Sátánisták és a rendszerváltás
Tóth Eszter Zsófia
A nagy társadalmi kataklizmák, így a rendszerváltás idején is felerősödnek a félelmek az emberekben az újtól, az ismeretlentől. Ennek a félelemnek az egyik megjelenési formája volt az ún. sátánista veszély, mint morális pánik is, amely az 1980-as évek végén, 1990-es évek volt a legerősebb. Ma is emlékszem arra, mikor 1990 fagyos telén egy alkalommal izgatottan állított be angoltanárnőm: sátánista veszély van, ami azt jelenti, hogy minden olyan kamasz lány veszélyben van, akinek szerepel 6-os a személyi számában. Ugyanis az érintetteket elviszik a sátánisták, és orgiákban való részvételre kötelezik őket. Arra pedig, hogy még mi történhet ott, jobb nem is gondolni, azonban azt tanácsolja – mivel nekem is volt 6-os a személyi számomban –, ne mozduljak ki egy hétig a lakásból. A családi kupaktanács úgy döntött, jobb félni, mint megijedni, így tényleg nem mentem egy hétig iskolába sem. Ez a példa is bizonyítja, a morális pánik tényleg képes hatni az emberekre. E cikkemben a korabeli sajtó alapján azt nézem meg, hogyan ábrázolták a sátánistákat ebben az időszakban.
Magyarországon a sátánisták megjelenését 1988-hoz kötötték.[1] Egy 1990-es Népszabadság kommentár szerint:
Sátánisták vannak. Sokan úgy vélik, a hirtelen kötelezővé vált istenhit elleni tiltakozás jele ez. Mások a kitárt határokban látják a baj okát. Valami van, mondjuk lakonikusabban. […] A szülőket teljesen lekötik a megélhetés gondjai.[2]
A Borsod megyei sátánistákat így ábrázolták:
– Ismerjük a lányát. Karácsonyig etesse csokoládéval, mert a jó édes vért szeretjük. Ő lesz a sátán áldozata – állítólag e szavakkal lépett oda Sátoraljaújhelyen az egyik asszonyhoz egy fiatalember. […] A rémhírek pedig gyorsan terjednek. Sárospatakon például az a szóbeszéd járja: Sátoraljaújhelyen már meg is van az az öt kiszemelt leány, akit karácsonykor kívánnak feláldozni a sátánhívők.[3]
1991-ben egy alföldi kisvárosban B. Mártát nem engedték iskolába a szülei a sátánista veszély miatt:
Tizenkét óra múlt, az ötödik órán ülnek a gyerekek. B. Márta ezen a napon otthon maradt. A szőke, kékszemű kislányt nem engedték el a szülei az iskolába. A szóbeszéd szerint erre a napra várható a sátánisták föllépése, éppen a szőke, kékszemű lányokkal szemben.[4]
A sátánisták ismertetőjele az Új Ember ugyanezen cikke szerint:
– Fekete ruha, fehérre festett arc, fordított kereszt. A szájukat kirúzsozzák. Viseletük sok vonásiban a Cure együttes és a gruftik utánzata.[5]
A jelenségről átfogó tanulmányt írt 1991-ben Rácz József és Szabó Gabriella.
A sátánistákkal kapcsolatos félelmek karácsony előtt tetőztek: a hírek szerint a sátánisták karácsonyra szőke, kék szemű, ártatlan lányokat áldoznak fel a Sátánnak.
Ők a jelenség magyarázatát leginkább a fiatalok reménytelen szociális helyzetében, kilátástalanságában látták. Új jelenség a korábbi szubkultúrákhoz képest, hogy a szocialista időszak ateizmusával szemben ezt valamiféle hitkeresésnek ábrázolták – egy, a jelenség kapcsán megkérdezett lelkész így szólt erről:
Mivel azonban az ember nem tud úgy élni, hogy ne higgyen semmiben sem, az igaz hitet felváltotta a különböző emberi elgondolások alapján álló különféle hit. így a fiatalok most a Sátánban próbálnak hinni.[6]
Rácz Józsefék kutatása bepillantást engedett a korabeli sajtókampányba is:
Azt már sejtik, hogy vannak (sátánisták), s amerre lépnek, ott felakasztott macskák, kibelezett kutyák kísérik útjukat. Fekete ruhában, „haláli” sminkben leledzenek. Őrült orgiákat rendeznek.[7]
És:
Istenük az ördög hercege. Őt imádják. Esténként a temetőben összejönnek. Vörös vagy fekete ruhába öltöznek, és angolul mormogják a sátánista zenét. Egyszerre lépkednek ütemre a sírok körül, kezükben gyertya ég. A szőke, kék szemű és érintetlen leánykát sem ők akarják, hanem a herceg. Ha szól, az áldozatot megszerzik neki.[8]
A sátánista szubkultúra jellemzői:
A két világ között kommunikáció zajlik: a túlvilágra átjutás vágyott cél, mások fantáziáit átjuttatása, sátánista szóhasználattal „kivégzése” jócselekedetnek minősül, vagy a Sátánnak bemutatott áldozat. A Sátán vagy a „szellemek” közvetlenül befolyásolják sorsunkat.
Rácz Józsefék kutatásukban tehát ifjúsági szubkultúrának tartották
Számukra az Isten-Sátán, Élet-Halál inverzió a lényeges és amit ez jelent: az Isten szimbolizálja a törvényt, az engedelmességet, az alázatot és a halált, a Sátán a választást, a szabad akaratot, az örömöt, a kreativitást és az életet. Az ideológia ennyi. […] A lázadást a sátánisták esetében mi az általuk perspektíva nélküli, kiürült, cél nélküli világ és annak sivár determinizmusa ellen látjuk. Nem olyanok, ahogy azt az iskolában elvárják tőlük, vagy amilyenek sikeres társaik. A világ számukra nyers erőszakká csupaszodik, ezt jelenítik meg és ezt adják tovább adandó alkalommal a náluk is gyengébbeknek.[9]
Egy 1995-ös vélemény:
Medgyessy László szerint a sátánisták három fő csoportra oszthatók. Vannak közöttük kíváncsiskodók, akiket izgatnak az okkult dolgok, vannak utánzók, akik laza csoportokban esetleg kipróbálnak néhány szertartást. A legkevesebbet azokról a rendkívül zárt közösségekről tudunk, amelyek tagjai szinte megszállottan követik a sátánt.[10]
A sátánisták egyik jelképe a pentagram volt, melyet a nyakukban hordtak.A Fekete Lyukba járó, grufti irányzathoz tartozó fiatalokról film is készült 1993-ban, Varga Ágota dokumentumfilmje, a Holnap érdeklődés hiányában elmarad:
A gruftik:
(Gruft német szó, sírboltot jelent.) Fekete ruhában járnak, hajukat feketére festik, arcukat halotti sminkkel borítják. Gyakran járnak temetőbe, van közöttük olyan, aki otthon koporsóban alszik. Céljuk a halál, a túlvilágba átlépés. Karjukat, csuklójukat összevagdossák, drogokat szednek, hogy a halálhoz közel kerüljenek. Közülük többen – grufti elbeszélések szerint – öngyilkosságot követtek el, amit társaik bátorítottak.[11]
A holnap érdeklődés hiányában elmarad című filmben megszólaltatnak iskolaigazgatót is pszichológust is. Az iskolaigazgató azt hangsúlyozta, hogy ő most tanulja, hogyan viselje el a másságot, így azt, hogy a diákok fekete ruhában járnak iskolába. A külsőségekről egy fiatal így beszélt:
A külsőség eléggé tipikus, elég egyértelmű ez a feltupírozott haj, feketére kifestett körmök, szemek, fekete ruhák. keresztek, hasonló ilyesmik. Hogy mik a vonásaik, ez nehéz. Hallottam mindenféle dologról, hogy kriptába járnak, Bibliát olvasnak fel gyertyafénynél. Elmélkednek, felkeresnek régi dolgokat. Ezt meghátrálásának tartom a társadalomból.
A halálvágyról, a grfutikról így beszélt egy fiatal a filmben:
Nagy része hisz a túlvilági életben. Akkor megvalósul az, amit szeretnének. Többségük van, hogy meg akar halni, hogy minél hamarabb elérje ezt a vágyát. Visszahozzák, megpróbálják megmenteni, ha jó, ha nem jó annak, akit megpróbálnak megmenteni.
A közösségkeresést a csonka családdal magyarázta az egyik fiatal:
Csonka családból, vagy sebzett családból valók. És megtalálták azt a közösséget, azt a zenét, amivel úgy érzik, igazi barátokra lelnek. barátokra, akiket nemcsak az érdekel, mennyi nálad a pénz, milyen a ruhád. Hanem az is, te milyen vagy belül. Ez nagyon sokat számít.
Elkeserítő családi helyzetről számolt be az egyik interjúalany:
Van egy ember, kiben nagyon bízom, egyszer csak elém áll, hogy ő egy másik lánnyal, kész, meg vége. Szüleim is nagyon elkeserítenek, beteg mind a kettő. Ott van még három kiskorú gyerek. Lefekszem aludni, és én nem akarok soha többet felkelni. Mondogatom, elalszom, arra vágyom, hogy ne keljek fel. Egyszerűen nem tudom nézni, ahogy a szüleim meg a testvéreim szenvednek. Ott van a picike kisöcsém, ki tudja, mi lesz akkor, amikor ő már felnőtt. Őt is érik csalódások, ez nagyon rossz. A pénz nem kevés, a mi családunkból a megértés hiányzik.
Egy fiú versét is felolvasta a filmben:
Egyedül maradtam,
hűvös szél fúj el alattam.
Arcom örök ráncaim,
őrzöm hideg vágyaim,
s egy szürkülő világ ellen gyűjtöm fáradt társaim.
Kicsiny csapat tagja én és ceruzám
elücsörgünk kettecskén a hideg téli éjszakán.
Szövögetem álmaimat, mi két nap múlva beomlik.
Toldom, foldom újraéled és keservesen szétfoszlik.
Keserű hold, vén barátom izzadsz kedvesem,
miért néz felém sebzett arcod, látsz-e még rendesen?
A sátánisták ábrázolásai tehát a legerősebb félelmekre építettek: a keresztény vallás kifordítására, gyermekek, fiatal lányok feláldozására. Az 1990-es évek közepére a sátánista veszély, mint morális pánik eltűnt a közbeszédből.
Források
[1] Bakóczi Antal: Az erőszakos bűnözés kialakulása, okai és megelőzése. Info-Társadalomtudomány, 1991/16. 57. o.
[2] Népszabadság, 1990. december 10. 10 o.
[3] Népszabadság, 1990. december 4. 10. o.
[4] Új Ember, 1991. február 3. 14. o.
[5] Uo.
[6] Rácz József – Szabó Gabriella: Sátánisták, gruftik – sajtó és közvélemény. Kritika, 1991/8. 18. o.
[7] Kurír, 1990. december 19.
[8] Kurír, 1990. december 20.
[9] Rácz József – Szabó Gabriella: Sátánista szubkultúrák. Kritika, 1992/1. 20. o.
[10] Népszabadság, 1995. június 20. 9. o.
[11] Rácz József – Szabó Gabriella: Sátánisták, gruftik – sajtó és közvélemény. Kritika, 1991/8. 18. o.
Tisztelt Szerző! Megnéztem a linkelt dokumentumfilmet, és egyértelművé vált számomra, hogy az abban megszólaló tartozó fiatalok nem sátánisták. A dark vagy gót szubkultúra hívei, de ezt nem helyes összemosni a sátánizmussal. Egyébként is elég nagy a zavar ezek körül a fogalmak körül, nem jó ezt tovább fokozni. A cikkben feldolgozott jelenséghez pedig a film szereplőinek éppenséggel semmi közük nincs. Nem tartom szerencsésnek ezt a linket a cikkben.
Ki írta ezt a hígfos cikket? Ahogy az előttem (1 évvel ) szóló is írta a gót, dark , grufti dolgoknak alapvetően semmi köze nincs a sátánizmushoz. A Curenek meg pláne. Ok, természetesen vannak átfedések, pl a Christian Death (főleg a Valor féle) mondjuk úgy, kacérkodik a dologgal. De Smith bácsi? Ne már…
Akkor már a Black metalt mint sítlust talán érdemes lett volna megemlíteni…
Szóval ennyire félrement nulla valóságtartalmú cikket ritkán olvasni.
Nem csupán akkor voltam fiatal, (90-es évek eleje) hanem abban az alapvetően zenei szubkultúrában is otthon voltam. Namost valóban akadtak akkoriban szegecses pvc-dzsekis, a jobb napokat látott játszóterek mászókáin fekete macskákat akasztgató, félbites agyú parasztrockerhülyegyerekek, akik „sátánizmus” művelése alatt éppen elég ellenszenvet importáltak a kis izzadságszagú, primitív, kannásboros világukba, de annak semmi köze nem volt a dark-goth világnézethez, közösségéhez, aminek volt egy irodalmi, sőt egy; a művészetekhez fűződő életérzés-bázisa, szóval azoknak a sokaknak a kivételével, akik ebben csak divatot követték, ez inkább az értelmesebb, érzékenyebb lelkű emberek, fiatalok szférája volt, mint rétegkultúra. Igaz, hogy ezt a közösséget hangulatilag jellemezte egyfajta kiábrándultság, a világ és az emberi természetének a sötétségétől fakadó pesszimista, depresszívebb szemlélet, de még humor is, ám ez inkább egy tükre, egy tünete volt a hétköznapi társadalomnak. Talán a külsőségek (öltözködés, hajviseletek, látványos önpusztítás) miatt kapott akkor és utólag is hasonló billogot a jelenség. Aztán persze ez is a divat, a szórakoztatóipar tömegtermékévé hígult évről-évre, s vált érdektelen cikivé, pl. tartalmatlan emo-vá később, stb., stb. De soha, soha nem volt köze a teljesen más (rock)zenékhez stigmatált sátánizmushoz, ami Magyarországon igazából nem is létezett, néhány iskolázatlan proligyerek zavaros fején kívül. Amúgy a dokumentumfilm elég hiteles, a sátánizmusról pedig a cikk írója akár a neten is rengeteg pontos leírást, útbaigazítást talál, mert teljesen dezinformatív az, amit az olvasók elé halmozott.
Tavaly nem érkezett hozzászólás ehhez a cikkhez, úgyhogy egy év kihagyás után itt jön egy újabb komment 🙂
Mindhárom eddigi hozzászólással egyetértek. A cikk eléggé felületes ismeretekről és nem igazán komoly tájékozottságról árulkodik.
Kezdeném azzal, hogy a sátánizmus nem egyértelműen ördögimádatot jelent. Nagyon sok modern sátánista gyülekezet van, akiknek közük sincsen ehhez a gyermeteg, gyáva hörcsögbelező meg kislányokat rettegésben tartó idétlenkedéshez; inkább egy igen agresszíven ateista vagy agnosztikus, az egyházakat és általában véve a vallást erőteljesen ellenző hozzáállást látok az ilyen csoportoknál. Az ördögimádat, a diabolizmus egy teljesen másik dolog.
Lévén éppen kisiskolás voltam a magyarországi „sátánik pánik” idején, emlékszem a keltett hisztériára. Azonban ezek mindegyike rémhírnek bizonyult. Egyetlenegy gyanús eltűnési esetről sem tudok – sem a környezetemben nem tudott senki más -, amely során szőke, kék szemű kislány lett volna az áldozat. Ha pedig személyi szám alapján szereztek volna áldozatokat – érdekes kérdés, hogy sötét szektások hogyan derítették volna ki az internet előtti időkben egy-egy alkalmas áldozatnak tűnő kisgyerek személyi számát? -, akkor most én sem kommentelnék itt 🙂
Márta Sógor, ezt én is így gondolom, a cikkíró mintha nem nézte volna meg figyelmesen a linkelt filmet. A grufti szubkultúra egy dolog, egy állítólagos szekta pedig – amelynek még a létezését sem bizonyították – egy másik. Hiányolom a cikkből – többek között – a szubkultúra és a szekta fogalmainak tisztázását, egymástól való megkülönböztetését.
Wiki, szívemből szóltál! A Cure hol és mikor volt sátánista? Nagyon jó zenét csináltak mindig, olyan embereknek is bejön, akiknek egyébként nem ez a stílusuk. A többi csak külsőség.
A black metal őrületet is nagyon felfújták, egyébként. Valóban történtek tragédiák, de ezzel együtt csomó rajongó is, zenész is volt, illetve van a mai napig, akik egyszerűen csak a zenével, az inspirációval foglalkoztak (foglalkoznak). A többség eleve nem is (volt) ördöghívő, általánosabb volt, hogy egyszerűen csak irritálta őket a vallási agymosás. És, a black metal zenészek és rajongók között is több volt, aki egyáltalán semmilyen csúnya ügybe nem keveredett bele – az egy-két, nagy médiahisztit kapott eset volt inkább a kivétel.
Atimere, ott a pont! Szerintem épp erre volt itt szükség, hogy egy bennfentes is érdemben hozzászóljon. A pesti darkosok, emlékszem, legendás társaság voltak. (Az említett szegecses pvc-dzsekis, félbites agyú egyénekről egyébként megvolt a véleménye a normális metalrajongóknak is, akik nem a balhét keresték, hanem a zenét szerették. Mi sem örültünk, amikor az ilyen félbitesekkel vettek bennünket egy kalap alá és súgtak össze a hátunk mögött.)