„I make bum-bum, make you bum-bum?” – Aki ágyúval köszön, annak lövéssel felelnek

Legyen szó hadi- vagy kereskedelmi hajózásról, rengeteg, a legapróbb részletekig szabályozott hagyomány és formaság alakult ki az évszázadok során, amelyek jelentős része ma is létezik. A szabályok többsége természetesen gyakorlati jellegű, ugyanakkor akadnak látszólag fölösleges ceremóniák is, amelyekre ugyanakkor hatalmas hangsúlyt fektettek még a 20. század elején is. Az egyik ilyen a hajók üdvözlése, ami a spanyol udvari etikettet idéző módon volt szabályozva, és be nem tartása sokszor összecsapásokhoz is vezetett. Persze adódtak viccesebb helyzetek is; ma pár ilyet mutatunk be, régi ismerősünk, dr. Gáspár Ferenc hajóorvos segítségével.

Ha a tengeren két hajó találkozott, megvolt a mód, hogy miként köszöntség egymást. Az alap, hogy a kereskedelmi hajó köszön előre a hadihajónak – morogtak is emiatt rendesen a civil kapitányok – zászlójának bevonásával, a hadihajók egymás közt viszont díszlövésekkel (mi mással) intézték az üdvözlést. A lövések száma, és az is, hogy ki lő először, aszerint alakult, hogy milyen rendfokozatú volt a hajó parancsnoka (vagy a fedélzeten utazó tengernagy/herceg/uralkodó). A legtöbb lövés 21 volt – ez államfőknek járt – és ennyit lőttek kikötőbe érkezéskor is, amit a kikötő erődjének – már ha volt ilyen – viszonoznia kellett.

Hogy a 17. században mennyire véresen komolyan vették a témát, főleg a „ki köszön előre kinek” részt, jól mutatja a következő kis részlet Gáspár doktor a Föld körül című munkájából – a szöveget eredeti helyesírással közöljük.

„A míg a tengert nem ismerték el nemzetközileg szabad területnek, a nagyobb tengeri hatalmak a tenger bizonyos részeiben megkívánták, hogy minden saját hadihajóival találkozó idegen hajó a tisztelet és alárendeltség jeléül vitorláinak egy részét és lobogóit, ereszsze le, a nélkül, hogy ezen alázatos köszönet fejében bármely viszonzásra lett volna joga. Ezt különösen a XVII. században főképpen Anglia és Francziaország követelte és az üdvözléseket nem tekintette udvariasságnak, hanem tengeri hatalma előtti meghajlásnak. így I. Jakab angol király és később II. Károly feltétlenül megkívánták,, hogy az angol hadihajók előtt az angol partoktól a Finisterri fokig terjedő tengerrészeken minden idegen hadihajói terebvitorláját és lobogóját ereszsze le. Ez ellen a francziák, spanyolok és német alföldiek protestáltak. XIV. Lajos és II. Fülöp megtiltották hadihajóiknak, hogy bármely idegen hadihajót mint elsők üdvözöljenek.”[1]

A brit Royal Sovereign díszlövéseket ad le Nore kikötőjébe érkezve

Ahogy láthatjuk, ekkor Anglia és Franciaország volt a két legerősebb tengeri hatalom: a Spanyolok ekkor már hanyatlottak, a hollandok pedig, bár komoly gyarmatbirodalmat tartottak fent, a század közepétől fokozatosan szorultak vissza a britek térnyerése miatt. Jó példa erre az angol hajózási törvény, ami gyakorlatilag monopolhelyzetbe hozta a szigetország hajósait, akikre a világ legnagyobb és legerősebb flottája vigyázott. Anglia, Hollandia, Spanyolország és Franciaország ekkoriban körülbelül mindenen képes volt összekapni, ami lényegében állandó, kisebb-nagyobb intenzitással vívott háborúskodást jelentett, aminek szüneteiben is lelkesen bosszantották egymást a hajósok, adott esetben azzal, hogy nem tisztelegtek előre a másik ország hajójának, illetve különféle disznóságokat kiabáltak át, vagy félreérthetetlen (és a nemzetközi jog által szintén szabályozott) karjelzésekkel fejezték ki nemtetszésüket. Nevetségesnek, kisfiús kakaskodásnak hathat ez az egész, de volt eset, hogy a „nem tisztelgésből” közel két évig tartó háború kerekedett:

„1652-ben véletlenül találkozott egymással egy angol és egy németalföldi hajóraj a legnagyobb béke idején. Az angol flotta parancsnoka követelte az üdvözlést, a németalföldi ellenben megtagadta. Erre nyomban megindult egy parázs kis fiókháború, mely négy óra hosszat tartott és később 18 hónapig húzódó rendes háború fejlődött ki, de a németalföldiek teljes vereségével végződött, mire az 1654-ben kötött békében a németalföldiek kénytelenek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy hollandi és angol hadihajó találkozása esetén a hollandi hadihajó felső vitorláit és lobogóját üdvözlés fejében le fogja ereszteni. így végződött sok vér folyása után a XVII. században a két admirális között keletkezett kanapé per. A XVIII. században szerződésekkel kezdték szabályozni az üdvözléseket és a XIX. század óta az már csak szertartásos udvariasság, hogy a hajók üdvözlik egymást.”[2]

Angol és holland hajók összecsapása. Érdekesség, hogy a brit flottánál a mai napig az itt látható zászló is hivatalos a Union Jack mellett

Az itt említett összecsapás, amelyet a holland Marten Tromp és az angol Robert Blake admirálisok hajói vívtak (a hollandok két hajót vesztettek, de az általuk kísért konvoj eljutott céljához) nyitotta meg a közel 30 évig tartó angol-holland háborúk sorát, amelyek végén egyértelművé vált Anglia vezető helyzete (1780-1784 között volt még egy angol-holland háború, de ott már egyértelmű volt, hogy a hollandok nem rúgnak labdába). Azért szerencsére akadtak olyan helyzetek, amelyeket sikerült megnyugtatóan, és háború nélkül rendezni. Gáspár doktor beszámolt egy angol és egy francia hajó között lezajlott, regénybe kívánkozó esetről; az időpontot nem tudjuk, csak annyi szerepel, hogy „az angol-francia háború után”, ami lehet a hétéves háború, vagy akár a napóleoni-háborúk egyik felvonása is. Az mindenesetre jól leszűrhető, hogy a 17. század óta mennyit szelídült a helyzet, és hogy legyen szó angol vagy francia tengerészekről, úriemberségért egyiküknek se kellett a szomszédba mennie.

Francia és brit hajó lövi egymást valamikor a napóleoni háborúk idején; egyszerűen nem találtam olyan képet, amin békésen vannak egymás mellett…

Amikor a két hajó találkozott, a franciák észlelték, hogy a másik vitorláson altengernagy tartózkodik (ezt az adott zászlókból pontosan meg lehetett, és meg lehet ma is állapítani) – így szó nélkül felvonták az angol zászlót és leadták a „nagykönyvben” megírt 15 díszlövést, és várták a viszonzást, ám nem történt semmi…

„A franczia hajó ekkor felvonja a „megszólító lobogóját” és udvariasan kérdi az angoltól, hogy miért nem viszonozza az üdvözlést? „Elfogyott a puskaporunk” jelzi vissza az angol. Egy perczczel később ágyúgolyó süvített az angol hajó árboczai között; ezzel egyidejűleg következő jelzés jelent meg a franczia hajón: „Álljanak meg; kölcsönzünk Önöknek a szükséges lövésekhez elegendő lőport. És ha akkor sem lőnek, majd mi lövünk!” Az angol hajó megállásra fordította a vitorláit, bevárta az oldala mellé evez franczia csónakot, a mely a lőport hozta, fölvonta a francziák lobogóját és „udvariasan” viszonozta a köszönést.”[3]

Elég groteszk helyzet lehetett, és valószínűleg a francia tengerészek még évekig mesélték a kikötői kocsmákban, hogy miként sikerült igazi úri ódon megalázni az őket amúgy rendre elverő angolokat. A brit altengernagynak – amennyiben kitudódott a dolog – is lehetett pár kellemetlen beszélgetése feletteseivel; no persze csak akkor, ha nem kamuzták, hogy nincs puskaporuk (erre kicsi az esély, bár az lehet, hogy valami baleset következtében elázott a készlet). Ez esetben viszont a brit matrózok mesélhették, hogy milyen módon szívatták meg francia társaikat. A „megszólító lobogó” tétel talán megér még egy kis magyarázatot: ahogy az orvosoknak és a jogászoknak a latin, a tengerészeknek a „zászló-ABC” a közös nyelvük, nem véletlenül; kialakultak a nemzetközi jelzések, amelyek egyrészt manőver-utasításokat jelentettek, másrészt olyanok szerepeltek benne, hogy „segítséget kérünk”, „tűz a fedélzeten” és hasonlók. Így ha közös nyelvet nem is beszélt mondjuk egy japán és egy portugál hajó, azért alapszinten el tudtak kommunikálni. De a közös nyelv hiánya nem egyszer vezetett mókás helyzetekhez, amikből az osztrák-magyar hajók is kivették részüket.

A Great Britain kereskedelmi hajó illedelmesen köszön egy hadihajónak. Megfigyelhető, hogy előbbi hajó vegyes meghajtású (gőz + vitorla), utóbbi pedig szimpla vitorlás hajó

Arról többször írtunk, hogy bár Ausztria-Magyarországot nem tartják számon a nagy tengerésznépek között, a dualista állam komoly flottával és szép hagyományokkal rendelkezett, bár elsősorban rövidebb távon – Adria és Földközi-tenger – működött, bár hajósaik eljutottak Kínába, Koreába, sőt, még kannibálokkal is összecsaptak a Salamon-szigeteken. A mostani történet is a Földközi-tengeren, pontosabban a krétai Szuda (Souda)-öbölben esett meg. A sziget ma Görögország részeként csábítja ezerszámra a nyaralni vágyókat, a történelem során ugyanakkor több gazdája is volt. Kréta stratégiai jelentősége vitathatatlan, így a bizánciak, arabok és velenceiek is szemet vetettek rá. Utóbbiakat 1669-ben űzték ki a törökök, akik ellen sokáig hiába lázadoztak a helyiek. Bár Görögország 1830-ra függetlenedett, Kréta brit nyomásra Egyiptomhoz került, majd 1840-ben visszakapták a törökök, akik csak a 19. század végén, a folyamatos lázongások hatására vonultak ki a szigetről, amely pár év függetlenség után egyesült Görögországgal.

Related image
Kréta térképe. Souda Haniától kicsit jobbra (keletre) található

Így eshetett, hogy a Szuda-öbölbe befutó osztrák-magyar hadihajó tisztjeinek török katonákkal kellett a bazári alkudozós jelenetekhez hasonló „activityzéssel” zöldágra vergődnie az üdvözléseket illetően.

„Egy korvettánk több évvel ezelőtt Kréta szigetén Szuda öbölben horgonyzott. Mint tudjuk, a nemzetközi tengerijog értelmében a korvetta parancsnokának meg kellett volna adnia a szokásos territoriális üdvözlést a huszonegy ágyú lövéssel. Ezt az üdvözlést azonban az illet kikötő erődjének, vagy az ott horgonyzó nemzetbeli hadihajónak viszonoznia kell, miközben viszonzásul a tisztelgő idegen hadihajónak lobogóját vonja föl árboczára. Ha a megérkező hajó parancsnokának biztos tudomása van arról, hogy az általa adott üdvözlést sem az erődről, sem valamely hadihajóról nem viszonozhatják, akkor a salut [a díszlövések – GYS] megadása kényes dolog. Olyan az, mint két férfiú között a nem viszonzott köszöntés.”[4]

Az Izeddin erőd a Szuda-öbölben

Az öbölben török hadihajó pont nem volt, így maradt az erőd, mint olyan objektum, ami legalább is elméletben képes viszonozni a díszlövéseket. Az Oszmán Birodalmat nem véletlenül tartották ekkoriban Európa beteg emberének, ugyanis erősen hanyatlóban volt, ami rányomta bélyegét a hadsereg állapotára is – ennek ellenére a köszöntéseket komolyan vették, elmaradásuk ugyanis még ekkoriban, a 19. század végefelé is hosszas diplomáciai jegyzékváltásokhoz és rengeteg papírmunkához vezethetett. Na de mit tehetett ilyenkor az egyszeri hadihajó-parancsnok?

„Hogy erőd van a Szuda öbölben, azt tudta, de hogy az az erőd tud-e huszonegy ágyúlövést viszonozni, azt már kétségbe vonta. Először is, mert tudta, hogy a Szuda öböl török birtok; másodszor pedig, mert tudta, hogy a Szuda öböl Kréta szigetén van. Itt pedig — a török hadsereg és tengerészet „talpraesett” szervezetéből kifolyólag — akárhányszor megtörténik az erődben, hogy az ágyúk nem állanak lövésre készen; vagy ha az ágyúk rendben vannak, akkor nincs puskapor; de ha van ágyú is, meg lőpor is, akkor meg nincs tüzérség kéznél; és ha mind a három meg van, akkor még’ sem lehet lőni, mert a tüzértiszt nem hagyhatja el a szobáját, mivelhogy nincs csizmája. A parancsnok tehát sokáig fontolgatta magában, hogy vájjon megadja-e az üdvözletet, mert ki akarta kerülni az esetleg hónapokra terjedő — jegyzékváltást. Tehát várt.”[5]

img.jpg
A Zrínyi gőzkorvett (Csonkaréti Károly festménye, illusztráció)

És nem is várt hiába, ugyanis a nemzetközi helyzet fokozódni kezdett; a török helyőrségnél, bár kisebb gondok akadtak, de csak megindult a gépezet, minden bizonnyal ők sem akartak szégyenben maradni. Így már csak a nyelvi nehézségeket kellett valahogy áthidalni.

„Reggel nyolczkor megjelent egy fiatal tüzértiszt az erődből és parancsnoka nevében üdvözölte a mi parancsnokunkat, barátságos „szalem alejkumot” kívánván nekünk. Törökül nem ért parancsnokunk franczia nyelven kérdezte meg a fiatal törököt a körülmények mibenléte felől. A török tiszt azonban angolul felelt a franczia kérdésre. Véletlenül parancsnokunk nem beszélt angolul s így a mellette álló tisztet bízta meg, hogy kérdezze meg a törököt: mi lesz az üdvözlő lövésekkel? Tisztünk szépen szótagolt angol nyelven kérdezte meg a törököt: „Ha mi megadjuk a kommandernek a salutot, fogja-e Ő azt viszonozni? A török tiszt válasza ez volt: „Commander seak man, Haleppa.” (Parancsnok beteg, Haleppa.) [Sic! Helyesen sick. – GYS] A többször ismételt kérdésre sem volt kivehető ennél több a török tüzérből. Parancsnokunk kezdett türelmetlenkedni. — Várjon csak, — monda a mi tolmács-tisztünknek, — majd megkérdem én tőle, az én angolságommal. A törökhöz fordult és feladta neki a kérdést: — I say gentleman; I make bum-bum, make you bum-bum? (Ha én csinálok bum-bumot, csináltok ti is bum-bumot?) — Oh yes! — monda a török, nagyot lélegezve örömében, — we make bum-bum!! így aztán megesett a híressé vált Szuda-öbölbeli bum-bum…”[6]

Szerencsére az esetet így sikerült megnyugtatóan rendezni, a háború, de még a jegyzékváltás is elmaradt ezúttal, még úgy is, hogy a Török Birodalom és a Monarchia viszonya korántsem volt ekkoriban zökkenőmentes; a császári-királyi hajók, nemzetközi kötelékek részeként rendre felbukkantak a török partoknál, különféle flottatüntetések keretében. Az erődemonstrációk célja általában a szultán „meggyőzése” volt, de akadt olyan, hogy európaiakat/üldözött kisebbségeket mentettek ki a tengerészek.

Image result for saluting guns uss nimitz
Bár kevesebbet lődöznek, mint száz éve, a nagyobb hajókon ma is vannak külön díszlövéseket leadó ágyúk. A képen a USS Nimitz lövegét tesztelik

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] dr. Gáspár Ferenc: A Föld körül VI. – A tengerészet lovagkora, Singer és Wolfner, Budapest, 1907. 222. o.

[2] 222-223. o.

[3] 221-222. o.

[4] 217. o.

[5] 218. o.

[6] 218-221. o. (A két oldal között képmelléklet található, ezért csúszik át a szöveg a 221. oldalra)

A nyitóképen díszlövéseket leadó brit hadihajó (ráadásul a királyi jacht).

Facebook Kommentek