megbízást a császártól vagy más uralkodótól (mint például a spanyol király), ritkábban pedig a rendektől a kinevezési szerződések alapján. Mivel a birodalomban évtizedek óta béke volt, a császár nem nagyon toboroztatott, inkább a francia vallásháborúk vagy a németalföldi szabadságharc miatt jöttek toborzók külföldről.  A megbízott személy három különböző iratot vehetett át megbízójától: a pátenst,  a kinevezési dekrétumot, valamint a kapitulációt. Az első irattípus egy ezred vagy egység felállításához szükséges utasításokat és feladatokat vette számba: rendelkezett a felfogadás időtartamáról, a csapat létszámáról, a szemle helyéről és a zsoldfizetés mikéntjéről. A kinevezési dekrétumok az ezredes, az ezredes közvetlen stábjának és az ezred rendjéért, ellátásáért, mindennapjainak megszervezéséért felelős úgynevezett „magas tisztségviselők karának” valamint a „primaplana” (zászlóaljtörzs) tagjait és zsoldját sorolta fel. A harmadik irattípusba sorolhatók a megegyezések, amelyekben a megbízó a felállítandó egységek megszervezését határozta meg, valamint előírta, hogyan kötelesek viselkedni.

Miután a megbízott ezredes/hadivállalkozó átvette az iratokat és az előleget, kezdetét vette a toborzás. Elsőként felfogadta a századosokat, szétosztotta közöttük az adott egység felállításához szükséges pénzt, valamint kijelölte a toborzókerületet és a mustrahelyet. Már a toborzás ideje alatt megkezdődött az ezred szervezése, a tábori írnokok felírták minden zsoldos nevét, születési helyét, felszerelését és az előleg összegét. A zsoldosoknak megmondták a szemle helyét és időpontját, ahol egységekbe osztották őket, majd szükség szerint kiegészítették fegyverzetüket és felszerelésüket. A szemle befejeztével esküt tettek és ezzel meg is kezdték szolgálatukat.

A „töröksegély” első részletét 1594 végén szedték be, vagyis a pénz (illetve az abból toborzott sereg) abban az évben még nem ért el Magyarországra, de a következő évben Esztergom visszafoglalására küldött seregben már akadhattak ilyen katonák.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] A forrásszöveg sajnos nem közli, milyen kulcs szerint osztották fel az összeget a birodalmon belül.

[2] A szűkmarkúság oka nem a veszély lebecsülése volt. A rendek arra gyanakodtak, hogy a felajánlott forrásokat a császár nem a török ellen fogja használni. Az 1594-es határozatokban Rudolfnak külön meg kellett ígérnie, hogy tényleg a török háborúra fordítja a pénzt.

[3] Braudel (1102. o.) szerint az 1566-os háború idején II. Fülöp havi 10 vagy 12 ezer escudót küldött, egy 300 ezres egyszeri összeget és hatezer katonát. A tizenöt éves háború kapcsán viszont nem ír segélyről.

Forrás

Az 1594-es birodalmi gyűlés határozatai a magyar háborút illetően. Fordította és sajtó alá rendezte WÖLFINGER Ildikó. Documenta Historica 15., Szeged, 1994.

Felhasznált irodalom

BAGI Zoltán Péter: Az 1594. évi regensburgi birodalmi gyűlés hadügyi rendeletei. Aetas 17. (2002) évfolyam 1. szám

BRAUDEL, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában I-III. kötet. Akadémiai Kiadó – Osiris, Budapest, 1996.

KORPÁS Zoltán: V. Károly és Magyarország (1526-1538). Századvég Könyvek, Budapest, 2008.

MITROVICEI VRATISLAV Vencel viszontagságai. Madách – Európa, Budapest, 1982.

SAHIN-TÓTH Péter: Lotaringia és a tizenöt éves háború. Századok 138. (2004) évfolyam 5. szám 1149-88. oldal

A nyitóképen egykorú metszet Veszprém és Palota ostromáról (Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)

 

Facebook Kommentek