A történelem szorítójában
Papp László, háromszoros olimpiai bajnok és profi Európa-bajnok ökölvívó Puskás Ferenc mellett a legismertebb magyar sportolók egyike. Közel fél évszázados karrierje alatt sportolóként és edzőként is sikerült maradandót alkotnia. Egymás után háromszor nyert olimpiát (1948, 1952, 1956), és 27 győzelem/2 döntetlen mérlegével profiként is veretlen maradt. Pályafutása lényegében politikai okok miatt szakadt félbe, a kommunista vezetés nem engedte tovább versenyezni, így a világbajnoki címért nem szállhatott ringbe.
Bár népszerűsége – meccsei közvetítéseit a fél ország hallgatta – hatalmas volt, megmaradt annak az „angyalföldi srácnak”, aki kezdetben volt; visszahúzódó életet élt, nem vett fel sztárallűröket és sosem kérkedett sikereivel. E sorok írójának volt lehetősége személyesen is ismerni a már idős ökölvívót, aki köztiszteletnek örvendett, nem csak eredményei, de közvetlensége miatt is: előre köszönésben jóformán lehetetlen volt megelőzni.
Mostani posztunkban az ő életéből villantunk fel néhány képet és visszaemlékezés-részletet pályafutása kezdetéről és három olimpiájáról, és mindennapjairól, bemutatva a sportolót és az embert. Meglepő, de első találkozása az ökölvívással nem sikeredett túl pozitívra:
Velem egykorú srácokkal elhatároztuk, hogy megtanulunk bokszolni, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Kerestünk egy bokszegyesületet. Abban az időben úgy foglalkoztak a kezdő bokszolókkal, hogy jól megverték őket az első alkalommal. Ha visszajön, jó bokszoló lesz, ha nem, akkor nem kár érte. Kaptam én is két akkora pofont, mint egy télikabát. Akkora orrom lett, mint egy templomkilincs. Az etetőm lerongyolódott, mint a parasztgatya. Este szalmaszállal ittam a levest, mert kanalat nem tudtam a számba tenni. Dehogy mentem én oda vissza!”[1]
Később aztán újra felvette a kesztyűt (szó szerint és átvitt értelemben is), és hamarosan az ország, és néhány év alatt Európa élvonalába „verekedte” magát. Hamar kialakult jellegzetes stílusa, amelyről edzője, Adler Zsigmond így nyilatkozott:
„Lacinak ezt a jobbcsapottját senki sem tudta utánozni. Az csak neki való, az ő alakjának, egyéniségének, reflexének. Félig horog, félig swing.” [2]
Első olimpiáján, Londonban már a világ is felfigyelt a gyors bokszolóra, és finoman szólva is lehengerlő stílusára (egyik mérkőzése összesen 25 másodpercig tartott), amely nem csak a ringben, de visszaemlékezéseiben is tetten érhető. Erre az időszakra datálható amúgy Papp és az Aranycsapat tagjainak barátsága is; a tatai edzőtáborban jelképesen „tizenkettedik tagnak” hívták az ökölvívót.
„Öt ellenfelem volt összesen. Az első a hosszú karú finn Valle Resko. Az első menet kiegyenlített volt, talán egy árnyalattal jobb is volt nálam, A második menetben jobban odafigyeltem és sikerült egy gyors balhoroggal leütnöm. Mikor magához tért, folytatni akarta a küzdelmet. Nem tudta, hogy kiütöttem”[3]
Az 1952-es helsinki olimpia nem csak az újabb aranyérem miatt maradt emlékezetes a bokszolónak. Már az odaút is kalandosra sikerült:
„Már az indulásnál kezdődtek a problémák, mert repülővel mentünk, és én úgy rókázom a repülőn, mint a lakodalmas kutya. (…) A masszőrünk, Torszky Gyula, aki egy mozgó szeszkazán volt, indulás előtt azt mondta: »Ne félj semmitől, majd én mindent elintézek.« Mondtam neki: »Mit tudsz te elintézni, ha nekem kell rókázni?« »Ne törődj semmivel, előtte jól bekajálunk« – mondta. Így is történt. Beültünk a gépbe. Amíg a földön ment, nem is volt semmi baj, de amikor fölemelkedett, rögtön dobtam a rétest. A stewardessek ingajáratban hordták a staneclit. Komolyan mondom, olyan rosszul voltam, hogy azt se bántam volna, ha leesünk. Mikor megérkeztünk végre, rögtön beugrottam az ágyba, már a levegőben aludtam. tíz nap múlva következtek csak a mérkőzések, így addigra rendbe jöttem.[4] ”
Olyannyira rendbe jött, hogy a második menetben ütötte ki Spider Webbet, aki később a világranglista második helyéig jutott, és a kanadai Chase-t is, akit akkoriban a legtehetségesebbek között tartottak számon, és augusztus 2-án újra a dobogó legfelső fokára állhatott.
Érdekesség, hogy az olimpiai sportolókon belül egyfajta külön bajtársi közösség alakult ki Papp Laci, az Aranycsapat és a szintén világhíres vízilabda válogatott tagjai között. Az 52-es döntőre Dr. Kárpáti György így emlékezett:
„A helsinki olimpián, a megnyitón az utolsó sor a négy kicsi volt: Papp Laci, Puskás, Czibor, Kárpáti. Ez felejthetetlen emlék nekem, mert végighülyéskedtük a felvonulásokat, és főleg, mert mind a négyen olimpiai bajnokságot nyertünk. (…) Én voltam a legfiatalabb, és bizony Lacinak, Puskáséknak még kezét csókolommal kellett, hogy köszönjek, de ez így illett és én is így mondtam. (…) Mikor a vízilabdázók és a futballisták az utolsó napon megnyerték az olimpiát, rohantunk át, mert Lacinak volt a döntő mérkőzése. (…) A stadion zsúfolásig megtelt. 20-25 futballista és 16 vízilabdázó, áttörtük a kordont, be tudtunk menni, és végig drukkoltuk Laci döntőjét.”[5]
Ahogy minden másra, természetesen a sportra is rányomta bélyegét a Rákosi-kor, bár az élsportolók sok szempontból kivételes helyzetben voltak; Pappnak „elnézték”, hogy rendszeresen templomba jár, és ő is igyekezett kimaradni a politikából.
„Sportversenybe sosem szabad a politikát belekeverni. Már csak azért sem, mert az ellenfelek nem tehetnek arról, hogy az országukat vezető politikusok mit művelnek. Diktatúrák esetében ők is szenvednek az elnyomástól.”[6]
Ennek ellenére benne is – ahogy a fociválogatottban is – sokan láttak „revanslehetőséget”, hogy legalább a pályán visszavághatunk a szovjeteknek. Hofi Géza is említett egy esetet, amikor az egyik magyar-szovjet meccsen egy néző bekiabált, hogy „Laci, köszönd meg a felszabadítást!”
Ha a ringbe nem is vitte magával nézeteit, azon kívül több esetben kiállt barátai mellett, és szembefordult a rendszerrel. Amikor 1955-ben Adler Zsigmondot politikai okok miatt nem engedték ki az Európa-bajnokságra, Papp Laci is tüntetően távol maradt, amiért megvonták tőle minden élsportolói támogatást. Füzesy Zoltán így emlékezett vissza erre:
„Laci a pályaudvaron látta, hogy Adlernál nincs csomag, kérdezte: -Mi az Zsi, maga nem jön? -Nem Lacikám, én úgy határoztam, hogy itthon maradok – válaszolt Adler. Laci rögtön tudta, hogy miről van szó, fölszállt a vonatra, leszállt a másik oldalon és ő sem utazott ki. És így egy óriási rés nyílt a szocializmus bástyáján, mert nem nyertünk meg egy biztos Európa-bajnokságot.” [7]
Így jött el a Melbourne-i olimpia 1956-ban, ahol második meccsét az őt korábban legyőző lengyel Zbigniew Pietrzykowski ellen vívta, és ezúttal győzött; sokan ezt a meccset emlegették a játékok „igazi döntőjeként”.
„Azok, akik a magyar bajnok ellen valaha is szorítóba léptek, egyöntetűen azt állítják, hogy nem is ököllel, hanem kalapáccsal üt. Ilyen ellenféllel szemben semmiféle előre kiagyalt taktika nem lehetett sikeres. (…) Emellett Papp hallatlanul rokonszenves és bajtársias versenyzőtárs volt.”[8]
– nyilatkozta róla korábbi lengyel ellenfele. Az ausztrál városban Papp már javarészt jóval fiatalabbakkal került össze, ennek ellenére a döntőben viszonylag simán győzött december 1-jén a 10 évvel fiatalabb Puerto Rico-i (és addig veretlen) José Torres ellen. Harmadik győzelmével az „angyalföldi srác” ezzel egy olyan rekordot is beállított, amit azóta csak két ökölvívónak sikerült elérnie.
„10 évvel fiatalabb volt nálam, de nem félt tőlem. Távolról ütögetett, de belharcban is jó volt. (…) A második menetben egy gyomorütéssel kaptam el, ekkor lefogott. A harmadik menetben már végig az történt, amit én akartam. Az öltözőben azt mondta: ő már régóta bokszol, de ilyen nagy ütést még soha sem kapott. Mondtam neki, ha minőségi pofont akarsz kiskomám, gyere csak Magyarországra.”[9]
Az olimpiával közel egy időben zajló forradalom és szabadságharc leverése után több sportoló, köztük Puskás Ferenc is úgy döntött, hogy nyugaton maradnak. Papp Laci azonban hazatért, mert – ahogy feleségének mondta, – „mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar.” Ekkor kezdett profi karrierbe, amelyet 1962-es Európa-bajnoki győzelmével koronázott meg.
Karrierjének túlzott népszerűsége vetett véget 1964 végén: pályafutása megszakításában nagy szerepe volt Kutas Istvánnak, akivel már az 1955-ös EB miatt is komoly nézeteltérései voltak, és a napjainkban ismét reflektorfénybe került Biszku Bélának is. Hiába támogatta az ekkor már leszálló ágban lévő Marosán György, képtelenek voltak megváltoztatni a döntést.
A szocialista gondolkodás természetesen a sportvezetésben is kiválóan nyomon követhető volt. A letiltása ellen küzdő Papp Lacit néha elragadta az indulat, ami nyilván tovább rontotta esélyeit. Az egyik tárgyalásáról így számolt be:
„Bementem a Sporthivatalba Egrihez [Egri Gyula, a hivatal elnöke]. Azt mondta, hogyan kereshetek én fél óra alatt több tízezer forintot, amikor egy melósnak pár száz forint a fizetése? Azt mondtam neki mérgemben, majd ha a maga fizetése is annyi lesz, mint egy melósnak, akkor én is bokszolok annyiért, és otthagytam”[10]
Bár eltiltása nagyon letörte, hamar talpra állt és 1967-től 1992-ig edzőként és szövetségi kapitányként tevékenykedett, 2003-ban hunyt el, 78 éves korában.
Sikeres pályafutását több film is feldolgozta: az első, az 1957-es Nehéz kesztyűk volt, amelynek főhősét Papp Laciról mintázták, és stílszerűen a főszerepet is rá osztották.
1981-ben jelent meg a Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni című dokumentumfilm, amely megtekinthető az alábbi linken is. Emellett több játékfilmben is szerepet kapott, 1969-ben például együtt szerepelt Bujtor Istvánnal az Oroszlán ugrani készül című akció-vígjátékban is.
https://www.youtube.com/watch?v=yLlDaTjF48s
Papp Laci sokat tett azért, hogy Magyarországról ne csak a vasfüggöny, a levert szabadságharc és kommunisták jussanak a nyugatiak eszébe. Ahogy Jean-Paul Belmondo francia színész és lelkes amatőr bokszoló fogalmazott:
„Kivételes ökölvívó volt, aki egy egész korszakot fémjelzett. Sajnálatos, hogy soha nem lehetett világbajnok. Én egészen biztos vagyok benne, hogy az lett volna. Sajnos, a kommunista rezsim megakadályozta ebben, ezt személy szerint is sajnálom. Véleményem szerint sokat tett országáért abban az időben, amikor oly kemény volt a rendszer, álmot varázsolt nemcsak Magyarországon, de Franciaországban is.”[11]
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált irodalom:
[1] Ifj. Papp László: Édesapám, Papp Laci – Harc ringen belül és kívül. Tinta Kiadó, Budapest, 2004. 14. o.
[2] 19. o.
[3] 29. o.
[4] 45. o.
[5] 51. o.
[6] 53. o.
[7] 56. o.
[8] 61. o.
[9] 62. o.
[10] 136. o.
[11] 138. o.
A képek forrása: http://www.papplaszlo.hu/fotok.php, AFP/Stf
[…] szintén dezertált, de őt nem szokták árulóként emlegetni, ahogy mondjuk az itthon maradt Papp Lacit sem. (Személyes véleményem szerint egyikük sem az.) Ahogy látjuk, a kérdéskör igen […]