A koponya, amit a németek csak két vesztes világháború után adtak vissza
Baranyi Tamás Péter
A Tanganyikában élő hehék a maji-maji felkelésben lázadtak fel német gyarmati uraik ellen. A lázadást leverték, Mkwawa törzsfőnök öngyilkos lett, koponyáját azonban Németországba szállították. A versailles-i béke egyik pontja is megemlékezett arról, hogy Berlin köteles visszaszolgáltatni a koponyát, a németek még egy vesztes világháborúig kihúzták a visszaszolgáltatást.
A Német Birodalom megkésve, és nem túl nagy kedvvel vetette bele magát a gyarmatosításba az 1880-as években. Nemcsak a gyarmatosításban voltak későn érkezők: nemzetállami létük is csak 1871-ben kezdődött. Éppen ez is volt a lényeg: Bismarck jól tudta, hogy a gyarmati vállalkozások – a marxista elmélettel szemben – csekély haszonnal kecsegtetnek, zűrös és drága őket fenntartani, de sok mindenkinek a lábára léphet, ha gyarmati babérokra tör. Ha az ember nem szerezheti meg Indiát (márpedig nem), mást nemigen érdemes szereznie. Úgy fogalmazott, a gyarmatok „úgy állnának rajtunk, mint a cobolyprém a lengyel nemeseken, akik azonban nem viselnek inget alatta”.
Bismarck aztán az 1880-as évek közepén üzleti és kereskedelmi körök nyomására belement néhány gyarmat megszerzésébe. Valójában az a valószínű, hogy a gyarmati üzelmekbe való bekapcsolódás a hazai szavazóknak szólt, valamint néhány ottani nyereséget akart felhasználni európai ügyeihez. 1890-ben Németország például „elcserélte” Zanzibár szigetét Helgolandéval, ami a Kieli-csatorna mellett fekszik és a napóleoni háborúk óta Nagy-Britannia birtoka volt.
Tanganyika területén már 1880-ban is több német magánkereskedő és zsoldos érkezett, akik – akárcsak a többi gyarmati hatalom – a rabszolgaság felszámolását tűzték zászlajukra, még ha kivételesen keveset is tettek ennek érdekében. 1885-ben Zanzibár szultánjának tiltakozása elég indokot jelentett ahhoz, hogy a britek és a németek elhatárolják gyarmati területeiket, majd 1891-ben hivatalosan is megszerveződött Deutsch-Ostafrika, vagyis Német Kelet-Afrika.
Ezen a területen először a tengerparti területek törzsei lázadtak fel a német uralom ellen, akik inkább Zanzibár szultánjához szerettek volna tartozni, majd a hehe törzs (szuahéli nyelven, többes számban wehehe) lázadt fel, többször is. 1891 és 1894 között Mkwawa főnök lázadását még könnyű volt leverni, az 1905 és 1907 közötti maji-maji (szuahéli nyelven a maji vizet jelent) felkelést már nehezebb, és utána tényleges változások is kezdődtek a gyarmat életében. Hogy milyen volt a korai német uralom? Sir Edward Twining – Tanganyika kormányzója 1949 és 1958 között – titkárjának leírása alapján nem túl fényes.
„Nagyon tiszteltem a németeket, amiért olyan szép, vonzó épületeket tudtak emelni, melyekben kényelmesen lehet dolgozni, de nem tetszett, amit arról hallottam, hogy igazgatták az országot. Nagy öregek, akik emlékeztek még az időkre, mikor a németek uralkodtak rajtuk, néha beszéltek erről: a németek uralma nagyon kemény volt, a kényszermunka, a korbácsolások és a bírósági eljárás nélküli kivégzések közhelyszámba mentek. Azt mondták, sokkal jobb az ország sosra, mióta a németek elmentek. Néhányan megkérdőjelezik, mennyire lehet hiteles, amit idős afrikaiak miket mondtak nekem informálisan, egy brit gyarmati tisztviselőnek. De én úgy hiszem, amit mondtak, igaz volt. Sok hasonló brutalitásra is fény derült a németek gyarmati uralmáról azokon a tárgyalásokon, melyek a versailles-i békéhez vezettek. Az biztos, hogy a nép többször fellázadt német urai ellen, de ezek a felkelések nem folytatódtak a brit uralom idején Tanganyikában.”
Amennyire a kortársak nem találták meggyőzőnek a helyi öregek beszámolóját, úgy gyanakodhatunk joggal egy kis részrehajlásra egy brit gyarmati tisztviselő részéről. Mindazonáltal tény, hogy a német uralom idején a felkelések gyakoribbak, leverésük pedig véresebb volt, mint a későbbi időkben.
1894-ben Kalenga falu mellett a németeknek sikerült felszámolniuk a hehék erődített állásait, de Mkwawa főnök megszökött, a következő négy évben pedig rejtőzködve élt, és folytatta szervezkedését a németek ellen. 1898-ban azonban Liebert tábornok 5 000 rúpiás vérdíjat tűzött ki a fejére, ami sikeresnek bizonyult, mivel hamar leleplezték a törzsfőnök rejtőzködési helyét. A történetnek utánajáró Michael Longford így emlékszik az esetre:
„A keresőcsapat megtalálta Mkwawát és szolgáját, azonban mindketten halottak voltak. Mkwawa először lelőtte a szolgáját, majd véget vetett saját életének: hasba lőtte magát. A keresőcsapat azonban attól tartott, esetleg csak színleli a halált, hogy csapdába csalja őket, ezért az illetékes német törzsőrmester megbizonyosodott a főnök haláláról azzal, hogy fejbe lőtte, és aztán levágta a fejét. A testet azután átadta a hehéknek hogy eltemessék, a koponyát pedig eljuttatta a felettesének, majd pedig a brémai Antropológiai Múzeumba került.”
A németek az első világháborús vereséggel elveszítették afrikai és minden egyéb gyarmatukat. A versailles-i szerződés nemcsak a területvesztést, a hadsereg létszámának korlátozását, a háborús bűnösség elvét mondta ki, de azt is, hogy az ilyen hadizsákmányokat vissza kell szolgáltatniuk.
A szerződés 246. pontja így szól:
„Jelen szerződés hatályba lépésétől számított hat hónapon belül […] Németország átadja Ő Nagy-Britanniai Felsége Kormánya számára Mkwawa szultán koponyáját, amit Német Kelet-Afrika Protektorátusból szállítottak el, és vittek Németországba.”
A koponyaátadásra nem került sor 1919. június 18. után sem hat hónappal, sem hat évvel. A németeknek még egy világháborút el kellett veszíteniük, mielőtt visszaszolgáltatták volna az ereklyét Tanganyikának. Először vitatták, hogy elhozták volna Mkwawa fejét, később a brit kormány hivatalos álláspontjává vált, hogy lehetetlen beazonosítani a hollétét Németországban. Sir Edward Twining, Tanganyika utolsó brit kormányzója azonban újra felvetette az ügyet 1953-ban. Némi kutakodás után a brémai Antropológiai Múzeumba irányították, ahol 2 000 emberi koponyát tartottak, melyek közül 85 Német Kelet-Afrikából származott. Ezek közül megvizsgálta a megfelelő méretűeket, majd kiválasztotta azt, amelyiken golyó ütötte nyom volt. Longford leírása szerint:
„Nem sokkal Erzsébet királynő 1953 májusi koronázása után Twining személyesen ment el Brémába, ahol úgy hitte, megtalálhatja a koponyát. Feljegyezte Mkwawa leszármazottjának, Adam főnöknek és családjának fejméreteinek adatait, mert úgy mondták neki, Adam törzsfőnök feje hasonló volt a nagyapjáéhoz. Twining azt is tudta, hogy milyen kaliberű puskával lőtték fejbe Mkwawát. Twining, brémai múzeum rengeteg koponyája közötti hosszas keresgélés után, melyben egy patológus is a segítségére volt, végül úgy vélte, megtalálta a koponyát. Alapos vizsgálódás után Adam törzsfőnök is kész volt elfogadni, hogy a lelet valóban a nagyapja földi maradványa.”
A koponya kiválasztása és igazolása után visszakerülhetett a hehékhez. 1954. július 9-én Sir Edward Twining adta át Adam hehe törzsfőnöknek, mintegy 30 000 ujjongó ember szeme láttára. A népünnepély még másfél napig tartott. A brit gyarmati adminisztráció azonban ekkor már számolta vissza a napokat, hiszen Tanganyikának 1961-ban függetlenséget adtak, majd 1964-ben Zanzibárral egyesülve létrehozták Tanzánia Köztársaságot.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Források: