„Hé Lulu, ha visszatérek Fidzsiről…” – magyar tengerészek a Távol-Keleten II.
A „Nyugat”-on a helyzet változik
Ahogy arról már korábban is írtunk, a második világháború (illetve kisebb mértékben már a japán-kínai háború) kitörése csúnyán derékba törte a 30-as évek közepétől virágzásnak induló magyar kereskedelmi hajózást. A Duna-tengerjárók 1940-től kiszorultak a Földközi-tengerről, majd 1941-től német bérletben végeztek hadiszállításokat a Fekete-tengeren. Sajátságosabb volt a „sima” tengerjárók helyzete, amelyek egy része a szövetségeseknek szállított; a Keletet a magyar zászló ellenére 1940-ben el is süllyesztették a németek, több hajó pedig (például a Turul vagy a Szent Gellért) semleges panamai zászló alá került, de ilyen minőségében is az angolszász szövetségesek „keze alá dolgozott”. Még sajátságosabb a Nyugat története, amely előbb papíron svájci „állampolgárságot kapott”, majd a hollandok kaparintották meg, végül pedig vagy ők vagy a japánok süllyesztették el.
A Nyugat 1912-ben Nagy-Britanniában készült, és eredetileg Treglisson néven gyarapította őfelsége kereskedelmi flottáját, de nem sokáig; 1914 augusztusában Brémában lefoglalták a németek, akik azzal a lendülettel be is sorozták, az első világháborút aknarakók kiszolgálóhajójaként szolgálta végig, feltehetőleg Geestemünde néven. 1919-ben visszakerült az angolokhoz, 1934-ben viszont Burger Bernát (diplomata és a magyar kereskedelmi hajózás egyik atyja) Neptun Tengerhajózási Részvénytársasága vette meg, és egészen 1941-ig magyar zászló alatt járta a világ tengereit, elsősorban a Távol-Keleten, de megfordult Észak- és Dél-Amerika, valamint Afrika vizein is. Bár Magyarország 1941 nyaráig semleges maradt, a hajókat – ahogy arra már utaltunk – hamarabb is elkapta a háború szele; a Keletet a németek küldték a tenger fenekére, de az angolok is csak egy fokkal voltak emberségesebbek, amikor a Duna és a Tisza gőzösöket Máltára kényszerítették és gyakorlatilag kifosztották.
„…a hadiszerződésben álló kereskedelmi tengerészek legalább is olyan mértékben teszik ki életüket veszélynek, mint a fronton harcoló katonák…, és attól a lehetőségtől is meg vannak fosztva, hogy hathatósan védekezhessenek…”
– idézte a finn Eirik Hornborg szavait Juba Ferenc kapitány.[1] Az tény, hogy bár több kereskedelmi hajót is felfegyvereztek (elsősorban légvédelmi lövegekkel), sőt egyes „segédcirkálók” tűzereje könnyűcirkálókkal vetekedett, azért legtöbbször alulmaradtak a hadihajókkal szemben. Másik megoldásként semleges országokra „íratták” a hajókat, bár garanciát az sem jelentett semmire. 1941 elején a Nyugatot hivatalosan megvette a svájci Corporation Société Anonyme Maritime et Commerciale vállalat, amelynek amúgy is tulajdonrésze volt a magyar cégben. Ez első körben jó ötletnek tűnt, ugyanis Svájcnál semlegesebb országot keresve sem lehetett volna találni, ráadásul Magyarország és a Nyugat működési területén (Indonézia és környéke) érdekelt hatalmak között sem volt hadiállapot. Jugoszlávia 1941-es megtámadása némileg új helyzetet teremtett; noha magyar csapatok csak a délszláv állam hivatalos felbomlása (1941. április 10.) után egy nappal kapcsolódtak be a német-olasz-bolgár műveletekbe (és a Gyorshadtestet leszámítva) csak a Trianon előtti határig mentek, ez épp elég volt ahhoz, hogy London, illetve az ekkor ugyanott székelő emigráns holland kormány még 9-én megszakítsa a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.
Ekkor a Nyugat Zoller Miklós kapitány vezetésével (Juba Ferenc szerint Horváth Gyula kapitány volt a hajó parancsnoka) épp úton volt Jokohamából Ausztráliába – más források szerint épp Adelaideből haladt Kínába, hogy lisztet vigyen a japánok ellen harcolóknak, de a jugoszláviai háború miatt inkább Japán felé vették az irányt[2] – de április 13-án a Timor-tengeren elfogta a holland Kortenaer romboló (más forrásokban sloop). Bár a két ország között pár napja megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, azért ez messze nem jelenti azt, hogy a másik hajói vagy egyéb tulajdona szabad prédának tekinthető, pláne nem az adott ország felségvizein kívül, de hát ez esetben a hollandok álltak az ágyúcső jó végén. A dolog pikantériája, hogy a Nyugat magyar zászló alatt hajózott, de svájci tulajdonban volt, velük meg aztán pláne nem sok okuk volt a hollandoknak összetolni a biciklit. Ha azt vesszük, hogy a kapitány valóban Japán területre akarta vinni a hajót, az sem adott volna okot a beavatkozásra, főleg a felségvizek határain túl.
Hollandia háborús szereplése Európában igencsak rövidre sikeredett még 1940-ben, így szuverén területeik lényegében csak a gyarmatokon maradtak, amelyek közül Holland Kelet-India, vagyis kb. a mai Indonézia és Új-Guinea egy része volt a legfontosabb. Az itteni gumiültetvényekre és egyéb ásványkincsekre (olaj) persze a Japánok is szemet vetettek, így az összecsapás csak idő kérdése volt. 1942. január 10-én meg is indultak a japán csapatok, amelyek folyamatosan szorították ki a holland, brit és amerikai egységeket a térségből. Katonai fölényük mellett rövid távon a helyieket is sikerült megnyerniük, akiknek szabadságot és fehérember-mentes szép jövőt ígértek. Nem sokkal később azonban fordult a kocka, illetve a hadiszerencse, valamint az indonézek is rájöttek, hogy nem is olyan jó nekik a japán fennhatóság, így jelentős nemzeti ellenállás bontakozott ki (amit később a visszatérő hollandokkal szemben is folytattak). Na de vissza a Nyugathoz!
A Kortenaer Szurabajába (Surabaya, Soerabaja), Jáva szigetének egyik legjelentősebb kikötőjébe kísérte zsákmányát, ahol a legénységet kapásból internálták, még az abszolút semleges svéd, sőt a szövetséges norvég matrózokat is. A személyzet 30 fős volt (+ a kapitány és a II. tiszt felesége), közülük 16 magyar, több svéd, norvég, jugoszláv és vietnami tengerész. A hajósokat ráadásul kellően felheccelt tömeg is fogadta, a Nyugatról ugyanis az a hír terjedt el, hogy valójában a térségben garázdálkodó német tengeralattjárók ellátóhajója. A hajót Liran-nak nevezték át és persze saját flottájukba sorolták, de ezt követően félreállították a kikötőben, de nem sokáig örülhettek szerzeményüknek. A parancsnokot és a főgépészt internált olaszokkal és németekkel együtt októberben átadták a briteknek, akik Indiába vitték őket, ahol a Himalája közelében lévő Dehra Dum hadifogolytáborban raboskodtak 1946 végéig. A Jáván maradt magyar tengerészek egy ideig őrizet alatt voltak, de később szabadon mozoghattak; Hoffmann Zoltán és felesége, Schwartz László II. gépész és Burger György kadét (a cégtulajdonos Bernát unokaöccse) a helyi zsidó közösség támogatásával Ausztráliában telepedett le, a többieket pedig a helyi magyar közösség segítette, hogy ha már hazamenni nem tudnak, legalább valami megélhetést találjanak. Ez a legkönnyebben Sebestyén Antalnak ment, aki gyerekkorában évekig Hollandiában nevelkedett, így nyelvi nehézségei nem voltak; előbb autószerelő műhelyt nyitott Batáviában, majd 1947-től kint alapított családjával együtt Új-Guineába települt át ültetvényesnek.
Miután 1941 decemberében Nagy-Britannia és Magyarország között beállt a hadiállapot, a hatóságok összeszedték és Sukabumiba, egy nyaralóhelyre internálták a magyar tengerészeket, akik nem sokkal később Tjilatjop közelébe, egy szigetre kerültek. Bár fegyenctelepre vitték őket, ahol vegyesen voltak japánokkal, kínaiakkal és helyiekkel, viszonylag rendes ellátást kaptak és összeláncolva sem voltak, mint a köztörvényesek. Úgy tervezték, hogy Ausztráliába viszik őket, de a gyors japán előretörés ezt megakadályozta. A japánok először 1942. március 1-jén szálltak partra Jáva szigetén, és a háború pár nappal később Szurabaját is elérte. Március 3-án bombatámadás érte a kikötőt, amely során a Nyugat is megsemmisült; egyes források szerint japán bombatalálatot kapott (ez esetben a dolog fonáksága, hogy pont a szövetséges japánok süllyesztették el a magyar hajót), mások szerint viszont a hollandok semmisítették meg, hogy ne kerülhessen az ellenség kezébe. Március 8-án a szigetet védő erők letették a fegyvert. Lentebb látható egy korabeli felvétel, amely Szurabaja egy korábbi, február 18-án lezajlott bombázásakor készült;
A tengerészeket elengedték a megszállók, bár hazatérésükről most sem lehetett szó. A Nyugat magyarjai Megamandungba kerültek, ahol egy magyar orvos, Dr. Paizs szerzett nekik állást a kórháza körüli birtokon, sőt a svéd kormánytól rendszeres segélyt is kaptak. [3] A háború végéig viszonylag nyugodtan élhettek, a japánok távozásával viszont sok szempontból romlott a helyzet. Juba Ferenc könyvében ezzel kapcsolatban következő olvasható;
„A singapuri svéd konzulátus és a londoni svéd követség különleges osztályának főnöke között váltott – dr. Korbuly László hosszújáratú tengerészkapitány, a Tengerészeti Hivatal felügyelője által hitelesített – levélből kitűnik, hogy a Nyugat személyzetéből a singapuri Official Transit Camp of British RAPWI táborban 1946. január 1-jén még hazaszállításra várnak Torken Larsen Skaar norvég és még pár más állampolgár, Kóródi Péter magyar állampolgár a Dutch Transit Camp-ben (…) A levélből kitűnik, hogy Capt, Horváth Gyula és a hajószemélyzet pár tagja még Soerabayaban tartózkodik és – felettébb szomorú – a magyar személyzet három tagját az indonézek Batáviában (ma Jakarta – GyS) meggyilkolták.”[4]
A RAPWI a Recovery of Allied Prisoners of War and Internees rövidítése volt, ez a szervezet kutatta fel és szállította haza a korábbi szövetséges hadifoglyokat és internáltakat. Horváth József közölte a teljes, 1946. február 7-én kelt levelet is, így azt is megtudhatjuk, hogy a svédek három jugoszláv tengerész, Dundov Vozo, Damiaviz Cristo és Donitch Milenko sorsáról is tudtak,
„Horváth Gyulával kapcsolatban fent nevezettek elmondták, hogy még mindig Sourabaya-ban van, mint a japán megszállás alatt – de nem internálva -, a magyar legénység számos tagjával.” [5]
Szintén a levélből derült ki, hogy a hajó III. géptisztje, a norvég géptisztje, R. S. Soyland betegség következtében 1946. január 1-jén elhunyt. Az említett Kóródi még kadétként került a fedélzetre, de a II. tiszt hazatérése miatt 1940 december végén III. tisztté nevezték ki. Horváth József kutatásai szerint ugyanakkor a legénységnek „csak” egy tagját gyilkolták meg, támadás viszont többeket ért. Bocek József, aki összebútorozott egy holland pilóta özvegyével, épp hogy el tudta kerülni a fehér emberek (és japánok, kínaiak) elleni vérengzéseket, a hajószakácsot, Szenyák Józsefet viszont kis híján agyonverték. A zavaros helyzetben keringő hírek miatt értesülhetett úgy a konzulátus, hogy három magyar áldozat is van.
„A kapitulációt megelőzően azonban, egyik napról a másikra, csendben eltűntek a japánok a szigetről, s ezzel elszabadult a pokol. A bennszülöttek válogatás nélkül megtámadták és megölték mind az európaiakat, mind a kínaiakat, mind az arabokat. Ennek az esztelen vérengzésnek esett áldozatul 1945 végén Trenner, a szakács, és Szenyán József. Mivel halottnak vélték, összetört csontokkal, szétvert fejjel lökték le őket házuk teraszáról a dzsungelbe. Trenner belehalt sérüléseibe, Szenyán egy idő után magához tért, s a szomszéd házig vonszolta magát, akik kórházba vitték, Sukabumiba. A hamarosan bevonuló britek hozták később rendbe, s néhány hónap után felépült.”[5]
A helyzet 1946 közepére normalizálódott; néhányan (nem csak a magyarok közül) kint maradtak, volt aki hazatért, vagy más országban próbált szerencsét. Horváth Gyula kapitány előbb Borneón lett révkalauz, majd a Szuezi-csatornán volt pilot 1965-ig. Végül Hollandiában telepedett le, Magyarországra először 1968-ban tért vissza, látogatóba. 1947 elejére már csak három magyar volt Szurabajában a Nyugatról, a még lábadozó Szenyán József, Remenyik István, a volt szenes és Bocek József; ők végül Rotterdamon keresztül október 16-án érkeztek haza.
Felhasznált források és szakirodalom:
[1] Juba 18. o.
[2] Horváth 1130. o.
[3] Horváth 1136-1137. o.
[4] Juba 20. o.
[5] Horváth 1139. o.
[6] Horváth 1137. o.
Horváth József: Magyar kereskedelmi hajók hadi szolgálatban. A KELET és a NYUGAT gőzös sorsa a második világháborúban Hadtörténelmi Közlemények 2005/4. 1119-1139. o.
Zsigmond Gábor: A magyar tengerhajózás útkeresése a két világháború között – fejlődési lehetőségek és irányelvek
Zsigmond Gábor: A magyar tengeri hajópark a második világháború kezdetén Hadtudományi Szemle, 2010/2. 26–33. o.
A nyitóképen Surabaya lángoló kikötője egy japán bombatámadás után