Egy bizánci hazafi három arca, avagy variációk ajánlólevélre
dr. Szegvári Zoltán
Michaél Choniatés (1138–1222), a magyar középkorra nézve is fontos forrásként szolgáló történetíró és államférfi Nikétas Choniatés (1155–1217) bátyja és Athén tekintélyes metropolitája volt a kései 12. és korai 13. században. Így nem meglepő, hogy ajánlása sokat nyomhatott a latban, ha befolyásos személyek pártfogását kereste valaki. A következőkben azt szemléltetem, hogy Michaél Choniatés által egyazon személynek adott három, 1208 és 1214 között írt1 ajánlólevélben hogyan alakult az ajánlott jellemének és sorsának bemutatása, a címzettektől vélhetően nem függetlenül. Az eredetileg ógörög nyelvű forrásrészleteket a saját fordításomban idézem.
Az első levél I. Theodóros Laskaris (1205–1222) nikaiai császárhoz, a 4. keresztes hadjárat (1202–1204) utáni legjelentősebb bizánci utódállam uralkodójához írta. Choniatés így szól védencéről:
„Miként az archón thematikos Chalkoutzés is, a sebastos, aki Euriposból való, latingyűlölő ember, de ki más volna nagyobb jóindulattal a római állam iránt? Aki, nem bírva tovább elviselni a latin tyrannis hybrisét, hátrahagyva minden vagyona élvezetét, gyermekeit, szülőföldjét, rokonait, azt választotta, hogy távozik, s vállalta a kockázatot, hogy inkább legyen bárhol a római állam uraival, mint a tyrannisnak kitett szülőföldjén s a latin kéz alatt.”2
Mindenekelőtt érdemes tisztázni a sajátos terminológiát. Az archón thematikos rangmegjelölést a negyedik keresztes hadjárat és Konstantinápoly 1261-es visszaszerzése közötti időszakban a tartományi nagybirtokosokra használták,3 míg a sebastos ekkoriban egy kisebb bizánci méltóság volt.4 A korabeli bizánciak a latin jelzőt a katolikus nyugati népek általános megjelölésére alkalmazták, míg saját magukra a „római” népnevet használták (jusson eszünkbe, hogy a Bizánci Birodalom másik bevett neve a történetírásban Keletrómai Birodalom). Tyrannis az ókor óta a zsarnokuralom görög megfelelője volt, míg a hybris tág jelentésű szó, amit legegyszerűbben a mértéktelen gőg kifejezéssel adhatunk vissza. Ami a tulajdonneveket illeti, a vezetéknevével Chalkoutzésként azonosított főúr családja a 10. századtól kezdve szerepel bizánci forrásokban5, míg származási helye, Euripos az ókori Chalkis polisszal azonos, amely Évia (Euboia) görög szigeten állt. A város utóbbi neve a 6-7. századok során veszett ki a használatból.6
A bemutatás szerint Chalkoutzés tehát a földbirtokos arisztokráciából származott, Évia szigetén élt, s javait és családját hátrahagyta, hogy a római állam uraihoz, vagyis a császári udvarba menjen, mert hű volt az államhoz, s mert nem tudta elviselni a „latin” zsarnokság gőgjét, a nyugatiak iránt érzett gyűlölettől is fűtve. Egy szabadságszerető, meggyőződése miatt menekültté váló bizánci s a városát fojtogató idegen uralom képe bontakozik ki Choniatés soraiból, aki lojalitása miatt nyilvánvalóan méltó a császár segítségére. A bemutatás vélhető célja meglehetősen egyértelmű, de mi a valóság a leírtak mögött? Chalkoutzés személyéről annyi információ maradt fenn, amennyit Choniatés elmond róla három ajánlólevelében, tehát a metropolita állításai védence életének eseményeit illetően ellenőrizhetetlenek. A történelmi háttérbe viszont beilleszthetők az általa leírtak.
1205-ben Évia szigete a negyedik keresztes hadjárat lovagjainak kezére került, s Jacques d’Avesnes birtoka lett, akinek 1206-os halálát követően három veronai nemes osztotta fel egymás közt a szigetet. E három személyt a kútfők Ravano della Carcere, Pecoraro és Giberto néven említik, s 1209-ig együtt uralták Éviát. Ebben az évben Ravano della Carcere megszerezte Pecoraro és Giberto birtokait, s 1216-os haláláig egyedül kormányozta a szigetet, egyre erősödő velencei befolyás mellett. 1216-ban Velence birtokba vette a sziget legnagyobb városát, Euripost, a három veronai nemes örökösei között osztva fel a sziget többi részét, akik a Velencei Köztársaság hűbéresei lettek.7 Tekintve, hogy a levél 1208 és 1214 között íródott, az idegen uralom kétségtelenül valós volt, s az ortodox bizánci lakosság többségét kétségtelenül hátrányosan érintette a katolikus keresztesek berendezkedése, mindenekelőtt a korábbi pozícióit jórészt elvesztő helyi arisztokráciát.
A második levélben azonban, amelyet Choniatés IV. Michaél Autoreianoshoz (1208–1214) a Nikaiai Császárságban élő konstantinápolyi pátriárkához írt, nagyon is másképpen mutatja be védencét. Ebben így fest Chalkoutzés bemutatása:
„látta, hogy a remények nem voltak egyebek, mint, ahogy a mondás tartja, a már ébren lévők álomlátásai, mivel a tyrannosi iga mozdíthatatlanul állt, ahogy egy pythagoreus mondhatná, mint a mindenség tengelye vagy mint Zeus tornya, és a bőség dolgai, szüntelenül ömölve a latin telhetetlenség edénye fölött, ami egy kis ideig sem tartotta őket magában, kifogytak. Sikerült megszabadulnia a Danaidák végtelen küszködésétől a menekülés által, inkább elmenekülve az előbb említettek elől, egyszerűen akár az emberevők barlangjából, hogy soha ne falják fel őt mindenek utolsó pohárköszöntője után, összhangban a kyklópsi áldomásivással.”8
Mikhaél Choniatés fenti soraiban halmozza az ókori görög kultúrkincsből vett utalásokat. Chalkoutzés küszködését, hogy előteremtse az Euripos új, keresztes urai által követelt anyagi javakat a Danaidák szenvedéséhez hasonlítja, akik ártatlan férjeik meggyilkolásának bűne miatt túlvilági büntetésként egy alul lyukasan tátongó edényt kellett, hogy megpróbáljanak vízzel feltölteni, örökké tartó hiábavaló erőfeszítésre ítéltetve. Ez a részlet egyébként a görög-római mitológia fejlődését is szemlélteti, ugyanis a Danaidák büntetésének pontos mikéntje csak a római császárkorban lett része a mítoszuknak.9 A kyklóps Polyphémosra és Odysseusnak felkínált kétes „ajándékára” („Téged eszlek utoljára, Senkise”) tett utalás pedig a homérosi eposzok világát idézi meg.
De az ókori görög műveltségelemek sora nem ér véget ezzel. A mindenség tengelye és Zeus tornya egy és ugyanaz, a sajátos pythagoreus filozófia és hitrendszer szerint a világ közepét jelentik, amelyet a pythagoreusok a „Központi Tűz” névvel is illettek. Ezt a gondolatot a Pythagorás filozófiájára építő ókori görög gondolkodó, Philolaos (Kr. e. ca. 470–385) fejtette ki kozmológiájának kulcselemeként. Szerinte a Föld, a Naprendszer többi akkor ismert bolygója és az általa feltételezett „Ellen-Föld” a Központi Tűz körül keringtek.10 Bizáncban ez az elmélet vélhetően Aristotelés Az égről című munkájából lehetett ismert, amelyben a szerző a Központi Tűz tézisének megsemmisítő kritikáját nyújtja.11
A fenti célzások mindegyike a pátriárka és Choniatés rendkívül magas szintű műveltségének bizonyítékai, hiszen nem csupán Choniatésnak kellett ismernie az utalások hátterét, hogy megfogalmazhassa őket, hanem Mikhaél Autoreianosnak is értenie kellett azokat, hogy értékelni tudja, és önnön tudása előtti tisztelgésként értelmezhesse Choniatés sorait. Ezek az utalások egyben azt is jól tükrözik, hogyan szolgált a klasszikus műveltség demonstrációja a szellemi elithez tartozás markereként Bizáncban.12 Tartalmát tekintve Chalkoutzés bemutatása egy elemében változott meg: itt nem a Nikaiához való hűsége jelenik meg emigrációjának okaként, hanem az, hogy különben a latinok anyagi követelései teljes romlásba döntötték volna, mintegy „felemésztve” őt. Ez a tálalás kimondatlanul is az ortodox tanítás szerint a főpapoktól elvárható feladatra, az ártatlanul szenvedők lehetőség szerinti gyámolítására apellál.
Vegyük most szemügyre a harmadik levelet, amelynek címzettje Nikolaos, Kréta, és Sardeis metropolitája volt! Ebben Chalkoutzés úgy tűnik fel, mint
„…aki az oka (ti. a levél megírásának- Sz. Z.), aki Euriposból való és a legkiválóbb a helyi archón thematikosok és ktematikosok között. Sokat fizetett pénzben az Euriposban tyrannoskodóknak. Merthogy nem létezett elegendő a pénzből a latin telhetetlenség számára, hanem ahogy a mondás tartja, minél több ömlött rájuk, azt látta, hogy annál jobban lángoltak. Miként a tűz lángja kialszik az olajban, végül ő is visszautasította (ti. hogy többet fizessen – Sz. Z.), s azt választotta, hogy távozik, s felcserélte az említettet (ti. földet – Sz. Z.) egy idegennel.”13
A címzett a nikaiai udvar befolyásos szereplője volt, még ha jóval kisebb mértékben is, mint I. Theodóros császár vagy IV. Mikhaél Autoreianos pátriárka. Nikolaos 1195 és 1203 között lett Kréta metropolitája, de a sziget velencei meghódítását követően Nikaiába menekült. Ott egy 1216-os zsinati aktán és egy 1221 és 1231 között a patmosi szerzeteseknek kiállított császári oklevélen tűnik fel az aláírása, mindkét esetben Kréta metropolitájának nevezve magát. Egyben a polihisztor és udvari nevelő Niképhoros Blemmydés (1197–1272) önéletrajzából tudjuk, hogy Nikolaos egyben Smyrna metropolitája is volt. Mivel a smyrnai metropolita 1231-ben már egy másik személy volt, ezért Nikolaos 1221 és 1231 között halhatott meg.14
A pátriárkához intézett levélhez képest feltűnő a klasszikus utalások hiánya, ami feltételezhetően arra vezethető vissza, hogy Choniatés nem volt biztos benne, hogy Nikolaos értené ezeket, az e műveltségelemek bizánci társadalomban játszott említett szerepére való tekintettel pedig nem kívánta ezek használatával zavarba hozni címzettjét. Ehelyett egy találó megoldáshoz folyamodott, a görög közmondáskincsből merítve. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó közmondás már az ókorból is adatolható, Platón, Plutarkhos és Loukianos műveiben is felbukkan.15 Figyelemreméltó emellett, hogy Chalkoutzés sorsának bemutatásában, a pátriárkához címzett levélhez hasonlóan a latinok mértéktelen anyagi követelései kerülnek előtérbe az emigráns távozásának okaként, ismételten arra utalva, hogy méltó a főpapi filantrópiára.
Nem ismert, hogy Chalkoutzés részesült-e segítségben bármelyik címzett részéről Michaél Choniatés közbenjárása nyomán, s ha igen, ez milyen természetű és mértékű volt. Az viszont elmondható, hogy a metropolita nagyon is a címzett személyéhez igazítva, s helyenként kifejezetten kreatív eszközökkel élve fogalmazta meg neki adott ajánlóleveleit.
A nyitóképen a Kantili-hegylánc Evia szigetén (Forrás)
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
1 F. Kolovou (ed.), Michaelis Choniatae Epistulae, p. 130* (Regesten). A továbbiakban F. Kolovou (ed.), Michaelis Choniatae Epistulae.
2 „Ὥσπερ καὶ ὁ ἀπ’ Εὐρίπου ὁρμώμενος ἄρχων θεματικὸς Χαλκούτζης ὁ σεβαστὸς, ἀνὴρ μισολατῖνος εἴπερ τις ἄλλος καὶ τῇ ῥωμαϊκῇ πολιτείᾳ εὐνούστατος· ὃς οὐχ οἷός τε ὢν καὶ εἰσέτι τῆς λατινικῆς τυραννίδος τὴν ὕβριν βαστάζειν, χαίρειν ἐάσας κτῆσιν παντοίαν, τέκνα, πατρίδα, συγγένειαν, εἵλετο μεταναστεῦσαι καὶ παραρριπτεῖσθαί που ἐν ἀνακτόροις ῥωμαϊκῆς βασιλείας ἢ μένειν ἐν πατρίδι τυραννουμένῃ καὶ ὑπὸ χεῖρα κεῖσθαι λατινικήν.” In F. Kolovou (ed.), Michaelis Choniatae Epistulae, p. 223.
3 M. Angold, A Byzantine Government in Exile. Government and Society under the Laskarids of Nicaea 1204–61, Oxford, University Press, 1975, p. 71.
4 A. Kazhdan, Sebastos. In A. Kazhdan – A – M. Talbot (eds.) The Oxford Dictionary of Byzantium, Oxford University press, 1991, pp. 1862–1863.
5 É. Malamut, Les Îles de la Mer Égée de la Fin du XIe Siècle à 1204, in Byz 52 (1982), pp. 310-350, p. 345.
6 J. Koder, Euripos, in J. Koder, – F. Hild, Tabula Imperii Byzantini, Bd. 1, Österreichische Akademie der Wissenschaften Philosophisch-Historische Klasse Denkschriften, Bd. 125, Wien, Österreichische Akademie der Wissenschaften, 1976. pp. 156-158, p. 156.
7 J. Koder, Negroponte. Untersuchungen zur Topographie und Siedlungsgeschichte der Insel Euboia während der Zeit der Venezianerherrschaft. Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1976, pp. 45-46.
8 “Ἐπεὶ δὲ τὰς μὲν ἐλπίδας οὐδὲν ἀλλ’ ἢ κατὰ τὸν φάμενον ἐγρηγορότων ἑώρα ἐνύπνια, τοῦ τυραννικοῦ ζυγοῦ ἑστηκότος ἀκινήτου, κατ’ ἴσον τῷ τοῦ παντὸς ἄξονι καὶ τῷ τοῦ Ζανὸς πύργῳ φαίη τις ἂν πυθαγορικὸς ἀνὴρ, τὰ δὲ τῆς περιουσίας ἐξεκενοῦτο τῷ μηδ’ ἐπὶ βραχὺ στέγοντι πίθῳ τῆς λατινικῆς ἀπληστίας συνεχῶς ἐπαντλούμενα, ἔγνω φυγῇ διαδρᾶναι τὸν τῶν Δαναΐδων ἀνήνυτον ἆθλον, μᾶλλον δὲ τὴν ἐνεγκαμένην ὑπεκδύναι ὡς ἀτεχνῶς ἀνθρωποφάγων ἄλλων σπήλαιον, μήποτε καὶ αὐτὸν μετὰ τὴν τῶν χρημάτων ἁπάντων πρόποσιν πύματον ἔδωνται κατὰ φιλοτησίαν κυκλώπειον.” In F. Kolovou (ed.), Michaelis Choniatae Epistulae, pp. 224-225.
9 A. L. Brown, Danaus and the Danaids, in OCD, p. 428.
10 On the role of the Central Fire in the cosmogony of Philolaus including its identification with the axle of the world and the throne of Zeus, see C. A. Huffman, Philolaus of Croton. Pythagorean and Presocratic. A Commentary on the Fragments and Testimonia with Interpretative Essays. Cambridge, University Press, 1993, pp. 202-215, pp. 397-398.
11 W. K. C. Guthrie (ed.), Aristotle: On the Heavens. Loeb Classical Library 338. Cambridge (Mass.) – London, Harvard University Press, 1939. The relevant parts are 2.13.293b.1-16.
12 M. Grünbart, Paideia Connects: The Interaction Between Teachers and Pupils in Twelfth Century Byzantium, in S. Steckel – N. Gaul – M. Grünbart (eds), Networks of Learning. Perspectives on Scholars in Byzantine East and Latin West, c. 1000–1200, pp. 17-31, pp. 19-20.
13 “… ὃς ἐξ Εὐρίπου ὁρμώμενος καὶ τὰ πρῶτα ὢν τῶν ἐκεῖσε θεματικῶν καὶ κτηματικῶν ἀρχόντων, πολλὰ μὲν χρήμασι τοῖς ἐν Εὐρίπῳ τυραννοῦσι κατεβάλετο, ἐπεὶ δ’ οὐκ ἦν κόρος χρημάτων τῇ λατινικῇ ἀπληστίᾳ, ἀλλ’ ὅσον ἐπήντλει ἀμφοτέραις, τὸ τοῦ λόγου, τοσοῦτον ἑώρα τούτους μᾶλλον ἐκκαιομένους, ὥσπερ εἰ ἐν ἐλαίῳ φλόγα πυρὸς κατεσβέννυε, τέλος ἀπειπὼν, εἵλετο μεταναστεῦσαι καὶ τῆς ἐνεγκαμένης τὴν ἀλλοδαπὴν μεταλλάξασθαι.” In F. Kolovou (ed.), Michaelis Choniatae Epistulae, pp. 225-226.
14 N. Tsougarakis, Byzantine Crete. From the 5th Century to the Venetian Conquest. Athens, S. D. Basilopoulos, 1988. Historical Monographies 4, E. D. Chrysos (Series ed.), pp. 215-216. See also V. Laurent, Le Synodicon de Sybrita et les métropolites de Crète aux Xe-XIIIe siècles, in EO 32 (1933), pp. 385-412, pp. 402-404.
15 Plut. Prov. 22., Plat. Leg. 666 A, Lucian. Tim c. 44, Amor. 2, de Dipsad. c. 4. Lásd D. K. Karathanasis, Sprichwörter und sprichwörtliche Redensarten des Altertums in den rhetorischen Schriften des Michael Psellos, des Eustathios und des Michael Choniates sowie in anderen rhetorischen Quellen des XII. Jahhunderts. Pilger-Druckerei Gmbh., Steyer a. Rh., 1936, p. 96.
Felhasznált források és szakirodalom:
Forráskiadványok
W. K. C. Guthrie (ed.), Aristotle: On the Heavens. Loeb Classical Library 338. Cambridge (Mass.) – London, Harvard University Press, 1939.
F. Kolovou (ed.), Michaelis Choniatae Epistulae. Walter de Gruyter, Berlin – New York, 2001.
Szakirodalom
M. Angold, A Byzantine Government in Exile. Government and Society under the Laskarids of Nicaea 1204–61, Oxford, University Press, 1975.
A. L. Brown, Danaus and the Danaids, in Oxford Classical Dictionary, p. 428.
M. Grünbart, Paideia Connects: The Interaction Between Teachers and Pupils in Twelfth Century Byzantium, in S. Steckel – N. Gaul – M. Grünbart (eds), Networks of Learning. Perspectives on Scholars in Byzantine East and Latin West, c. 1000–1200, pp. 17-31.
C. A. Huffman, Philolaus of Croton. Pythagorean and Presocratic. A Commentary on the Fragments and Testimonia with Interpretative Essays. Cambridge, University Press, 1993.
D. K. Karathanasis, Sprichwörter und sprichwörtliche Redensarten des Altertums in den rhetorischen Schriften des Michael Psellos, des Eustathios und des Michael Choniates sowie in anderen rhetorischen Quellen des XII. Jahhunderts. Pilger-Druckerei Gmbh., Steyer a. Rh., 1936.
A. Kazhdan, Sebastos. In A. Kazhdan – A – M. Talbot (eds.) The Oxford Dictionary of Byzantium, Oxford University press, 1991, pp. 1862–1863.
J. Koder, Euripos, in J. Koder, – F. Hild, Tabula Imperii Byzantini, Bd. 1, Österreichische Akademie der Wissenschaften Philosophisch-Historische Klasse Denkschriften, Bd. 125, Wien, Österreichische Akademie der Wissenschaften, 1976. pp. 156-158.
J. Koder, Negroponte. Untersuchungen zur Topographie und Siedlungsgeschichte der Insel Euboia während der Zeit der Venezianerherrschaft. Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1976.
V. Laurent, Le Synodicon de Sybrita et les métropolites de Crète aux Xe-XIIIe siècles, in EO 32 (1933), pp. 385-412.
É. Malamut, Les Îles de la Mer Égée de la Fin du XIe Siècle à 1204, in Byz 52 (1982), pp. 310-350.
N. Tsougarakis, Byzantine Crete. From the 5th Century to the Venetian Conquest. Athens, S. D. Basilopoulos, 1988. Historical Monographies 4, E. D. Chrysos (Series ed.).