Pázmány Péter és Werbőczy István budapesti szobrainak sorsa a 20. században

László Andor

Korábban szóltunk a Ferenc József által a nemzetnek adományozott tíz szobor közül legkésőbb átadott Werbőczy és Pázmány emlékművek felállításának kálváriájáról. A 17. századi főpap szobra három nappal a szarajevói merénylet előtt került a helyére – ezzel teljessé vált a „királyszobrok” gyűjteménye, ami tulajdonképpen egy egész korszak végét is jelzi. Az akkor kezdődő „rövid”, ámde felettébb mozgalmas 20. század nem múlt el nyomtalanul a Budapest terei fölött őrködő tíz nagyság felett (közülük ma csupán négy áll eredeti helyén). A Kígyó tér (a mai Ferenciek tere) két emlékműve különösen rosszul járt.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A munkásság lapja, a Népszava már 1914 nyarán előrevetítette az eljövendő eseményeket: Werbőcy „a Dózsa-forradalmat leverő nemesség gonosz, utálatosan kapzsi, harácsoló törvénygyártója”, „a föld népét letipró, törvényes gúzsba kötő államférfiú”, aki mellett „a népbutító egyház hatalmas papja” áll, miközben nincs szobra „a nép szabadságáért, jogáért, haladásáért vértanúhalált szenvedett hősnek”, Dózsa Györgynek.[1]1918 őszén, az őszirózsás forradalom napjaiban a szociáldemokrata Garbai Sándor a Werbőczi-szobor talapzatáról intézett beszédet az összegyűlt tömeghez.[2] A Tanácsköztársaság idején a Millenniumi emlékmű Habsburg-uralkodóit, „a bronzba öntött kényurakat”, „léhűtőket” eltávolították. A kommunista napilap szerint „a proletár öntudatot és a jóízlést sértő” emlékművet a közoktatásügyi népbiztos jóváhagyásával teljesen át akarták alakítani, a többi uralkodó is lekerült volna róla.[3]

Néhány nappal később a Népszava Mikor kerül sor a Werbőczy-szoborra? címmel közölt cikke követelte a „szégyenletes emlékmű” eltávolítását, amit már az októberi forradalomnak el kellett volna söpörni. A szerző az egykori törvényhozóban a „leggyalázatosabb jobbágytörvény megalkotóját” látta, aki „vadállatias kegyetlenséggel harmadíziglen sújtotta a járom ellen föllázadt parasztságot.” Reménye szerint „a proletárdiktatúra ezt a tisztító munkát is hamarosan elvégzi majd”, és sikerül megszabadulni a szobortól.[4] Az 1919. május 1-jei fővárosi felvonulás alkalmával vörös drapériával takartak le számos szobrot és épületet, köztük a teljes Millenniumi emlékművet. Pázmány Péter és Werbőczy István alakjait egy diadalkapu pillérei mögé rejtették, miközben orosz mintára számos gipszből készült szobrot állítottak fel vagy hordoztak körbe lovaskocsikon. Ezek a nemzetközi munkásmozgalom hősei (mint Marx, Engels, Lenin, Szabó Ervin, Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg) mellett különféle munkásokat ábrázoltak.[5]

A két háború között a Pázmány szobornál rendszeresen koszorúztak katolikus egyesületek, a katolikus nagygyűlés résztvevői, az egyetem alapításának 300. évfordulóján a diákság is így fejezte ki tiszteletét egy fáklyás felvonulás végén.[6] 1924-ben eltűnt a pásztorbot feje, és sokan lopásra gyanakodtak, ám a rendőrségi jelentés szerint csak egy szélvihar törte azt le, és hamarosan visszakerült a helyére.[7] A szobor előtti tér az évről évre megrendezett könyvhét egyik helyszíne is volt,[8] ahol például 1940-ben az egyik könyvsátorban a kor neves színészei osztottak autogramot.[9] Többek között itt is gyűjtött adományokat a Gyermekvédő Liga a gyermeknapok alkalmával a harmincas évek végétől, majd a világháború alatt, amikor a Magyar Vöröskereszt javára is fogadtak felajánlásokat.[10]

A második világháborúnak, majd az azt követő rendszerváltásnak számos műemlék esett áldozatul, ezek sorsával másutt foglalkoztunk. Pázmány szobra is megsérült, jobb keze letört, talapzata megrongálódott.[11] Az ország területén még zajlottak a harcok, amikor egy napilap cikksorozatban sürgette több fővárosi szobor elszállítását. Elsőként a „vérmocskos” Tripartium szerzőjéről, a jobbágyokat „örökre röghöz kötő” jogtudósról, az elnyomó osztály megtestesítőjéről emlékeztek meg.[12] Néhány nappal később a kommunista ifjúsági szervezet nevében az emlékmű nyakába táblát akasztottak: „Ugye mostan lóg az orrod, meghozták a földreformot.”[13] Darvas József népi író és politikus népgyűlésen szorgalmazta, hogy a „parasztpusztító” úri Magyarországot jelképező Werbőczy szobrát döntsék le, helyére pedig Dózsa György emlékműve kerüljön.[14]

Egy hónap sem telt el, és 1945. május 1-jén az „ünnepi tömeg” ledöntötte a szobrot, amely fejjel a földbe fúródott, talapzatára pedig a „Dózsa György emlékére” felirat került. Ezzel „igazságot szolgáltattak” annak, „aki a jog védelmet nyújtó korlátait a kiváltságosokon túl ki akarta terjeszteni az egész nemzetre.” Az eseményről tudósító lapok egyetértettek a „népítélettel”, hiszen a Hármaskönyv

„írásba foglalt katekizmusa volt a rendi Magyarország jogfosztó uralmának.”[15]

Ady Endre sorait idézték Werbőczy „pereputtyáról.”[16] A szobor ledöntésében az akkor csupán tizenöt éves Tímár György író is részt vett. Több mint fél évszázaddal későbbi (nehezen hihető) emlékezése szerint ő maga akadályozta meg, hogy a megmámorosodott kommunista és szociáldemokrata ifjak a Pázmány szoborral is hasonlóképpen elbánjanak. Állítólag elmagyarázta nekik, hogy

„mi nem szobordöntögetők vagyunk. Mi a feudalizmust akartuk jelképesen megdönteni; de ha most a magyar nyelv egyik legnagyobb művészét is a porba rántjuk, gesztusunknak éppen a veleje vész el.”[17]

Két héttel később, az egykori „parasztforradalom” kitörésének évfordulóján a szobor talapzatánál tartottak Dózsa-emléknapot,[18] hamarosan pedig a fővárosi közgyűlésben és vezércikkben indítványozták, hogy Werbőczy helyére Dózsa György szobrát állítsák.[19] Bár ez nem történt meg, több helyen (például Erzsébetligeten[20] vagy Zalaegerszegen) a Werbőczy utcákat Dózsa Györgyről nevezték át.[21]

A nagy változások közepette az egykori főúr alakja igencsak átértékelődött: a feudális szellemű „úri Magyarország” jelképévé vált, szobrának ledöntése a korábbi rendszer bukását, egy világ összeomlását jelképezte. Egy másik népi író, Kovács Imre az 1514-ben kirobbant legnagyobb és legvéresebb magyar „osztályháborúról” írt, amelyben „Dózsa képviselte a másik nemzetet, az urak alatt élő és eszmélő parasztságot, Werbőczy a nemesi Magyarországot.” Ő is helyénvalónak tartotta a szobordöntést. A főúr szobra a 20. század közepén még mindig

„gőggel és fölénnyel hirdette az urak elsőbbségét ebben az országban. Werbőczy büszke nemzetének meg kellett alázkodni az új nemzet előtt méltó formában kellett elégtételt adni a sok szenvedésért.”[22]

Kovács becsületére legyen mondva, hogy ő már korábban is bírálta a főurat: „hiába volt Werbőczy nagy tudós és nagy jogász: nem tudott saját osztályának érdekein felülemelkedve, az egész magyar nemzet érdekében dolgozni. Osztálygátlásai megakadályozták ebben.”[23] 1937-ben a parasztság sanyarú életkörülményeit bemutató könyve miatt bíróság elé állították. Ott a nagybirtokosok elleni erőteljes kritikája miatt „sajtó útján elkövetett osztályellenes izgatásban” és „a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétségben” találták bűnösnek, és háromhavi fogházbüntetésre ítélték, könyvét pedig elkobozták.[24] A szerző nyolc évvel később minden bizonnyal némi elégtételt érezhetett: mintha Werbőczy szobrának porba hullásával a „történelem ítélőszéke” igazságot szolgáltatott volna számára. (Hamarosan felismerte az újonnan kiépülő rendszer romlottságát, és elhagyta az országot.)

Nem csupán a két író értett egyet a fiatalok tettével. Vilt Tibor szobrász, az FKT képzőművészeti referense úgy vélte, hogy a „reakció szellemét” kifejező szobrokat amúgy is eltávolították volna – éppen ezért a „nép helyesen ítélt” (például a Werbőczy-szobor esetén).[25] További cikkek mutattak rá, hogy az emlékmű „egy kegyetlen népellenes társadalmi rendszer szimbóluma” volt, amelynek

„a demokrácia és népjogok korában nincs többé mit némán hirdetnie.”[26]

Ebben a korszakban máshonnan is eltávolították a Werbőczyt ábrázoló alkotásokat: a szegedi Nemzeti Emlékcsarnok (Panteon) domborműve éppúgy eltűnt, mint az Igazságügyi Palotában található márvány mellszobor. A Parlament déli főhomlokzatán álló szobor minden bizonnyal azért maradhatott meg, mivel az „csak messzelátóval vehető észre.”[27]

            Pázmány maradhatott – még egy darabig. 1956-ban a forradalom idején az előtte levő kis parkocskába temettek el egy elesettet, akire kis fakereszt emlékeztetett.[28] Másfél évvel később úgy döntöttek, hogy elszállítják a Felszabadulás térről. Talán a tér átrendezésének terve pecsételte meg sorsát,[29] talán „félszegsége”, hiszen vele szemben még mindig ott állt Werbőczy üres talapzata, így pedig nem érvényesült az eredeti szimmetria.[30]

Javasolták, hogy az így üressé váló két helyre Ady és József Attila szobra kerüljön.[31] Erre azonban nem került sor, Werbőczy talapzatát is elbontották, úgy tervezték arra fogják helyezni az érseket, hiszen az övé ekkor még mindig elég rossz állapotban volt.[32] Katolikus részről természetesen nem fogadták kitörő örömmel a tervet,[33] ám annak megvalósulását nem tudták megakadályozni.[34] 1958 május elején a szobrot a józsefvárosi plébániatemplom előtti Horváth Mihály térre szállították,[35] ahol máig látható.

Így ma már csak hűlt helyét találhatjuk a szobroknak az egykori Kígyó téren, amely azóta volt már Apponyi tér, majd Felszabadulás tér, és most a Ferenciek teréhez tartozik.[36] A szobrok sorsa és a tér névváltozásai is a zaklatott 20. századra emlékeztetnek, bár mostanság is költöztettek szobrokat például Budapesten, és szobordöntésekre is sor került egyes országokban.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen: a Pázmány Péter és Werbőczy István szobrát eltakaró dekoráció, háttérben a Párizsi udvar, 1919. május 1. (Schoch Frigyes/FORTEPAN, 27908)

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Ormos Ede: Szobor helyett könyv. Népszava 1914. júl. 14.

[2] Kemény Ferenc: A forradalom előkészítése és lezajlása. In: A diadalmas forradalom könyve. A népkormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és 75 magyar írónak önvallomása. A forradalmi napok hiteles krónikája. Szerk. Gellért Oszkár. Bp. é. n. 149.

[3] Vörös Újság, 1919. ápr. 6.

[4] Mikor kerül sor a Werbőczy-szoborra? Népszava 1919. ápr. 11.

[5] Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919. Bp. 2004. 88–89. Perczel Olivér: Vörös zászlók, vörös utcák, vörös ligetek, vörös rongyok. Térfoglalások Budapesten a Tanácsköztársaság időszakában. Múltunk 64. (2019) 1: 4–33.

[6] Pl. A Pázmány-szobor és a katolikusok. Magyarország 1915. aug. 20. Nemzeti Ujság 1920 okt. 27. Új Nemzedék 1925. okt. 14. Pesti Hírlap 1935. máj. 12. Új Nemzedék 1942. szept. 17. okt. 3. Nemzeti Ujság 1943. okt. 2.

[7] Pesti Napló 1924. febr. 6. Pesti Hírlap 1924. febr. 13. Megkerült a Pázmány-szobor pásztorbotja. Pesti Napló 1924. febr. 15.

[8] Ld. pl. Az Ujság 1929. máj. 16. pl. Magyarság 1936. jún. 3. 8 Órai Ujság 1939. jún. 2. Magyarság 1942. máj. 30. Magyarság 1943. máj. 30.

[9] 8 Órai Ujság 1940. jún. 3.

[10] Pesti Napló 1937. máj. 6. Pesti Napló 1938. máj. 5. Pesti Hírlap 1940. máj. 4. Új Magyarság 1941. máj. 3. Esti Ujság 1941. okt. 4. Nemzeti Ujság 1942. máj. 8. Ujság 1943. máj. 7. Ujság 1943. szept. 30.

[11] Magyar Nemzet 1945. jún. 19. Fővárosi Napló 1946. okt. 5.

[12] Pesti szobrok I. Aki a törvényt hozta… Szabadság 1945. márc. 22.

[13] Werbőczy. Szabad Nép, 1945. márc. 27. Az esemény egyik résztvevőjének visszaemlékezése: H. J. F. Márciusi epizódok. Kisalföld 1960. márc. 22.

[14] Szabad Szó 1945. ápr. 4.

[15] „Ítélt a nép”. Kossuth Népe, 1945. 5. sz. 5. o.

[16] „Dózsa György emlékére”. Szabad Nép, 1945. máj. 3. Népszava 1945. máj. 4. Kossuth Népe 1945. máj. 4.

[17] Timár György: A „szobordöntögető”. Népszava 1996. máj. 4. 9. A szobor ledöntéséről fényképpel számol be Képes Világ 1945. máj. 19. 2. Ld. még: Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, 2003. 57–60.

[18] Dózsa ünnepség a Werbőczy szobor előtt. Szabad Nép 1945. máj. 8.

[19] Darvas József: Új szobrot a ledőlt helyére. Szabad Szó 1945. aug. 19. Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottsága által az 1946. évben tartott közgyűlések jegyzőkönyvei. Budapest, 1946, Budapest Székesfőváros Házinyomdája. 99.

[20] Budapest teljes utcanévlexikona. Bp. 1998. 123.

[21] Benczéné Nagy Eszter – Fülöp István – Markó Imre Lehel: Zalaegerszeg utcanevei. Zalaegerszeg 1977. 10–11.

[22] Kovács Imre: A ledöntött szobor. Szabadság 1945. máj. 5.

[23] Kovács Imre: A néma forradalom. Bp. 1937. 50–51.

[24] Erről ld. pl. A néma forradalom a bíróság és a parlament előtt. Kovács Imre izgatási és nemzetgyalázási pere. h. n. é. n. [1937]

[25] Ledöntik a reakciós szobrokat. Világosság 1945. aug. 19.

[26] H: Lerombolt szobrok. Haladás 1946. szept. 5.

[27] Horváth Attila: Werbőczy vagy Dózsa György? Jogtörténeti Szemle 2014. 4. – 2015. 1. sz. 52–62.

[28] „Pázmány szobra előtt frissen hantolt sír, elborítják a virágok. A fakereszten csak ennyi: »Megbosszulunk!«” Száraz György: Feljegyzések – 1944–45; 1956. Kortárs 32. (1988) 10: 116.

[29] Új Ember 1958. jún. 1.

[30] Esti Hírlap 1958. febr. 20.

[31] Két talapzat. Esti Hírlap 1958. febr. 21.

[32] Esti Hírlap 1958. ápr. 15.

[33] Új Ember 1958. ápr. 20.

[34] Költözik a Pázmány-szobor. Esti Hírlap 1958. ápr. 23.

[35] Új Ember, 1958. jún. 1.

[36] Budapest teljes utcanévlexikona. Bp. 1998. 144.