Konferencia Adanában – 1943. január 30-31.

Hajabácsné Dobos Dóra

1943. január 30–31. között találkozott Adanában, Törökországban egy vonaton Winston S. Churchill angol miniszterelnök és Şükrü Saracoğlu török miniszterelnök. A konferencia célja – bár a hivatalos közlések ezt tagadták – angol részről a semleges Törökország bevonása volt a II. világháborúba, míg a törökök igyekeztek ezt megakadályozni, úgy, hogy közben megkapják, amit Anglia kínál – ellenszolgáltatások nélkül, vagy azok minimálisra csökkentésével.

A konferencia kezdeményezése az angoloktól indult ki; Winston S. Churchill január 26-án találkozót kért a török államfővel Ciprus szigetén. A török köztársasági elnök (İsmet İnönü) azonban csak úgy hagyhatta el az ország területét, ha a Nemzetgyűlés távolléte idejére helyettest nevez ki, amit titokban megtenni nem lehetett. Ezért a török kormány Adanát javasolta a konferencia helyszínének.

Hogy Anglia Törökország belépését kívánta, nem volt titok – a világháború alatt folyamatosan érte nyomás a török kormányt több irányból; Anglia részéről, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a világháború megrövidítése érdekében, Németország részéről pedig a fenyegetés, amennyiben ez megtörténik, azonnal megindul Törökország bombázása. Ezektől eltekintve Törökország veszélyforrást látott a Szovjetunióban is, amelynek nem titkolt célja volt a Törökország birtokában lévő tengerszorosok megkaparintása. Az angol kívánságokat az adanai konferencián „háttérbe szorítva” Churchill

„első szava az volt, hogy ő nem kérni, hanem adni jött. Teljesen megérti Törökország eddigi folytatott politikáját, bízik annak barátságában, és nem kívánja, hogy eddigi magatartásán bármit is változtasson. Ellenkezőleg, képessé akarja tenni Törökországot arra, hogy eddigi politikáját továbbra is fenntarthassa, bástyává akarja kiépíteni, amelyre Anglia a háború után is biztonsággal támaszkodhatik.”¹

A konferencián Churchill felajánlotta, hogy Anglia biztosítja Törökország részére a modern védelemhez szükséges korszerű fegyvereket, felszerelést, repülőgépeket, harckocsikat. Török részről először felmerült, hogy Anglia mindezért semlegességi politikája feladását várja viszonzásul, azonban Churchill megnyugtatta a török képviselőket, hogy Törökország felfegyverzését ellenszolgáltatás nélkül ajánlja fel. Az ajánlatot így Törökország természetesen elfogadta.

„Tette ezt annyival is inkább, mert [Numan] Menemencioğlu külügyminiszter elgondolása szerint Németország esetleges leveretése után Európában felbomlik az egyensúly, kaotikus állapotok következnek be, amelyeknek valahol határt kell szabni. Ezért azt hiszi, hogy azoknak az államoknak, amelyeknek voltaképpen semmi közük a jelenleg folyó imperialista háborúhoz, a rend és biztonság tömbjét kellene alkotniok, amely blokk határt szabna a kaotikus viszonyok átterjesztésének.”²

Ennek a blokknak tagjai a török elgondolás szerint Törökország, Görögország, Jugoszlávia, Románia és Magyarország, feladata pedig megakadályozni, hogy a világháború után megerősödő Szovjetunió bekebelezze Európát. Ennek veszélyét Churchill teljes mértékben elutasította, kijelentve, hogy ő bízik Sztálinban és Molotovban, és meg van győződve azok őszinteségéről. Churchill kijelentéseiről Vörnle János, Magyarország ankarai követe így vélekedett:

„Menemencioğlu külügyminiszter sorok közti szavaiból és gesztusaiból láthattam, hogy Churchill álláspontját naivitásnak tartja, de – mint mondotta – nem akart vele vitába szállni. Véleményem szerint azért nem tette ezt, mert jól tudja, hogy Churchill sem hiszi, amit mondott, hiszen Törökország felfegyverzésének oroszellenes éle nyilvánvaló, de Churchill, mint Sztálin szövetségese nem beszélhetett másként, mint azt tette.”³

A konferencián szó esett a II. világháború aktualitásairól is;

„Churchill teljesen meg van győződve a szövetségesek tökéletes győzelméről, olyannyira, hogy a tekintetben semminemű vitának nem adott helyet. A háború célja a totális győzelem és Németország totális megsemmisítése, ami Churchill szerint már nem várat soká magára. Olaszország összeomlását igen közelinek látja /3 hónapról beszélt/ és Németország leveretése is 6, lefeljebb azonban 18 hónap alatt fog szerinte bekövetkezni.”⁴

Kijelentette, hogy a Földközi-tenger megtisztítása után minden oldalról megtámadják Németországot, és totális vereséget mérnek rá – itt már utalhatott az ekkor (reményei szerint) már aktuálissá váló balkáni angolszász partraszállásról, ami tulajdonképpen a teheráni konferenciáig (1943. november 28.–december 1.) napirenden volt. Inönü azon megjegyzése után, hogy a Szovjetunióban Németország csatát vesztett ugyan, de még távolról sem veszítette el a háborút, Churchill a Szövetségesek győzelmébe vetett hit következtében csak legyintett.

Felmerült a feltétel nélküli megadás doktrínája is, amit a korábbi casablancai konferencián (1943. január 14–24.) fogadott el Roosevelt és Churchill (majd ehhez csatlakozott Sztálin), ami lényegében azt takarja, hogy bárminemű megegyezéses béke lehetőségét a Szövetségesek elvetik, csakis a teljes megadást fogadják el. Sajnos ez nemcsak Németország, hanem a Németországgal szövetséges országok számára jelentett rossz hírt; azon csatlós államok számára, amelyek ekkor már keresték a kiutat a világháborúból (például Finnország és Magyarország), minden lehetőség a tárgyalások megindítására ezzel el lett vágva. A békekötés kapcsán felmerült a háború utáni Európa rendezése is; az adanai konferencia után az a benyomás alakult ki Vörnle János követben, hogy Churchillnek még nincsen kialakult véleménye. Felmerült Európa föderációja; balti, közép-európai és dél-európai hármas államcsoportról volt szó nagy vonalakban, amit a török képviselők helyeselve fogadtak.

Március 1-jén, miután az angol ajánlatot a török közvélemény az ország semlegességi politikájának feladásának követeléseként értékelte, a törökországi angol diplomáciai körökben

„azt mondják, hogy az angolok kizárólag azzal a szándékkal mentek Adanába, hogy ott Törökország felfegyverzéséről tárgyaljanak. Anglia fontosnak tartja Törökország megerősítését. […] Szükségesnek tartották Törökország oly mérvű felfegyverzését, hogy az adott esetben a maga erejéből is tudjon legalább egy ideig ellenállni.”⁵

Azonban Németország nem ítélte meg kedvezőtlennek a török politikát a konferencia után, és nem tartott Törökország hadba lépésétől. Churchill Sztálint hamar, február 1-jén tájékoztatta az Adanában lefolyt konferencia főbb mozzanatairól. Üzenetében kifejtette, hogy a szövetségesek feladata Törökország ellátása korszerű fegyverekkel, de – bizonyára a Szovjetunió megnyugtatására, hogy a felfegyverzés nem ellene szól – leszögezte azt is, hogy ez a felfegyverzés egyelőre kis mennyiségben fog lezajlani. Bár Churchill a törökök felé leszögezte, Anglia ezért semmit nem vár cserébe, Sztálinnak kifejtette, hogy

„Nem kértem semmiféle konkrét politikai kötelezettségvállalást vagy arra vonatkozó ígéretet, hogy háborúba lépnek a mi oldalunkon, de véleményem szerint ez év végéig megteszik ezt.”⁶

Sztálin válaszában helyesen látva kényesnek ítéli meg Törökország helyzetét kifejtve azon véleményét, hogy csekély esélyt lát a hadba lépésre:

„Törökország nemzetközi helyzete továbbra is meglehetősen kényes. Törökországnak egyrészt barátsági és semlegességi szerződése van a Szovjetunióval, s az agresszió esetére szóló kölcsönös segítségnyújtási szerződése Nagy-Britanniával, másrészt Németországgal barátsági szerződés fűzi össze, amelyet három nappal Németországnak a Szovjetunió ellen indított támadása előtt kötöttek meg.”⁷

Korabeli filmfelvétel a konferenciáról

Vörnle János jelentése szerint azonban, noha Churchill és Sztálin üzenetváltásában a szovjet fél neheztelése Törökország felfegyverzése miatt nem érződik ki, Sztálin tiltakozott Washingtonban:

„Más lapra tartozik, hogy miképp vélekedik eme konferenciáról Sztálin, aki Washingtonban máris tiltakozást jelentett be Törökország felfegyverzése ellen, igen helyesen érezve, hogy az végeredményben ellene irányul.”⁸

Az első benyomások a török semlegességi politika feladásáról az adanai konferencia eredményeképp más körökben is hasonlóképpen merültek fel. Andorka Rudolf, korábbi madridi követ naplójában, II. 02-i keltezéssel így ír a konferenciáról:

„Ma reggel jelentik, hogy Churchill az angol vezérkari főnökkel és a közel-keleti katonai vezetőkkel két napon át tárgyalt Adanában a megfelelő törökökkel. A kommüniké annyira optimista hangú, hogy nem kétséges, Törökország rövidesen aktívan belép, s ezzel megvan a Balkán-front, s mi hadszíntér vagyunk. Nem lep meg, vártuk!”⁹

Az Andorka által felvetett Balkán-front a Kállay-kormány ekkori kiútkeresése szempontjából volt érdekes; ha Törökország belesodródik a világháborúba, úgy az angolszászok megjelennek Magyarország közvetlen közelében, és így tárgyalási alap lehet az angolszászok felé az ország megadása, amint azok elérik a magyar határt – a Szovjetunióval való tárgyalás opciója ekkor még nem merült fel a „bolsevista veszély” miatt.

Tudósítás az adanai találkozóról – angolul tudók előnyben

1943 márciusában nem volt mérhető az angol fegyverszállítások megnövekedése, hiszen azok eddig is folytak. A Törökországba folyó fegyverszállításokat természetesen az angol hadsereg többé-kevésbé modern anyagából szándékozta az angol kormány kivitelezni. A második kairói konferenciát közvetlenül a teheráni konferencia után tartották, december 4–7. között. Ekkor sikertelen kísérlet történt Törökország bevonására a háborúba:

„Az angolok azt domborították ki, hogy erős és hatalmas Törökországot kívánnak látni a tengerszorosok mentén a háború után, de e célból szükséges Törökország aktív csatlakozása a szövetségesekhez, mert ellenesetben nem ülhet majd a győzők közt a háború utáni világot elrendező tárgyalóasztalnál, hanem kiszorul a folyosóra.”¹⁰

İsmet İnönü azonban egyik fő ellenérvként azt hozta fel, hogy Törökország nincsen felkészülve egy korszerű háború megvívására, hiszen az angolok az Adanában megígért fegyvereknek mindössze 4%-át szállították le. Ebből következik, hogy a háború a török városok teljes elpusztítását és általános felfordulást eredményezné.

A kiemelt angol–török összeütközés a második kairói konferencián amellett, hogy megmutatja az adanai konferencia eredményét, világossá teszi, hogy az angol remény mindvégig Törökország belépése volt a II. világháborúba. A török kormány azonban a fokozódó angol nyomás ellenére sem adta fel semlegességi politikáját a háború végéig.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek és felhasznált források: