A csehszlovákiai magyar katonai bevonulás emlékezete

Tóth Eszter Zsófia – Murai András

1968. augusztus 21-én Magyarország a Varsói Szerződés tagjaként részt vett Csehszlovákia katonai megszállásában. Az események politikatörténete mára ismert, azonban kevésbé ismert, hogyan élték meg a sorkatonák azt, hogy részt kellett venniük a katonai akcióban. Balogh Zsolt 1989-es, e témában készült dokumentumfilmjét elevenítjük fel írásunkban. Balogh Zsolt 1968-ról szóló dokumentumfilmjét 1989-ben mutatták be. A dokumentumfilm három fő szálon fut: részleteket láthatunk az 1968-as táncdalfesztiválról – ennek kapcsán megszólal Szörényi Levente is -, megismerhetjük azoknak a magyar sorkatonáknak, katonaorvosoknak és tiszteknek a visszaemlékezéseit, akik 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába és a harmadik, játékfilmes szál pedig Bauer Sándor utolsó napját tárja elénk.

Az 1968 című filmben körülbelül egy tucat katona mesélte el történetét. A film atmoszféráján érezhető, hogy 1989 a tabudöntések, a visszaemlékezések boomja volt. Az emberek több évtizede magukban kényszerűen eltemetett történelmi sorstragédiákat – 1956 forradalmi története, a Gulag, a kényszermunkatáborok történeteit beszélték el, immáron kamera előtt. Mindazt, amiről nem lehetett beszélni, amiről hallgatni kellett. Ilyenek voltak azok a katonai elbeszélések is, amelyek az 1968-as magyar bevonulással kapcsolatosak voltak. Mintha felszínre tört volna itt is minden, ami el volt temetve. A filmben időrendben haladnak az elbeszélések, néha rövid, szuggesztív részletekkel, néha egy-egy történetet részletesen kibontva. Elemzésünk során úgy döntöttünk, hogy a markáns narratívákat megtestesítő szereplők elbeszéléseit egybeszerkesztve elemezzük. A filmbeli interjúk szerkesztettek, azonban mód nyílik így is a különféle elbeszélésmódok elemzésére. Az egész filmben érezhető, hogy a katonák úgy szerkesztették meg elbeszéléseiket, hogy nekik nagyon hirtelen kellett elmenniük, 1945 után ez volt az első háborús helyzet, melybe magyar katonák belecsöppentek és nem értik, miért történt ez meg éppen velük és értelmetlennek tartották azt, hogy ebben a hadmozdulatban részt kellett venniük. Nagyon erősen kifejezik elbeszéléseikben a kezdeti időszak félelmét, a rettegését. A későbbiekben eltérőek az ábrázolásmódok: volt olyan, aki leleményesnek ábrázolja magát, mert üzletelni kezdett, míg másban végig benne volt a szégyenérzet a parancsra tett cselekedet iránt, annak ellenére, hogy olyan szituációról nem számoltak be, amikor lőniük kellett volna.

Szovjet T-55-ös harckocsi Prágában
  1. Az áldozat

A csehszlovákiai bevonulásnak két magyar halálos áldozata volt. Az egyik a filmben is felidézett tankbaleset, a másik egy hivatásos tiszt volt, aki szívinfarktust kapott a bevonulás során és elhunyt. A tankbalesetet a filmben így beszélte el egy szemtanú:

„Akkor, amikor az Ipoly hídra érkeztünk, akkor láttuk, hogy az Ipoly híd jobb korlátja át van szakadva és lent a sárga iszapba a harckocsi beleesett. mégpedig úgy, hogy a tornyában elhelyezkedő zalaegerszegi alhadnagy derékba tört, szörnyet halt.”

Részletesebben egy olyan áldozat történetét ismerhetjük meg, akinek mindkét lábát átlőtték, ráadásul nem harc közben, hanem bajtársa tette ezt vele, aki felelőtlenül használta fegyverét miatt:

„Megsérültem kint, mindkét lábam átlőtték. A kollegám egyedül maradt őrségben és a géppisztolyát nem ürítette ki. És a tárat se vette ki. Beült a kocsiba, mikor indultunk volna, mellém ült, én gépkocsivezető voltam. Felém tartotta a géppisztolyt, a fejem fölé, ölébe fogta. Ürített, de a tárat nem vette ki. Én ezt mikor megláttam, csak annyit tudtam csinálni, mert pillanatok alatt nyitva volt, lenyomtam a csövit, és akkor elhúzta a géppisztoly elsütőszerkezete és mindkét lábam átlőtte. Szóltam neki, hogy átlőtte a lábamat, szóljon valakinek1, de azt mondta, ő nem megy sehova.

A baleset körülményeinek elbeszélésekor a visszaemlékező nem nevezte meg konkrétan a helyet, hol történt, mintha még a filmkészítés időpontjában sem lenne ildomos erről beszélni. Az időtényező kulcsfontosságú az elbeszélésben, hangsúlyozza, hogy nagyon gyorsan zajlottak le az események. Míg önmagát úgy jelenítette meg, mint akinek volt lélekjelenléte és a fegyver csövének lenyomásával kisebbítette a baleset következményeit, addig bajtársát felelőtlen, nemtörődöm embernek, aki nem is segített neki, még a baleset bekövetkezte után sem. Az elbeszélésnek ezen részében a kamera csak az ő arcát mutatta, a továbbiakban azonban láthatjuk feleségét is, aki – miközben a katona beszél – aggódó, együttérző arccal ül mellette és öleli.

1968-cal fekszik le az ember és kel fel ennek a gondolatával, ezt nem is lehet, nem is tudja az ember elfelejteni, az embernek a lába csak fáj mindig, feküdni, pihenni, még ha lefekszem sem tudom rendesen pihentetni, nem tudom hova tenni, el van halva, sokszor, pláne napközben mikor itt fekszem egyedül, ha nekem nem kell akkor odamenni. Nem akkor vonulok be katonának, már az is az ember eszébe jutott, miért akkor kellett születnem. Nem tudtam egy évvel később vagy előbb megszületni.”

Szovjet gyalogság és a harcok nyomai

A történetmondás során először eltávolítja magától a történteket: általános alanyként fogalmazza meg mondanivalóját: „az ember”, majd átvált egyes szám első személyű elbeszélésre: „ha lefekszem sem tudom rendesen pihentetni”. Utal arra, hogy balesete miatt dolgozni nem tud, leszázalékolták és napközben olyan gondolatok gyötrik hogy miért akkor született meg, mintha születésének éve sorsszerűséget rejtett volna magában.

E katona számára maradandó sérülésével az 1968-as bevonulás feldolgozhatatlan, maradandó traumát jelentett, melyet nagyon fiatalon, 19 éves korában kellett elszenvednie. A történtek kettétörték az életét.

2.Nagy történelmi idők tanúja

Ez a visszaemlékező az egyedüli, aki utal arra, hogy ő már másokkal is megosztotta történetét. Elbeszélése szuggesztív, sodró lendületű, néhol szaggatott és a nyomatékosítás végett szó- vagy mondatrész-ismétlésekkel tarkított. Néhol nem befejezettek a mondatok, mindezzel a helyzet drámaiságát fokozva:

„Júliusban volt ez a bevonulás, július közepe felé hívták be a srácokat, a kombájnos szántott a földön vagy aratott, a dzsip odament hozzá, hogy Józsikám, ha esetleg ismerte őt, ha nem ismerte, gyere már, gyere velem. Hova? Gyere, ülje be, aztán megyünk be a katonasághoz. Nade hát nem, semmit, úgy gyere. Ez volt a parancs a srácoknak. Sofőr gyerekek mesélték, milyen parancsok voltak. A mozdony megállt Somogyszobon, az állomáson, kérdezték, hogy hívták a mozdonyvezetőt. Szálljon le, üljön be és menni kell. Így vitték el őket, ilyen bevonulás volt. Pillanatok alatt be lett hívva mindenki. Én ahogy mondom, éjszaka riadó, bejöttünk és délelőtt folyamán tele volt a laktanya emberekkel. Úgy vitték el és egy napra rá indultunk. Mikor az egész falu kint volt, mindenki ott kereste a férjét, meg mindent. Akkor búcsúztak el, látták, hogy elmegyünk onnan.

Soha nem felejtem el, ezt mindenkinek elmondom, hogy háborúba megyünk, és aki megfordul vagy elszalad szakaszparancsnok vezényli, össztűz, a derékszíj felső rész. Ezt így elmondta, hogy én akkor éreztem azt, hogy hát most itt nem akárhová megyünk. És láttam embereket, akik sírnak. Sírtak, komoly családapák sírtak és még tisztek is könnyeztek. Szóval háborúba mentünk magyarul.

Eligazítottak, ha átmegyünk a határon és egy épületből lövés ér minket, vagy lövik az autót, azt mindenki tudta, hogy először a gépkocsit lövik ki, meg volt adva, hogy a középső sor lövi a felső emeletet, nehogy a középső sor akarja lőni a földszintet, mert egymást lelövik. Nyilván, ahogy körben ültek, meg lett mondva, hogy a géppuskás elfoglal egy olyan állást, hogy ahol teljesen be tudja pásztázni az egész épületet.

Lassan érünk, láttam, föl van festve valami és közel érkeztünk, sőt el is hagytam, amikor a főnök azt mondta, állj csak meg. Menjünk már vissza, mi van oda felírva. Hitler 1938, Brezsnyev 1968. Hatalmas nagy betűkkel, egy öt méter széles út, frankóra fel volt festve ez a kis idézet, meg minden ház falán Dubcek Sloboda2, Dubcek Sloboda minden ház falán. Abban már úgy leesett, hogy itt a Dubceket imádják.

Hogy is volt? Köszöntjük, nem a háborúból hazatérő, az nem volt, nem is felszabadító, valami érdekes plakát volt, … magyar katonákat3, a drága magyar katonákat. A komáromi hídon.”

Ilyen feliratok (is) fogadták a bevonuló honvédeket

A történetmondás íve a bevonulás majdnem pontos időpontjának meghatározásától a hazatérésig tart. Elbeszélésében a katonai parancsok részletes ábrázolásán túl olyan is megjelenik, amely nem illene egybe a macsó-katona identitással: a síró férfiak látványa, akik nem akarnak háborúba menni és félnek, akik családapák is egyúttal, vagy magas rangú katonatisztek.

Sírtak, komoly családapák sírtak és még tisztek is könnyeztek”.

Ő maga, az elbeszélő nem ilyen, ő inkább megfigyelő helyzetbe helyezkedik bele. Igyekszik rámutatni a politikai összefüggésekre is, amikor a Brezsnyevet Hitlerrel azonosító falfeliratokat idézte fel és a Dubceket éltető feliratokat. A hazatérő magyar katonákat köszöntő plakát szövege viszont annyira idegen volt a visszaemlékező számára, hogy elfelejtette a szövegét. Ami nem is csoda, mivel így hangzott: „Üdvözöljük az internacionalista kötelességüket teljesített, hazatérő katonákat.” E katona történeteiben megjelenik az alá-fölérendeltség is, a bevonulók egyszerű emberek, sofőrök, kombájnosok, a parancsnoktól pedig az, aki engedélyt ad a megállásra, hogy a feliratot megnézzék.

3.A rettegő

A film erőssége abban is rejlik, hogy bemutatja a bevonulók emberi arcát, azt, hogy ezek a kiskatonák rettegtek. Az, hogy nem tudták, hova viszik őket, mit kell csinálniuk, előhívták bennük a kisgyermekként átélt 56-os forradalmi emlékeket, azt, hogy akkor katonák emberekre lőttek a Parlamentnél. Ha nem is voltak jelen a tragédiánál 1956. október 25-én, hallani hallhattak róla. Az elbeszélés első része eről a mindent leuraló félelemről szól, arról a dilemmáról, hogyan fogjanak fegyvert embertársaikra, mert sorkatonaként, ha parancsba kapták a fegyverhasználatot, azzal nem szállhattak szembe. Elbeszélésében utal arra is, hogy nagyon fiatalok voltak, így, ha parancsba kapták volna egyfajta virtuskodásból, úgy véli, hogy lőttek volna:

Nem tudtuk, hogy hova megyünk, láttuk kijönni velünk szemben orosz katonai járműveket az úton, még mindig nem tudtuk, hova megyünk, haladtunk Pest felé, és rettegtünk, hogy kitesznek minket az Országháznál is szinte láttuk a tömeget, le kell térdelni, lőni kell valami ilyesmit kell csinálni, senki nem volt erre felkészítve másrészt senki gyomra nem vette volna ezt be. Mit fog tenni, ha meg kell tenni és mit fog tenni, ha nem teszi meg? Ez a kereszt már akkor az ember vállán volt. Amikor ez nem történt meg, amikor mi áthaladtunk Pesten, mi euforiás hangulatba kerültünk, akkor már teljesen mindegy, hová megyünk. Pesten minden rendben van, Pesten béke, nyugalom van, nincsenek az utcán tömegek., egyáltalán valami más van itt, akkor mindegy, hogy mi van.

Volt bennem félelem, félelem több oldalról is. Nehogy használnom kelljen. Ez volt a legnagyobb félelmem. Nehogy valamilyen módon használni kelljen, mert ez szörnyű lett volna. Ez volt valamennyiünk legnagyobb félelme, hogy ezt a fegyvert az istenért, el ne kelljen sütni, mert mert ez borzasztó lenne.

18 éves fiúk voltunk valamennyien, ott ha egyet lőttek volna, mindeni lőni kezdett volna. Borzasztó lett volna, elszabadult volna, ott a félelem igazgatta volna tovább a játékot, az nem tudatos cselekvés lett volna, illetve annyiban lett volna tudatos, hogy meg kellett volna semmisíteni azt, aki támad.”

Égő páncélos és csehszlovák zászlóval vonuló fiatalok

Az elbeszélés második részében egy némileg abszurd helyzetet mutatott be a katona, amit közhelyesen úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az élet háborús helyzetben is megy tovább. Egy kicsit úgy is értelmezhető a történet, hogy bár a magyar katonáknak keresniük kell a háborús helyzetet, mégsem történik semmi velük, így járőrözés közben maguknak kell eseményt kreálniuk:

Valamelyik járőr ment egy folyónak a pártján, észrevett egy csónakot, amiben vizes volt az evező, tehát ezt most használták. látszott, most jöttek be, megfoghatók, nem voltak messze. Tisztásra jutottunk, erdőbe, láttuk valami mozgás van a tisztás közepén. Vannak, vagy valaki van, mi a helyzet. Elcsendesedtünk és körbe a tisztás szép volt, nem is vettünk észre semmit. Summa summárum láttuk, amikor teljesen körbeértünk, közelebb menni ez egy fiatal pár, akik szeretkeztek a tisztás közepén, mint a mesében. egy gyönyörű szép napfényes tisztás, pipacsvirágok, sűrű erdő közepén ott van ez a párocska, egymásba feledkezve. meg voltunk döbbenve, mit csináljunk. és a helyi katonák közül, egy tizedes, aki parancsnok volt, egy palóc fiú volt és egy darabig az is meglepve állt, végül bekiáltott: befejezni szép palócos hanglejtéssel, hogy álljanak föl és erre mind a kettő úgy ahogy volt teljesen leplezetlenül fölugrottak, körülnéztek és akkor előrohantunk, megfogtuk őket. És akkor felöltöztek. Ezek a szerencsétlenek, a fiún festékes tarisznya, diáktáska volt, még talán csirizes is volt, ragasztóanyagtól nedvezett, koszos ruhaféleségek voltak rajtuk feltettük őket az autóra és bekísértük az őrsre és ami rettentően megdöbbentett minket és éreztük, nincs mit mondanunk, egyszerűen szégyenérzetünk volt. Szidtak minket ezek magyarul, tökéletesen magyarul, hogy nem szégyelljük magunkat, megfogtuk őket itt. Kiket szolgálunk mi, Kassát szétlőtték az oroszok, tankok járnak az utcán. Föl vannak szaggatva, halottak vannak és mi itt…”

Az elbeszélésben több ellenpontozás is van: egyrészt mind a tájat, mind a szeretkező párt mesésnek ábrázolja az elbeszélő, ezzel szemben a fiatalok külsejét felöltözés után már szerencsétlennek, a festékes, csírízes táskájukat. És a fiatalok a történet szerint betöltötték azt a szerepet is, hogy szembesítették a magyar katonákat azzal, hogy rossz oldalon állnak, mindezt indulatosan és magyar nyelven tették. Az igazi katonáknak nem szeretkező párokat kellene szétválasztaniuk, hanem harcolni nemes célokért. Az elbeszélés így kurtán-furcsán szakad félbe, nincs is befejezve, a hallgatóban ott marad az az érzés, amit a katona lelkifurdalásként ábrázolt.

4.Az érzelmes parancsteljesítő

Ez a visszaemlékező arra kérdésre, mi jut eszébe elsőnek az 1968-as évről, azt felelte, hogy Koncz Zsuzsának a táncdalfesztiválos száma: „Nézd, milyen az ég, gyönyörű kék”4

A bevonulással kapcsolatban kihangsúlyozta, hogy kaptak sört, ami rendkívülinek számított. Konkrétan emlékszik a határ átlépésének időpontjára is. Egy katonai akciót, a csendőrök lefegyverzését szükséges parancsteljesítésként ábrázolta, azonban kételyét is kifejezte amiatt, hogy sem a csendőrök, sem a lakosság nem értette, miért vonultak be, s miért nem inkább szilvapálinkát hoztak be a fegyverek helyett:

„Stúrovóba érkeztünk meg hajnalok hajnalán. 0 óra 20 perckor soha nem felejtem el talán, míg élek, léptük át. A feladatunk az volt, először a csendőrséget kellett feltartóztatnunk. Majd mikor ezt a csendőrlaktanyát körbevettük géppuskával, akkor légvédelmi ágyuk, egyéb fegyverekkel, senki nem volt a csendőrségen, ugyanis Csehszlovákiában csendőrség van. Mint csak egy őr, az is aludt. Az az ébredés neki is kellemetlen volt, mert puskacsőre, betört ablakon keresztül volt az ébresztője, nem tudott mit csinálni, magyarul nem értett, egy személybe. És akkor látta, vele szembe néz egy puskacső, kénytelen volt a kezeit feltenni, meg volt rémülve. Pillanatnyilag nem tudta, mi van és akkor mondtuk neki, nyissa ki az ajtót, bementünk. Abban az éjszakában össze kellett szednünk az összes csendőrt. Soha nem tudtuk, hogy most ki kell lőni, vagy kit kell lőni, vagy megrázni hogy ébredjen föl. Említettem, hogy összeszedtük a csendőröket. Miért kellett összeszedni? Kérték a kecskeméti kotyogóst, szilvapálinkát, barackpálinkát. Miért nem azt hoztunk, miért mi mentünk.”

Másik páncélos, másik barikád, de az eredmény ugyanaz

Dezertáló katonatársának tragikus sorsát egyszerű nyelvi eszközökkel, már-már mintha szenvtelenül beszélné el, a katonai szakkifejezések használatára fektetve a hangsúlyt, így próbálja meg eltávolítani a tragikus eseménysort. Ezt ellenpontozza az, hogy mikor hazaérkezett, átlépte a magyar határt, kicsordult a könnye:

„Egy alacsony, zömök szőke srác volt, rövid, tüskés sérója volt. Jóvágású srác volt, jelentették, eltűnt a gyerek. És akkor riadó, nyomás, keresése. Csatárláncba mentünk, kiadta az ezredparancsnokunk hogy bárhol megtaláljuk, lőjük agyon. De úgy vigyázzunk, fegyver van nála. Szóval saját bajtársunkat. Két hétig jártuk kóboroltunk a környéki erdőkben. Nagyon messze elmentünk, 150 kilométeres körzetekbe. Mentünk, hogy csípőbe a fegyver és majdnem úgy voltunk, hogy rezzent egy nyúl, egy őzike, nagyon odapörköltünk, bár láttuk, nem az. És a végén, a csehszlovák-osztrák határnál fogták el a csehszlovák határőrök. A gyerek milyen szándékkal akart kimenni nyugatra, unta-e katonaéletét vagy esetleg másik gondolatai voltak, de a vád az volt, hogy hogy is volt, hazaárulásként tulajdonképpen, mindent elvitt, nemcsak a hazáját, mert akkor már a helyzet jóra fordult, hazáját nem,de egész internacionalista tábort megsértette ezzel a tettével és az volt, hogy a század végezze ki ott helyszínen, de viszont ez valamilyen törvénybe ütközött, törvényeket nem mondták el, milyen törvény, Lényeg az, hogy nem ott lett kivégezve, hanem Pestre lett elhozva és ott végezték ki a srácot. Nagy mosakodás, nagy tisztálkodás, október 22-én indultunk, 23-án érkeztünk haza. Az egy nagyon, nem szégyellem, könnyeim kicsordultak, amikor visszaértünk.”

5.A szakértő

A katonaorvos elbeszélésben szintén, ha nem is közvetlenül, de utal 1956-ra: amikor a fiatal szovjet katona történetét meséli el, aki ugyanúgy nem tudta, hol van, mint a Magyarországot 1956-ban megszálló szovjetek, akik közül volt, aki azt hitte, Szueznél járnak. Másrészt, ami szintén tabubak számított a szocialista időszakban az, hogy a felvidéki magyarok a bevonuló magyar katonákra azt hitték, hogy mint a második világháború alatt, ez azt jelenti, hogy a területeket visszacsatolják Magyarországhoz:

Ezek a szegény ottani magyarok, most már félig csehek, félig magyarul fogalmuk sem volt, mit akarunk, csak azt látták, hogy a város tele lett magyar tankokkal, magyar katonai járőrök cirkáltak, mint náluk 56-ban, kb. ugyanúgy és ezek azt hitték, azért mentünk, hogy felszabadítsuk Csehszlovákiát, illetve a Felvidéket. Ismét magyar terület lesz. Ahogy mentünk, számtalanul ugrottak a nyakunkba, hála istennek itt vagytok. Vére, jaj de jó, mi magyarok vagyunk, magyarokhoz akarunk tartozni. és és mi tudtuk, hogy nem ezért megyünk, ez nagyon kínos volt nekünk. A kínosabb volt akkor, amikor egyik oldalról jöttek az ottani magyarjaink nagy zászlókkal, piros, fehér zöld, magyarok vagyunk és a másik oldalról jöttek a csehek a cseh zászlókkal, hogy mi csehek vagyunk és csehek akarunk maradni. És a kettő között ott álltak a magyar katonák és senki nem tudott mit csinálni, a két oldalt a tüntető tömeg.

A lakosság azok két sorokban, ahova mentünk, sorban álltak, néztek bennünket, sírtak bánatukban, örömükben. kislány, gyerekek, futkároztak. gyerekek ilyenek, a gyerek az jön, tankok, hát az nagy szó volt, tankot látni, szegény kislány odaszaladt, hogy virágot adjon föl a páncéloson levő katonának. nem tudom, hogyan, egy baleset történt és a páncélos halálra sértette a kisgyereket.

Emlékszem egy fiatal katonára, egy kis orosz katonára. Nagyon sajnáltam szegényt, 18-19 éves fiú volt, géppisztollyal, géppuskával végiglőtték. ott kint a táborban az életmentő műtétet megcsináltuk. Mikor jöttünk haza, kérdeztük. Szegény katona ő is úgy járt, hogy megkérdezte, mi közöm volt nekem ehhez.”

A visszaemlékező úgy ábrázolja, számára kínos volt, hogy a magyarok a visszacsatolást akarták, de az, hogy a csehek meg csehek szerettek volna maradni és nem a nemzetközi szocialista tábor részei lenni. Úgy érezte, mintha két tűz közé szorult volna. Egyikkel sem tudott vagy mert azonosulni. A tankra virággal felmászó kislány tragédiája, akit aztán a tank el, a béke és az értelmetlen erőszak összeütközésének szimbóluma is lehet.

Hazatérés, ez esetben Győrbe

Mint láthattuk, a katonai bevonulásban részt venni kötelesek életében mély nyomot hagyott az, hogy egy megszálló hadsereg tagjaiként, sorkatonaként tartózkodtak Csehszlovákiában. Történeteik megrázóak, abban az időszakban, 1989-ben kezdtek el beszélni, ami az addig tabutémának számító történelmi események kibeszélésének időszaka volt. Egy olyan történelmi pillanat, mely már nem tér vissza.


1 E résznél a kamera a katonai igazolványára közelít: Erdélyi János Nagyréde 1949. június 21., anyja neve: Török Ilona

2 Dubcek, szabadság.

3 Üdvözöljük az internacionalista kötelességüket teljesített, hazatérő katonákat.

4 Utalás a Színes ceruzák című számra, Koncz Zsuzsa előadásában.

A nyitóképen: szovjet páncélos barikádon gázol át

Facebook Kommentek

További írásaink