“Megiszunk mindent, ami ég, megbaszunk mindent, ami mozog” – emlékmorzsák egy elfelejtett háborúból

Rendhagyó könyvismertető

Afganisztán ma is gyakorta szerepel a hírekben, és szinte mindig valami tragédiával, támadással vagy robbantással kapcsolatban. Sajnos ez nem szokatlan dolog ütközőállamok esetében, az ugyanakkor példátlan, hogy az ország megszállásába/felszabadításába (nem kívánt törlendő) az elmúlt kétszáz évben három nagyhatalomnak is beletörött a bicskája. Először Nagy-Britannia, majd a Szovjetunió, később pedig az USA és szövetségesei próbáltak meg “rendet rakni” az afgán hegyek között, de sikerrel egyikük sem járt. Több tízezerre tehető azon európai katonák száma, akik valamilyen sérülést, legyen az lelki vagy fizikai, szereztek az országban, sokan képtelenek voltak visszailleszkedni, és még ma is cipelik a háború terhét. Legrosszabb helyzetben talán a (volt) szovjet katonák vannak, akiket nem egyszer átveréssel vittek Afganisztánba, ráadásul a Szovjetunió felbomlása miatt nem egyszer “elfeledkeztek” róluk, mint az eltörölni való múlt élő jelképeiről. Szvetlana Alekszijevics író-újságírónő ezen a helyzeten próbált meg változtatni Fiúk cinkkoporsóban című dokumentumregényével, amely egyszerre emlékezik és emlékeztet az utolsó internacionalista segítségnyújtásra.

Kudarcokat egy állam sem tesz ki a kirakatba, főleg nem egy szuperhatalom, és ez a hozzáállás érezhető a veteránokhoz való hozzáálláson – akkor meg pláne, ha az adott hatalom éppen eltűnik a süllyesztőben, és az egykori katonák teljesen talajt vesztenek, sőt a hazát védelmező hősből egy perc alatt gonosz elnyomóvá válnak. Az más kérdés, hogy a szovjetek a háború idején se nagyon becsülték meg katonáikat (a szép szavakon túl), akik emiatt igencsak motiválatlanokká váltak, sőt nem egyszer a “házon belüli” kegyetlenkedések vagy a pocsék élelmezés miatt rokkantak meg; így még inkább egyértelmű, hogy az “afgánok” (így hívják magukat-egymást a veteránok) kezdettől fogva kitaszítottként tekintettek magukra.

Afganisztáni gyorstalpaló;

Afganisztán papíron 1747 óta létezik, határai meghúzásakor azonban sem a vallási, sem az etnikai törésvonalakat nem vették figyelembe, így az országban vegyesen élnek síiták és szunniták, és a lakosság csak kb. 42%-a pastu, vagyis “igazi” afgán. Mellettük jelentősebb kisebbség a tádzsikok (22-27%) és az üzbégek (6-9%) csoportja (az egyes források más-más százalékot adnak meg, amelyek pontos népszámlálási adatok hiányában így is csak hozzávetőlegesek), akik nem egyszer egymással sincsenek különösebben jó viszonyban. Erre jön még rá a hagyományos törzsi szervezet és az ország elmaradottsága is. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy Afganisztán sikertörténet lesz; legjelentősebb 20. századi uralkodójuk Zahir sah volt (ur. 1933-1973), aki igyekezett modernizálni, nyugatosítani az országot (pl. burkaviselet eltörlése), és jóban lenni a szomszédokkal és nagyhatalmakkal is. Komolyabb gond Pakisztánnal volt, ugyanis az ottani pastu területeket sokan szerették volna Afganisztánhoz csatolni, és ez nyilván nem aratott nagy sikert Pakisztánban. Politikája támogatója és folytatója unokatestvére, Mohammed Daud Khán volt, aki 1953-ban lett miniszterelnök, húsz évvel később pedig – a nyugati gyógykezelésen lévő sahot megbuktatva – elnökként átvette az ország vezetését. A belpolitikai helyzet ekkor kezdett ingataggá válni, ugyanis a reformok miatt egyre nőtt a fundamentalisták ellenállása, ráadásul miután az elnök és a baloldali Afgán Népi Demokratikus Párt (ANDP) viszonya megromlott, az addig baráti (és nagyon sokat fizető) Moszkva imperialista békaembereket mesterkedést kezdett vizionálni.

File:Mohammed-Daoud-Khan.jpg
Mohammed Daud Khán

Az tény, hogy Daud igyekezett a nyugattal, illetve nyugatbarát muszlim államokkal is jóban lenni, de földrajzi adottságokból eredően szinte teljesen a szovjetekre volt utalva. 1978-ban az ANDP ugyan megpuccsolta Daudot, akit családjával együtt ki is végeztek, de a párt mindjárt ketté is szakadt, nagyjából a vidéki/pastu/radikális reformer (Khalk) vs. urbánus/kisebbségi/mérsékelt szocialista (Parcsam) tengely mentén, és persze ott voltak még az immáron fegyveres harcot hirdető fundamentalisták is, akik egyre erősödtek az erőszakos és népszerűtlen reformpróbálkozások révén. A belharcot látszólag a Khalk frakció nyerte, a másik oldal prominensei a szovjetekhez menekültek. Ehhez jött, hogy az elnök-pártfőtitkár inkább Moszkvához, a miniszterelnök pedig a nyugathoz húzott; miután utóbbi, Hafizullah Amin (“az afgán Tito”) megpuccsolta főnökét (aki szintén gyanús körülmények között halálozott el), teljes lett a káosz; rengetegen menekültek Pakisztánba és Iránba, az országos méretű felkelést a kormányerők nemtudták/nem akarták felszámolni, így a “nagy testvértől” kértek segítséget. A helyzetet csak fokozta, hogy az addig szekuláris Iránban és Pakisztánban is iszlamista rezsimváltás volt, és ezek semmiképp sem szimpatizáltak a Szovjetunióval. Moszkva utolsó “internacionalista segítségnyújtása” végül 1979. december 24-én indult meg, kb. fél évvel azután, hogy Brezsnyev és Carter megegyeztek, egyikük sem fog beavatkozni a térségben. Kicsin múlott…

A szovjetek első körben 5000 deszantossal megszállták Kabul fontosabb pontjait, a gépesített alakulatok pedig ellenőrzésük alá vonták a nagyobb városokat és közlekedési/kommunikációs csomópontokat; a műveletben a 40. hadsereg, mint “korlátozott kontingens” vett részt, eleinte 75 000 fővel. Amin elnököt egy KGB/katonai akció keretében december 27-én meggyilkolták, helyére pedig Babrak Karmal került. A szovjetek végig “emberhátrányban” harcoltak, mert bár összesen mintegy fél millió katona fordult meg Afganisztánban, egy időben ennél csak jóval kevesebben (max. 115 000) állomásoztak az országban, ami rendfenntartáshoz is édeskevés volt a hatalmas területen szétszóródó felkelő ellen, akik létszámát 90 000 és 500 000 fő közé becsülték. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a gépesített egységeket mennyire korlátozza az afgán hegyes-völgyes terep, és hogy a reguláris csapatok sokszor mennyire tehetetlenek a gerillahadviseléssel szemben.

Related image
Látható, hogy a szovjetek egyfajta országos védőgyűrűt akartak kialakítani

Ami addig nem sikerült egy államfőnek sem, megoldották a szovjetek; a különféle csoportok-törzsek-frakciók példátlan egységbe forrtak, csak hogy épp a “segítségnyújtók” ellen; ez meglátszott azon is, hogy az afgán kormányhadseregből ezerszám dezertáltak, egy időben a hivatalos 90 000 fős létszám helyett csak mintegy 20 000 katona volt bevethető, ők is alig. Emellett az USA, Pakisztán és több nyugati és muszlim ország is őket támogatta – az “ellenségem ellensége a barátom” elve alapján – vagy direktben, vagy különféle szervezeteken-cégeken keresztül, sőt rengeteg (legalább 20 000) önkéntes is érkezett. Amerika, pár évvel a vietnami kudarc után pontosan tudta, hogy mivel jár egy ilyen, viszonylag alacsony intenzitású, de elhúzódó háború, így nem véletlenül szorgalmazta  Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó, hogy hajszolják bele Moszkvát “saját Vietnamjába”. Ez tökéletesen sikerült is. Változást az új (és utolsó) pártfőtitkár, Gorbacsov színre lépése hozott, ő már nem erőltette annyira a “segítségnyújtást”, sőt 1988. április 14-én Pakisztánnal és az USA-val együtt alá is írták a háború végét jelentő genfi megállapodást. Az utolsó szovjet katona 1989. február 15-én hagyta el Afganisztánt.  Hivatalos adatok szerint a Szovjetunió 13 933 katonája esett el és  469 685 fő sebesült meg. Az afgán veszteségeket (itt jóformán lehetetlen civil-katona bontást csinálni) 1 millió halottra és 1,5 millió rokkantra teszik, a menekültek száma 5-6 millió főt tett ki.

És akkor lássuk magát a könyvet!

Szvetlana Alekszijevics, aki tudósítóként maga is többször járt Afganisztánban, szinte azonnal nekiállt visszaemlékezéseket gyűjteni; könyve 1991-ben, a Szovjetunió végnapjai alatt jelent meg először, és azóta több kiadást is megért. Magyarul először 1999-ben adták ki, 2017-ben pedig elkészült az átdolgozott, bővített kötet magyar változata is. A könyvben persze többnyire katonák szólalnak meg (rendfokozatra, beosztásra való tekintet nélkül), de komoly szerepet kap a hátország is; a csapatok mellé beosztott ápolónők mellett több anya is beszél fia elvesztéséről, vagy arról, hogy miként változtatta meg a többnyire 18-25 év közötti srácokat a háború.

“Más embert adtak vissza nekem…Ez nem az én fiam volt…Pedig én magam küldtem a seregbe, ugyanis halasztást kapott…azt akartam, hogy megférfiasodjon. Elhitettem vele, hogy a sereg jobbá, erősebbé teszi.”[1]

 – mondja el az első interjúalany, akinek a fia később gyilkosságot követett el – nagyrészt a háborús trauma következtében.

Könnyűfegyverzető felkelők

“Az én konyhai kisbaltámmal ölte meg azt az embert…Reggel pedig visszahozta, és betette a szekrénybe…Mint egy közönséges kanalat vagy villát…”[2]

Akinek Móricz Zsigmond Szegény emberek c. elbeszélése ugrott be, jó helyen jár. A háborús élmények, traumák többnyire életük végéig kísértik a veteránokat, és sokan vannak, akik sosem tudják igazán feldolgozni a borzalmakat. Rengetegen nyúlnak italhoz és/vagy drogokhoz (főleg ha már a harctéren rákaptak erre), vagy éppen háborús módszerekkel próbálnak meg boldogulni hazatérésük után is. És persze az sem mindegy, hogy a tágabb közösség, a város, az ország (sajtó, közhangulat, média) hogy fogadja a hazatérőket; ennél csak az a rosszabb, amikor mindez egy perc alatt megváltozik, és a hősökből “háborús bűnösök” lesznek.

“Felszálltam a buszra, és fültanúja voltam két asszony beszélgetésének: “Miféle hősök ezek. Gyerekeket, nőket gyilkoltak meg. Nem komplettek…És még meghívják őket iskolákba… És még kedvezményekben részesítik őket.”[3]

 – emlékezett keserűen egy veterán. Persze az se jó mindig, amikor a “bűnösökből” lesznek egy perc alatt hősök, elég csak az 56-osok belharcaira gondolnunk. A helyzetet nehezítette, hogy intézményes ellátás/lelki segély sem nagyon létezett ekkoriban, legalább is nem a szovjeteknél; azt azért tegyük hozzá, hogy a nagyszámú hazatérő veterán kezelése még ma is megoldatlan, a legfejlettebb országokban is. A visszatérő szovjet katonák helyzete némileg hasonló a második világháborús magyar veteránokéhoz, akik sokáig nem, vagy csak szűk körben beszélhettek élményeikről, ráadásul őket is “fasisztának”, “gyilkosnak” és “gonosztevőnek” bélyegezte a megváltozott rendszer. Szerencsére vannak “sikertörténetek” is;

“Megiszol egy üveg vodkát, megint mintha minden rendben lenne, de aztán egy üveg már nem volt elég. Persze tropára ment a májam. Kórházba kerültem, ott azt mondták: “Hát komám, ha legalább a negyvenedik születésnapodat meg akarod érni, abba kell hagyni az ivást.” Én meg azt gondoltam: még nőm sem volt, pedig mennyi szép csaj van mindenütt, én meg fogom magam, és feldobom a talpam? Így aztán abbahagytam az ivást. És lett egy barátnőm…”[4]

 – emlékezett vissza egy katona, aki pokoljárása után az egyetemet is befejezte, és családot is sikerült alapítania. Óhatatlanul is eszembe jutottak a világháborús magyar veteránok, akikkel beszéltem; amikor a visszailleszkedésről, feldolgozásról kérdeztem őket, a legtöbben elég hallgatagok lettek (azt tegyük azért hozzá, hogy én az események után 65-70 évvel tettem fel a kérdést), és elintézték azzal, hogy “dolgozni kellett, életben kellett maradni”, vagy hogy “ott volt a család”. De akinek nem jutott se munka, se család, se életcél…

A nagyobb szovjet támaszpontok és komolyabb összecsapások térképen

Mára már ismert, hogy a szovjetek felkészületlenül vágtak bele az afganisztáni háborúba; a kor doktrínájának megfelelő gépesített hadviselést sem a hegyes terep, sem az ellenség taktikája nem tette lehetővé (ez gondot jelent ma is, nem csak ott, hanem minden aszimmetrikus háborúban), ráadásul hiány volt élelemből, felszerelésből (vörös zászló meg Marx és Lenin-szobor azért volt bőven), és a kiképzés sem volt megfelelő (kivéve a különleges egységekét, ők meg nem voltak elegen). Ami felszerelés volt, az sem felelt meg; a tervek azzal számoltak, hogy a lövész felszerelésének nagy részét járművek szállítják, a katona pedig csak pár órányit tölt gyalogos harcban. A sisak, a repeszmellény és egyebek ennek megfelelően készültek, és így a gyalogos hegyi-hadviselésben használhatatlannak bizonyultak.

“A mi vérpótló oldatunk félliteres üvegekben volt. Segítségnyújtáskor egy súlyos sebesültnek két literre volt szüksége. A harctéren a kinyújtott kezedben hogy tudod másfél órán át tartani a gumifújtatót? Gyakorlatilag lehetetlen. És hány üveget tudsz magaddal vinni? Mit ajánlanak az olaszok? Egyliteres polietilén csomagot – ha csizmában ugrálsz rajta, akkor sem pukkad ki. (…) Elasztikus pólya egyáltalán nem volt. Abból is zsákmányoltat használtam…franciát, németet…És a mi hazai sínjeink? Sílécek, nem gyógyeszközök. (…) Kilenc év alatt nálunk semmi újat nem kezdtek gyártani. (…) A szovjet katona a legolcsóbb katona. A legtürelmesebb. Így volt ez negyvenegyben…És ötven évvel később is ugyanígy van… Miért?…”[5]

 – mondta el egy egykori szanitéc. A zsákmányanyagok kérdése önmagában is érdekes, sok nyugati ország, valamint Pakisztán és Kína is segítette a mudzsahedeket, persze nem csak egészségügyi felszereléssel, hanem fegyverekkel is, elég csak az ekkor világhírűvé vált Stinger rakétákra gondolni. A nem egyszer kegyetlen bánásmód (mind a tisztek, mind az öregkatonák részéről), megfejelve hiányos élelmezéssel és azzal, hogy sokan ekkor és így szembesültek a nyugat technikai fölényével, nagyon demoralizáló tudott lenni. Úgy meg pláne, amikor a saját rendszer álságosságával és kegyetlenségével is szembesült a katona; a felkészítésen persze internacionalista segítségről, forradalomról és ármánykodó imperialistákról volt legtöbbször szó, és ahogy 1956-ban és 1968-ban is, a srácok többsége hitt ezekben (ahogy annyian annyiszor a különféle szlogenekben). De olyan is volt, amikor egyszerűen átverték a sorkatonákat;

“Az egység parancsnokához hívtak bennünket, és megkérdezték tőlünk:

– Fiúk, akartok új gépkocsikon dolgozni?

Magától értetődik, hogy egy emberként rávágtuk:

– Igen! De még mennyire.

Később ez következett:

– Előbb azonban a szűzföldekre kell mennetek, hogy segítsetek betakarítani a gabonát.

Valamennyien beleegyeztünk. A repülőgépen véletlenül meghallottam a pilótáktól, hogy Taskentbe repülünk. Akaratlanul is kételkedni kezdtem: vajon a szűzföldekre megyünk-e? Tényleg Taskentben szálltunk le. (…) Felsorakoztattak, és azon nyomban közölték velünk, hogy néhány órán belül repülőgép jön értünk, és az Afgán Köztársaságba indulunk, hogy teljesítsük katonai kötelességünket, eskünket.” [6]

Afgán “népi szőttes” AK-47-essel, RPG-vel, gránátokkal és más harceszközökkel. Azóta készült amerikanizált verzió is, F-16-ossal, Predatorral, stb.

Elképzelhető ezek után az adott egység lelkesedése, arról nem beszélve, hogy a vezetés ezzel a saját, nem egyszer őszintén hűséges embereit is maga ellen hangolta. Erre utal maga a cím is; az elesett katonákat többnyire cinkkoporsókban vitték haza, legtöbbször rejtve, éjszaka, hogy minél kevesebben értesüljenek az újabb és újabb hősi halottakról. A veszteségek titkolása nyilván nem szovjet találmány, a második világháborúban az amerikai filmhíradókban például tilos volt elesett saját katonát bemutatni, a “sunnyogás” viszont jól jellemzi a rendszer álságosságát, kettősségét, ugyanis az elesetteket (akik “nem léteztek”) a sajtó hősként, internacionalista forradalmárként igyekezett bemutatni. Ahogy egy volt gépkocsizó lövész emlékezett:

“Ott “gyógyultam ki” végleg. Afganisztán gyógyított ki az illúzióból, hogy azt higgyem, nálunk minden oké, hogy az újságokban az igazságot írják meg, hogy a tévé igazat mond.”[7]

Az viszont érthetőbbé válik, hogy miért lettek túlzottan is népszerűek a drogok (Afganisztán a világ egyik legnagyobb máktermelője, így alapanyag volt bőven). Az elfásult, megfáradt katonák előszeretettel nyúltak különféle tudatmódosítókhoz (amelyet nem egyszer fegyvereiket, felszerelésüket eladva szereztek be), de a klasszikus értelemben vett drogok Vietnamban és itt jelentek meg ipari mennyiségben, nem egyszer a harckészséget is veszélyeztetve. Sokak számára ismerősek lehetnek a Szakasz vagy az Apokalipszis most idevágó jelenetei, és ahogy láthatjuk, Afganisztánban sem zajlott másképp  dolog. Az egyik lövész így emlékezett erre:

“Hogy ne hibbanjon meg az ember… Ne vaduljon meg teljesen… Volt, aki ivott, mások szívtak… Füvet… Kisüstit ittunk… Főzték mindenből, ami volt: mazsolából, cukorból, szederből, élesztőből, meg egy kis kenyeret is bele kell dobni. Amikor nem volt cigarettánk, dohány helyett teát használtunk, újságpapírba sodortuk, förtelmes az íze! De füstöl. Csarasz is volt, naná… A csarasz a kendervirágpor…Az egyik csak nevet tőle egyfolytában, a másik meg bemászik az asztal alá, és ott ül reggelig. Enélkül…narkó és pia nélkül meghibbantunk volna…” 

“A heroin a lábunk alatt hevert… Éjszaka kölykök jöttek le a hegyekből, és szétszórták. És eltűntek, mint a kámfor. De mi csak füveztünk, a heroin nem kellett szinte senkinek, az ott nagyon tiszta heroin – kipróbálod egyszer, kétszer, és véged van, már nem tudsz meglenni nélküle.”[8]

Mi-8-as helikopterek és egy szállítókaraván lelőtt tevéi

Az új típusú háború új szörnyűségekkel is járt, így érthető is, hogy mennyien használtak tudatmódosítókat. A legdurvább az volt, hogy nem volt “arca” az ellenségnek, nem volt egyenruha, ami alapján meg lehetett volna különböztetni a másik oldalt. A békésen sétálgató civil egyszer csak gépkarabélyt ragadott, esetleg nők vagy gyerekek jöttek a konvojhoz ajándékkal, és az abba rejtett robbanóeszközzel. Akárcsak a második világháború keleti frontjának megszállt területein… Ez sokszor vezetett vérengzésekhez, civilek legyilkolásához, amivel megint csak a túlélőknek kellett otthon megküzdenie.

“Összehaverkodtam egy derék fiúval… És egyszer csak látod, hogy a belei füzérben lógnak a köveken…És akkor megesküdsz, hogy bosszút fogsz állni érte…”[9]

“…A harckocsin piros festékkel ez áll: “Bosszút állunk Malkinért.” Az utca közepén egy halott gyermek előtt egy fiatal afgán nő térdepelt, és üvöltött. Valószínűleg csak a megsebzett vadak üvöltenek így. Halott falvak mellett robogtunk el, amelyek felszántott földhöz hasonlítanak. (…) A kegyetlenségről beszélnek, amellyel a mudzsáhidok számolnak le fogságba esett katonáinkkal. A középkor szele csapott meg…” [10]

Gyalogsági deszant egy BMP-n. Sokszor azért utaztak inkább a járművek tetején, mert így több esélyük volt túlélni egy aknarobbanást

Az, hogy elmosódott a határvonal barát és ellenség, civil és harcos között (megfejelve azzal, hogy hivatalosan csak a – nem egyszer megbízhatatlan –  afgán kormányerőket segítették a szovjetek), feloldhatatlan dilemma elé állította a katonákat, akárcsak a világháborúban “partizánvadászatra” bevetett németeket, magyarokat, olaszokat, vagy a vietnami dzsungelben harcoló amerikaiakat – nem csoda, ha sokan belerokkantak ebbe. Ahogy a magyar honvédek többsége 1941-1942-ben, a szovjet katonák sem ölni-gyilkolni indultak (persze ekkora létszámnál már bőven akadtak szociopaták, aberráltak is), hanem a helyzet miatt, egy bajtárs elvesztése vagy egy meglepetésszerű támadás hatására “pattant el” bennük valami; ez az, amire semmilyen kiképzés nem készítheti fel az embert. És ahogy zajlott a háború, úgy lettek egyre kegyetlenebbek a hadviselő felek módszerei. Ahogy az egyik fentebb is idézett harcos mondta el egy vietnami veteránnak:

“Mi átgázolunk a hulláinkon! Uram atyám! Megiszunk mindent, ami ég, megbaszunk mindent, ami mozog, ha meg nem mozog, akkor mi mozgatjuk, de akkor is megbasszuk.”[11]

Ugyanő volt az, aki minden átélt borzalom, majd több éves alkoholizmussal egybekötött “reintegráció” után is így tudott nyilatkozni:

“Régóta nem szoktam már Afganisztánról beszélni… Unalmas… De ha választhatnék: megtudod mindezt a háborúban, és túléled, vagy kisfiú maradsz, és nem kerülsz oda, abba a háborúba, mit választanál? Hát, én mégiscsak átmennék még egyszer ezen az egészen, és azzá válnék, aki most vagyok. Újból végigcsinálnám, újból megtapasztalnám. Afganisztánnak köszönhetem, hogy barátokra találtam… Hogy megismerkedtem a feleségemmel, és csodálatos kislányom van. Ott tudtam meg, micsoda szar lakozik bennem, és hogy milyen mélyen el van rejtve.”[12]

Ahogy a fenti néhány idézetből is láthatjuk, Szvetlana Alekszijevics könyve igencsak életszagúra sikerült, amiben nem kis szerepe van a fordítóknak is. Ahány beszélgetés, annyi sors, annyi áldozat, hiszen a katona is a háború áldozatának tekinthető – és ugyanannyi bizonyíték, hogy a történelem nem fekete és fehér. A könyvben már 1991-ben szerepeltek a szovjetek által elkövetett háborús bűnök és kegyetlenkedések – a szerző meg sem próbálta ezeket eltitkolni, aminek hosszas pereskedés és nagy botrány lett a vége. Volt olyan katona, aki önként jelentkezett (az most mindegy, hogy családi nyomásra, meggyőződésből vagy kalandvágyból), és később az emiatt érzett szégyene is szerepet játszhatott abban, hogy a bírósághoz fordult. Mivel a “másik oldal” szerepe, és így az általuk elkövetett háborús bűnök is csak áttételesen jelennek meg a kötetben, sokan ezt úgy értékelték, hogy a Szovjetuniót, vagy ami még rosszabb, az ő elhunyt hozzátartozóik emlékét mocskolja a szerző.

A könyv nem történészi szakmunka, hanem dokumentumregény, ugyanakkor műfajából (és magával ragadó stílusából) eredően pontos képet ad arról, hogy a szovjet katonák, illetve hozzátartozóik hogy élték meg a közel tíz éves afganisztáni háborút, és milyen sebeket hordoznak még magukban a résztvevők, és hogy jelenik meg a konfliktus a mai mindennapokban és az emlékezetben.  Ehhez kapcsolódik a kötet (szerintem) egyetlen komolyabb hiányossága; azok számára, akik e sorok írójához hasonlóan nem naprakészek Afganisztán, illetve a szovjet-afgán háború előzményeiből és történetéből, jól jött volna egy rövid, pár oldalas összefoglaló, amely kontextusba helyezi a visszaemlékezéseket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017. 372 oldal. Fordította: Enyedi György és M. Nagy Miklós


[1] 10. o.

[2] 13. o.

[3] 121. o.

[4] 112. o.

[5] 81. o.

[6] 52-53. o.

[7] 44. o.

[8] 107-108. o. és 110. o.

[9] 22. o.

[10] 22-23. o.

[11] 117. o.

[12] 117-118. o.

A bevezetőhöz felhasznált cikkek, tanulmányok:

Csicsmann László: Szovjet intervenció Afganisztánban (1979–1988)

Besenyei Kinga: Geraint Hughes: A szovjet–afgán háború, 1979–1989 (tanulmányismertető) Klió 2011/3. 121-126. o.

Galántay Ervin: A szovjet-afgán háború (1979-1988) két oldalról, három kiadvány tükrében

A nyitóképen Kabulból kivonuló szovjet katonák egy páncéloson

Facebook Kommentek

További írásaink