Gyalogsági hadvezetés kezdőknek és haladóknak

Az Infanterie greift an!, Erwin Rommel első világháborús kvázi visszaemlékezése (hogy miért érdemes így nevezni, arról később) 1937-ben jelent meg először, majd öt évvel később a magyar olvasók is a kezükbe vehették azt Gyalogság előre! címmel. A következő, reprint kiadás a Luxor Kft. kezelésében jelent meg 1999-ben (jelen sorok írója is ehhez a változathoz jutott hozzá még 2004-ben), 2018-ban pedig – az első világháború centenáriuma okán – a Kard és Penna gondozásában került a boltok polcaira a mű.

A magyar változat átvette a korabeli német címadást, amelyben a szerzőt nem a teljes nevén, hanem az elért legmagasabb rendfokozatával együtt Rommel vezértábornagyként nevezi meg, ami önmagában érzékelteti, hogy nem akárki írta a könyvet. A főszöveg elé kissé dagályos dicséretet írt Werth Henrik, akinek a megfogalmazás tökéletesítgetésére nyilván volt már ideje, miután 1941 szeptemberében leváltotta őt Horthy Miklós kormányzó honvéd vezérkari főnöki posztjáról. Ehhez képest Erwin Rommel alig pár tömör mondatot tűzött a műve elé, amelyet még a potsdami hadiakadémia tanáraként vetett papírra az 1920-as években.

Erwin Rommel 1917-ben – Forrás: Wikimedia Commons

A laikus olvasó számára a könyv kitűnik a katonás, egyszerű szövegezéssel: összetett mondatot alig, hanem inkább bővített tőmondatokat lehet fellelni a műben (ez lehet a fordító, vitéz gróf Bethlen Pál munkájának eredménye is, de nagyon valószínű, hogy a német eredeti sem a goethe-i hagyományokat folytatta a szépirodalom terén). Ennek ellenére a Gyalogság előre! nem csak egy egyszerű századnapló, ahol a harccselekmények, hőstettek és elesettek monoton felsorolása olvasható hosszú-hosszú sorokon keresztül.

Rommel tehát nem szépíró, azonban egyes helyzetek alaposabb megértéséhez a környezetről is ad plasztikus leírást, hogy milyen volt a kilátás az olasz fronton 1917 őszén egy elfoglalt hegycsúcsról, vagy hogy egy alaposan kiépített francia állás miként is nézett ki 1915-ben. Könyvének elején mégis mintha több időt szánt volna a harccselekmények bővebb bemutatására, amelyek idővel leginkább már csak a katonák számára tényleges információk leírására szorítkoztak. A mű legvége pedig már csak vázlatokban mutatja be a württembergi hegyivadász zászlóalj harcait a Monte Grappa környékén.

A Gyalogság előre! 1999-es reprint kiadásának a borítója – A szerző fényképe

A Gyalogság előre! elején így elég részletes leírást kaphat az olvasó arról, hogy miként zajlott a német hadsereg mozgósítása 1914 nyarán, és hogy meddig tartott ki a mozgóháború lendülete. Idővel azonban megjelenik az állóháború, és annak mindennapos fáradalmai: lövészárokásás, francia tüzérségi tűz (illetve a saját ágyúk hallgatása lőszerhiány miatt), ami következtében a mozgókonyhák sokszor csak éjszaka tudják ellátni az első vonalban ücsörgő katonákat. Érdemes megjegyezni, hogy Rommel külön kiemeli, hogy amikor az Arlberg-hágónál képzik át őket osztrák területen, mennyire tetszik neki a K. u. K. hadsereg élelmezése, amelyhez cigaretta és borpótlék is jár. Szintén megjegyzendő, hogy csupán egyetlen helyen, az olasz front harcainál említi meg, hogy ismételten gáztámadást hajtottak végre az antant csapatai.

Mi volt a szerző célja a könyvvel? Már ennyiből is lehet látni, hogy elsősorban nem a szórakoztatás. Mint a hadiakadémia tanára főleg azért vetette papírra az emlékeit, hogy a tapasztalatait átadhassa a fiatalabb generációnak, és hogy azokból le tudják vonni a következtetéseket. Ezt maga Rommel is megkönnyíti: a harccselekményeket bemutató alfejezetek végén pár sorban összegzi a leírtakat, egyben kiemeli a leírás lényegét, hogy mire érdemes figyelni falvakban zajló ütközeteknél, vagy éppen nyílt terepen való rohamozásnál.

Rommel a művével egy részletes, példákkal teli oktatóanyagot ad a beszivárgó támadások vezetéséhez, amelyeket sok esetben egy szakasznyi erővel valósít meg a szemben álló terep alapos szemrevételezésével. Nemcsak arról ír, hogy mikor érdemes feltűzött szuronnyal rohamozni, vagy éppen hogy mindig legyen az embernél kézigránát, hanem arról is, hogy egy-egy géppuska milyen hasznos tud lenni a támadásoknál az ellenség lekötéséhez, valamint többször kiemeli, hogy a távbeszélővezeték lefektetése és karbantartása mennyire megkönnyíti a harcolók dolgát (ez utóbbi a következő világháborúban már kevésbé volt hasznos, hiszen a technológiai fejlődés lehetővé tette a vezeték nélküli rádiók használatát).

A hétköznapi emberek számára a második világháborúban megismert Erwin Rommelből is jelen van jó sok a mű lapjain – vagyis inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy hű magához, amikor azt fejtegeti, hogy miként koordinál a csata hevében több századot egyszerre, vagy éppen amikor rövid tépelődés után arra gondol, hogy mégiscsak folytatja a megkezdett támadást. A könyvben szereplő támadások a gyorsaságukkal, sokszor meglepetésszerű voltukkal sikereket hoztak Rommelnek (a caporettoi áttörés során ezres nagyságrendben mérhető az általa elfogott olaszok száma), amelyeket az esetek többségében sikerült is kiaknázni – néha azonban nem: van hogy a túlerő, vagy éppen a lemaradó szárnyak miatt kell feladni a megszerzett állásokat. Mindeközben a szerző egyáltalán nem törődik saját maga túlhajszoltságával, és bár sok esetben leírja, hogy éppen pihenőre térése előtt találtak számára elfoglaltságot, az alváshiánnyal is megküzd a harcok közepette.

Ez pedig jó húsz évvel később sem változott: Rommel lendületes, gyors támadásai ugyan felkeltették a világ közvéleményének a figyelmét, azonban ezek konfliktusokat is hoztak: az előrenyomulás miatt megnyúló hadtápvonalak Észak-Afrikában nehezen voltak biztosíthatóak, amelyeket a szövetségesek könnyen el tudtak vágni. Szintén problémát okozott az is, hogy a döntő támadást szerette volna kierőszakolni Egyiptomban, miközben felettesei inkább a további hadjárathoz való szilárd alap megteremtését akarták kialakítani Málta esetleges elfoglalásával.

A Gyalogság előre! utólag visszatekintve magyarázatot ad Rommel későbbi hadvezetési stílusára, és arra is, hogy miként tudott körülötte mítosz kialakítani (és miként tudta őt a Harmadik Birodalom propagandagépezete ilyen módon felhasználni). A puritán körülményeket zokszó nélkül elviselő, sikeres, sokszor vakmerő támadásokat végrehajtó ulmi tiszt még a foglyokkal is emberségesen bánt (kivéve egy alkalmat, amikor bosszúból nem törődtek a francia sebesültekkel a senki földjén) – az ilyen tulajdonságok pedig elegendőek, hogy a katonák felnézzenek a vezetőjükre, a civil lakosság pedig hősként ünnepelje az illetőt. A könyv lapjain a caporettói áttörésnél ugyanakkor felbukkan még a 12. bajor testőrezred egyik hadnagya, Ferdinand Schörner, aki Rommellel ellentétben inkább a brutális csapatvezetéséről volt ismert, ezt a szokását pedig 1945 májusáig megtartotta, amikor a második világháborús német szárazföldi haderő parancsnokaként szolgált. Nem meglepő módon belőle nem vált hős a szó köznapi értelmében véve.

Egy másik württembergi hegyivadász, másféle jövővel: Ferdinanr Schörner – Forrás: Wikimedia Commons

Az előszavában maga Werth Henrik „hőslelkűnek” nevezi könyv szerzőjét. Olvasva ugyanakkor Erwin Rommel írását, látható, hogy ő maga nem az első osztályú Vaskereszt vagy a Pour le Mérite hajszolása miatt vállalkozott a sokszor valóban merész akciókra, hanem azért, mert sikeresen kívánta végrehajtani a rá bízott feladatot, mindezt úgy, hogy minimális saját veszteségeket szenvedjenek el a kivitelezés során. A saját korában a kadétok számára egy példatárat is jelentett a mű, akik sokat tanulhattak belőle a beszivárgó hadviselésről, miközben érdekes élménybeszámolót is olvashattak az előző világháborúról.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen német rohamosztagosok láthatók a caporettoi áttörésnél 1917-ben – Forrás: Wikimedia Commons

Facebook Kommentek