A farkasín-vetés mint a tolvaj felkutatását szolgáló mágikus eljárás a magyarországi boszorkányperekben

Kocsis Annamária

A magyarországi boszorkányperek között számos olyan eset fordult elő, ahol a boszorkányság vádja mellett egyéb más bűntettek is felmerültek. Többek között ilyen volt a vagyon elleni bűncselekmény, melyről beszámoltak a sértettek, és a további kihallgatott tanúk szintén megerősítették ezeket vallomásaikban. Számos vallatási jegyzőkönyv tanúskodik arról, hogy a rablást, lopást vagy egyéb bűncselekményt elkövetők különböző mágikus eszközöket használtak, praktikákat alkalmaztak annak érdekében, hogy elkerüljék a börtönbe jutást, a bírósági eljárást, illetve elősegítsék a börtönből való szabadulást.

Mágikus eszközökhöz sorolhatók az amulettek, a különböző varázsszerekkel megtömött zacskók, vagy az egészen bizarr „eszközök”, mint például kivégzett emberek testrészei, vagy hallottól származó ruhadarabok. Utóbbiak a leghatékonyabb törvény elleni védekezésnek minősültek a kora újkori Magyarországon is.[1] A Szatmár vármegyei Nagybányán és környékén például úgy tartották, ha sírhalmokról összehordott földet hintenek a bírák elé, azzal megakadályozzák az ügy felgöngyölítését, egyfajta törvény ellen ható erőt tulajdonítottak e cselekvésnek.[2]

Természetesen a tolvaj felkutatására és az ellopott tulajdon mihamarabbi előkerítésére a károsultak is gyakran fordultak a mágiához. Európa-szerte különböző praktikákat és mágikus cselekedeteket alkalmaztak a lopás megakadályozására, az eltulajdonított tárgyak visszaszerzésére, valamint a tolvaj kilétének megismerése és kézre kerítése érdekében. Pócs Éva egyik tanulmányában a mágikus cselekményekről azt írta, hogy ezek nem mindegyike valódi mágikus cselekmény. Csak azokat az eseteket lehet annak tekinteni, amikor egy eljárást a mágia hagyományos eszközkészletét felhasználva tudatosan, egy cél érdekében és nem a mindennapi cselekmények kísérőjeként hajtanak végre.[3]

 

A legegyszerűbb eljárásnak a különböző jelek rajzolása és varázsló feliratok készítése bizonyult. Ezek legtöbbször a haszonállatok védelmét szolgálták.[4] Ha azonban ezt a védelmi eljárást hatástalannak gondolták, egyéb módszerekkel kellett éljenek az ellopott tulajdonok helyének megtalálásához.

A magyarországi boszorkányperes iratok vizsgálatakor a tanúvallomásokban több alkalommal találkoztam a tolvaj felkutatását szolgáló mágikus eljárással: ez a farkasín vetés vagy égetés volt. Felmerül a kérdés, hogy miért éppen a farkas inát használták? A zsákmányával menekülő farkas a rablás attribútuma. Egy német ráolvasás szövegben a farkas és a tolvaj együtt szerepelnek. „Krisztus előbb megszületett, mint a farkas, vagy a tolvaj”.[5] A farkas zsidó és keresztény hagyományban elsősorban a gonosz, a rossz; a népmesékben az erőszak, valamint az ártó hatalom megtestesítője. A néphitben a boszorkányság, a rosszindulatú varázslás is hozzá kötődött.[6]

A farkasín gyújtás vagy égetés minden bizonnyal ázsiai eredetű varázsló cselekedet lehet. A legkorábbi feljegyzés, amit ezzel kapcsolatban találtam, egy 1903-as német nyelvű tanulmányban[7] olvasható. A szerző, August Loewenstimm e munkájában leírta, hogy a szibériai tatárok a tolvajlással gyanúsított embert azzal fenyegették meg, hogy farkas inat égetnek. Ha az illető ártatlan, az eljárás nem árthat neki, viszont, ha bűnös, lábában összehúzódnak az inak.[8] Magyarországon első alkalommal Tagán Galimdsán etnográfus említi a farkasinak gyújtását, égetését 1936-os cikkében.[9] E szerint a baskírok gyűjtötték a farkasok Achilles-inát, amelyet ló és egyéb tolvajlásnál rontó, kuruzsló asszonyok elégettek abból a célból, hogy az ínhoz hasonlóan a tolvaj inai is összezsugorodjanak, így annak nyomára bukkanjanak. Ahogy a cikk szerzője írja: „Mint különös érdekességet kell ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a tolvaj iránt tanúsított emberségből az in-égetést is csak a legritkább esetekben alkalmazták.”[10] 1937-es közleményében Győrffy István hívta fel a figyelmet a kunsági néphitben is megjelenő farkasín égetés motívumára. Karcag város 1758. évi jegyzőkönyvében egy bűnügy kapcsán feljegyzett tanúvallomásban olvasható, hogy

„ez a pogány Aggod Jánosné lopta el az én sajtomat, de farkas inat vetettek reá.”[11]

A farkasínnal való rontásra Tálasi István egy másik, 18. századi kunsági példát említett. 1768-ban, a kunhegyesi boszorkány és tolvaj Gorzsás Susa ügyében indított vizsgálat során a kihallgatott tanúk egyértelműen Susa ellen vallottak. A vizsgálat során megtörtént a vádlott vallatása is, ahol kitértek tolvajlására és a tanúk ezzel kapcsolatban elhangzott vallomásaira. Susa a lopás vádjára reagálva elmondta, hogy „Farkas inat, gyöngyöt, s kölest eleget hánytak már rám.”[12] Vagyis az érintettek különbözőképpen, például a farkas inának tűzre vetésével próbálták az asszonyra bizonyítani a lopás tényét. Legújabban Bartha Júlia foglalkozott a témával a keleti örökség és a nagykunsági népi kultúra vonatkozásában.[13] Szerinte a „farkasín, mint rontószer, a néphit etnikus sajátossága, közép-ázsiai gyökerekkel.”[14]

A magyarországi boszorkányperek forráskiadványait áttekintve megállapítható, hogy jellemzően a magyar nyelvterület keleti és északi részéről származnak a farkasín égetésére vonatkozó adatok.[15] Az alábbiakban ezeket az eseteket ismertetem röviden.

Az első említés egy 1638-ban lezajlott vizsgálatban található, mely Csergő Pálné ellen indult.[16] A szárhegyi[17] asszonyt kuruzslással vádolták. Az ötven meghallgatott tanúból azonban mindössze egy valaki, Minczor Mihály tudott információkkal szolgálni az asszony kuruzslását illetően. Ez egy lopási esethez köthető, egy helybéli férfi ugyanis öccsével együtt ellopta Csergő Pál tömlőjét. A tolvaj meggyónta bűnét a helyi papnak, aki meghagyta a férfinak, hogy kilenc héten keresztül kenyérrel és vízzel böjtöljön bűne miatt. Mihály mindezt a férfitől tudja, aki panaszolta, hogy meg nem böjtölheti, meg fog halni, ugyanis ahogy fogalmazott: „mert mi reánk Csergő Pálné farkas inat gyújtott.” Értette ezt arra a férfi, hogy felesége is akkortájt igen beteg volt, „egyszer-egyszer mind keze, lába egyben sugorodott”.[18] Majd arra kérte Mihályt, hogy tartsa meg érte a böjtöt, cserében földjét örökül hagyja a Mihálynak. Minczor Mihály ezeket hallva számonkérte Csergő Pálnén cselekedetét. Az asszony védekezésképpen megindokolta cselekedetét:

„Azért, hogy az ebek ők lopták el az mi tömlőinket, s mi most éhezünk. De Korondon gyújtottam reájok a farkas inát, most is itt vagyon egy fazékban édes tejben, csak azért vettem ki, hogy hadd kínlódjék az eb, de ím majd a tűzhöz teszem, s mihelyt megmelegedik, meg kell halni.”[19]

A tömlőlopás miatt egyébként pert kértek a tolvaj ellen, aki másoknak is felkínálta földjeit a „mellette való törekedésért” cserébe. 1645-ben a Nyitra vármegyei Cétény uradalmi prefectusának parancsára vizsgálatot tartottak a településen, ahol a tanúk előadták, milyen „ördögséget” tapasztaltak a helységben. A vallomások egy részében egy helyi lakos, Dobos Györgyné által ismert és különféle célzattal alkalmazott praktikákat sorolták, mi több arról is beszámoltak, hogy némely személyeket tanított is ezekre. A hetedik és nyolcadik tanú felemlítették elbeszélésükben, hogy egykor tanúi voltak annak, amint Dobos Györgyné elveszett java miatt magában dühöngött és haragudott. Hallották, hogy az asszony azt mondta

„csak egy farkas inat találnék, ötven pénzt, avagy egy forintot is megadnék érte. Azt a farkas inat a kemencébe vetném és annak az embernek keze, avagy lába, akire én megharagszom, szintén úgy megszáradna, mint a farkas ina a kemencében.”[20]

A következő eset egy 1685-ös Kolozsváron végbement általános vizsgálat irataiból ismert. Az elhangzott tanúvallomások Budai Mihály és Pásztohi György által Apafi Mihálynak írt jelentésében maradtak fenn. Ebben a 60. kihallgatott tanú állítása szerint egy Lénárt Ilona nevű asszony egykor egy kolosi szász embertől tizenkét polturát[21] vett fel, „hogy vessen farkas inat, aki ellopta a pénzét, mely munkára ugyan maga ajánlotta is fel magát”.[22]

További példa olvasható tolvaj elleni farkasín vetésről két nagybányai asszony, Szűcs Jánosné és Karácsony Györgyné elleni kínvallatás jegyzetében.[23] Az 1704–1705-ös években összesen 19 főt érintő vizsgálatok zajlottak a Szatmár vármegyei Nagybányán. 1704. december 18-i dátummal ismert a két asszony kínvallatásának szövege. Ebből kiderül, hogy mindkettejüket tüzes vassal és szurokkal megégették, de semmit sem vallottak. Meztelenre vetkőztetésükkor Szűcs Jánosné megnevezte társait. Karácsony Györgyné szintén felsorolta társait, majd azt vallotta, „Dobroviczán lakó Biró Istvánnétól, szájából hallotta, hogy farkas inat vetett reá, aki a két kemence fáját ellopta. De egy oláhné javallotta, hogy sündisznó kellene hozzája.”[24] Az ügyben megszületett végítélet szerint a tanács kellőképpen megbizonyosodott a két asszony ördögi mesterségéről és boszorkányságáról. S mint olvasható:

„mint olyan bűvös-bájos személyek, boszorkányok, kivitetvén a Kákás mezőre,[25] a ti büntetésiteknek helyére, testetek tűzzel megégettetik.”[26]

Az egyetlen, Magyarország nyugati területéről származó forrás Tolna megyéből származik. 1717-ben a Földváron lakó Péntek Istvánné ellen indult per boszorkánysága miatt.[27] A falubeliek, szomszédok nem vallották az asszonyt boszorkánynak, gonosz életűnek, inkább perlekedő természetéről és nyelveskedéséről[28] számoltak be. Fenyegetőzése miatt egy második tanúkihallgatásra is sor került. A vádirat szerint egy részeges német katona ellopta az asszonytól annak a kötélre száradni kirakott ingét. Emiatt Péntekné azzal fenyegetőzött, hogy megrontja a tolvajt. Ezt követően a német katona nagy kínokat élt át. A történteket legrészletesebben az első tanú vallomásából ismerhetjük meg, ugyanis a katona nála volt elszállásolva. Elmondása szerint Péntekné tőle tudakolta, nem látta-e, ki vette el az ingét a kötélről. Az asszony nem tudott semmit a történtekről, de „akkor mindjárt fenyegetődzni kezdett Péntekné, csak jönne el a hétfő és tejet kaphatna, annyira megrontaná, hogy sohasem lehetne ember belőle, farkas inat vonna reá, aki ellopta”. A tanú „látta az ágyában a németnek nagy kínját, ugyan ordított, pökdösött,[29] hogy az ágya körül volnának”, többeket meg is támadott, volt, akinek a haját tépte, volt, akit mellkason szúrt. Azt viszont nem tudta bizonyosan megmondani, hogy mikor s ki által esett a katonán a nyavalya.

1730-ban Tordán egy aranykereszt ellopásához kapcsolódó vallatásból származik az alábbi szövegrész:

„Jaj, bizony elvesztette kegyelmed a keresztet… az után engemet kért, hogy keressek varázsló asszonyt, hadd vettessen farkas inat.”[30]

A következő említés 1732-ből ismert. A telegdi[31] Seres Andrásné ellen indult vizsgálat. Az ügyirat szerint fenyegetőzéssel és a szintén helyi lakos, Varga János leányát ért rontással vádolták. A meghallgatott tanúk – közülük is jó néhány az asszony szomszédságából –, semminemű boszorkányságát nem tapasztalták Seres Andrásnénak. Ellenben kiderült a vallomásokból, hogy Varga János korábban másokat is gyanúsított már leányának betegsége miatt. A tizenötödik tanú hallotta, „midőn Varga János Varga Marcival perlett [egy ruca[32] miatt – K. A.], hogy akkor Varga Marcira gyanakodott a leánya iránt. Varga János mondván azultátul[33] fogva vagyon az leányomnak baja, mióta a farkas inat vetette Varga Marci.”[34] Varga Marci tehát farkas inat égetett, hogy felfedje a kacsáját eltulajdonító személy kilétét. Varga János pedig ezzel magyarázta leányának megromlott egészségi állapotát.

1735-ben a csekefalvi[35] Simon Pál a falugyűlés alkalmával előadta sérelmét, miszerint „Bíró János és Bíró Ferencné őtet rútul szidták tolvajnak, lopónak, farkas inat gyújttatnak rája, és hamisgatták”.[36] Emiatt tanúkihallgatást rendeltek el, ahol összesen 26 személy jelent meg. Az első tanú hallotta Bíró Ferencnétől, hogy „Simon Pált tolvajnak szidá. Azt is mondá Bíró Ferencné, hogy farkas inat gyújtott Simon Pálra.” A következő húsz tanú szintén azt adta elő vallomásában, hogy Bíró Ferencné Simon Pált tolvajnak, cigánynak kiáltotta, mocskolta, átkozta. A huszonkettedikként tanúskodó hallotta Bíró Ferencnétől, hogy „azt mondá mind addig jár, amíg ólján embert talál, akivel farkas inat gyújttasson Simon Pálra, addig meg nem szűnik.” Az utolsó három tanú is megerősítette Bíró Ferencné viselkedését, szidalmait.

A periratok arról tanúskodnak, hogy olykor a farkas inának gyújtásával való fenyegetés is megjelent. A háromszéki Futásfalváról 1772-ből származik az alábbi vallomásrészlet:

„Az én uramnak a pénzit is az utrizált lopta el, […] meghallván pedig, hogy farkas inat akarok gyújtani, hazahozá” [a vádiratban említett gyanúsított – K. A.].[37]

A farkas inának tűzre vetéséről az utolsó említés a dadai[38] Váradi Gáborné ellen indított 1780-as per szövegében található.[39] Váradi Gáborné ellen babonaságáért indult vizsgálat. Az ügyében meghallgatott tanúk egy, a faluban történt rontásesetről számoltak be. A falu kocsisát Begre Jánost rontás érte, mely miatt a falu bírái magukhoz rendelték Váradi Gábornét, mondván, hogy mivel ő rontotta meg, segítsen is a beteg állapotán. A bírák e parancsára azt felelte Váradi Gáborné: „az isten tudja ki rontotta meg, mindazonáltal, ha a farkas inat meg nem égették volna, tudna rajta segíteni, de mivel már egészen megégették nincs módja benne, hogy segíthessen.”[40] Azonban „valamely bizonyos füveket” mégis hozott annak érdekében, hogy Begre Jánoson segíthessen, de azok sem használhattak a férfi gyógyulására. Begre János negyednapra meghalt. Sárendi György szemtanúja volt a farkasín égetésének, ugyanis azt – legnagyobb felháborodása ellenére – tulajdon udvarában hajtották végre. Erről vallomása ekképp szólt:

„akkor nap a malomba készülvén, amidőn ezen babonaságot a házánál véghez akarta vinni, nem tudhatja voltaképpen mit cselekedett akkor Váradi Gáborné. Hanem egy kevés idő múlva házához visszafordulva Balog Mihálynét a fiával, Balog Mihállyal a maga pitvarába a tűz előtt ott találta. Kérdezvén indulattal tőlük, hogy mit csinálnának a tűz körül a megnevezett személyek, látván, hogy már akkor a tűznél nyárson sütnék a kemencében a farkas inat. Intvén mindjárt őket, hogy mit babonáskodnak és bolondoznak a háza körül, mennének el inkább a házától és a tanúnak, úgy magoknak is bajt ne szereznének. S ezekkel a maga házába bement, és Váradi Gáborné azt mondotta, hogy a farkas inat gyújtogatja arra, aki a Balogné gubáját ellopta, de csakugyan mind a hárman a házától a tanúnak elmentek…”

és a tanú is a malomba ment dolgára.[41]

Az ismertetett esetek alapján látható, hogy bizonyos esetekben a boszorkánysággal gyanúsított személyektől loptak el valamit, máskor pedig másoknak segédkezve hajtottak végre mágikus cselekményt a tolvaj megtalálásának érdekében. A tanúk által emlegetett farkas inának tűzbe vetése és elégetése azért történt, hogy a tolvaj inai is úgy zsugorodjanak össze, amiként a tűzbe vetett farkasín. E szimbolikus cselekmény[42] azt a célt szolgálta, hogy a tolvaj ne tudjon elmenekülni a zsákmánnyal, valamint kézre kerítése is a lehető legrövidebb időn belül megtörténhessen. A farkasín gyújtásával való fenyegetőzés bizonyosan elrettentő hatással lehetett a lopást elkövető személyre. Jó példa erre az idézett futásfalvi vallomásrészlet, melyből kiderül, hogy a lopással gyanúsított személy inkább visszavitte az ellopott pénzt, mielőtt sor került volna a farkas inának tűzre vetésére.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Vö. Tóth G. Péter: A boszorkányok hagyatéka. A tárgyi bizonyíték és a (mágikus) bűnjel a magyarországi boszorkányperekben. In: Pócs Éva (szerk.): Tárgy, jel, jelentés. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008. 247–249, 264.

[2] Balogh Béla (szerk.): Nagybányai boszorkányperek. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. 167.

[3] Vö. Pócs Éva: A népi gyógyászat és a néphit kutatásának határterületei. Orvostörténeti Közlemények, 1979/11–12. sz. 62.

[4] Tolvaj boszorkány. Múlt-kor Történelmi Magazin, 2018/ősz. (megtekintés: 2022. november 23. )

[5] Idézi: Pócs Éva: „Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos” Egyházi benedikció és paraszti ráolvasás. In: Pócs Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. Válogatott tanulmányok I. (Szóhagyomány) L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2002. 173–211.

[6] Vö. Pál József – Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 134., továbbá: Vígh Éva (szerk.): Állatszimbólumtár. A–Z. Balassi Kiadó, Budapest, 2019. 92.

[7] Loewenstimm, August: Aberglaube und Verbrechen. Zeitschrift für socialwissenschaft, 6. (1903.) 208–231.

[8] Uo. 225. Itt érdemes megemlíteni, hogy André Lévy egy 1995-ös cikkében szintén ír a farkasínról, régi műszerként aposztrofálta azt. Ebben a munkájában egy 1618-as kínai regényből, az Arany lótuszból idéz farkasínra vonatkozó szövegrészt. A regényben egy lopási esetet követően egy gazdag úr elküldte az inasát, hogy vegyen farkasinat, azt remélve, így nyomára akad az ellopott értéktárgyának. Vö. Lévy, André: Un vieil instrument de détection: Le nerf de loup. T’oung Pao, 81. (1995) 4–5. sz. 320–327.

[9] Tagán Galimdsán: A lólopás és ezzel kapcsolatos bíráskodás és büntetés a kirgizeknél. Ethnographia, 47. évf. (1936.) 4. sz. 305–310.

[10] Uo. 309.

[11] Győrffy István: A farkas-in mint rontószer a baskíroknál és nagykunoknál. Ethnographia, 48. (1937.) 4. sz. 742.

[12] Tálasi István: A farkasin mint rontószer a nagykunoknál. Ethnographia, 49. (1938.). 1–2. sz. 241–242.

[13] Bartha Júlia: Keleti örökség a Nagykunság népi kultúrájában. Nagykun Hagyományőrző Társulás, Kisújszállás, 2018. 65. és Bartha Júlia: Keleti örökség a Nagykunság népi kultúrájában. Honismeret, 49. (2021) 5. sz. 18–20.

[14] Bartha 2018. 65.

[15] Szabó T. Attila (szerk.): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. 3. k. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1975. 707.

[16] Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai, II. k. Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 272–274.

[17] Szárhegy Nagy-Küküllő vármegyei település.

[18] Uo. 273.

[19] Uo. 274.

[20] Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. I. k. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 450.

[21] Lengyelországban vert félgaras.

[22] Tóth G. Péter (szerk.): Kolozsvári boszorkányperek 1564–1743. Balassi Kiadó, Budapest, 2014. 292.

[23] Uo. 187–189.

[24] Uo. 189.

[25] A város vesztőhelyeként is elhíresült térség. Balogh Béla: Nagybánya középkori városfalairól. In: Művelődés. Közművelődési folyóirat. (megtekintés: 2022. november 23. )

[26] Balogh 2003. 192–193.

[27] Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768, II. k. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 467.

[28] Értsd: Valakivel hetykén vitatkozik, felesel, szájaskodik, nyelvel. Vö. Bárczi Géza – Országh László (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára 5. k. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 261.

[29] Értsd: köpdösött.

[30] Idézi: Szabó T. Attila: Nép és nyelv IV. Válogatott tanulmányok, cikkek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. 353–355.

[31] Telegd település Bihar vármegyében.

[32] Értsd: kacsa.

[33] Értsd: azóta, attól fogva.

[34] Schram I. k. 121.

[35] Csekefalva település Udvarhelyszék vármegyében.

[36] Kiss András – Pál-Antal Sándor (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai, III. k. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. 648.

[37] Idézi: Szabó T. 1980. 353–355.

[38] Dada település Szabolcs vármegyében.

[39] MNL SzSzBmL, IV. A. 9. Szabolcs vármegye törvényszékének iratai, Fasc. Inquisitionum X. №. 5. Fol. 43–44.

[40] Uo. 44.

[41] Uo.

[42] Szimbolikus cselekménynek tekinthető minden olyan cselekedetet, amelyet nem önmagáért visznek véghez. Ez olyan valamit jelképez, kiábrázol, ami majd a jövőben fog beteljesedni. Szimbolikus cselekményt használhattak mágia, varázslás gyógyítás stb. alkalmával. Bartha Tibor (szerk.): Keresztyén bibliai lexikon. Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1993. (megtekintés: 2022. november 23. )

A nyitóképen David Teniers II. Preparation for the Witches’ Sabbath (Előkészületek a boszorkányszombatra) című, 1640-1650 között készült festménye. (Wikimedia Commons)