Egy történelem – sok magyarázat. Ungváry Krisztián és a Blinken OSA Archívum előadássorozatán jártunk

2023. február 7-én a CEU egykori campusán tartotta meg előadássorozatának nyitó alkalmát Ungváry Krisztián, történész. A Nádor utcai épület előadóterme zsúfolásig megtelt, a szervezők időnként aggódva néztek le az elhúzható ablakon keresztül, hogy beférnek-e a regisztrált vendégek. Az előadássorozatot a Blinken OSA Archívum szervezte és február 7. és május 2. között 12 alkalommal kerül rá sor. Egyetemi hallgatóknak ráadásul pályázatot is hirdettek, amelyek közül a legjobb tíz helyezett 150 ezer forintos pénzjutalomban részesül.

Az előadást és az eseménysorozatot Rév István történész vezette fel, aki először a CEU elüldözésének a stációira emlékezett meg. Bár az egyetem ma már nem adhat amerikai diplomát Magyarországon, az így keletkezett űrt ún. „láthatatlan egyetemként” próbálja betölteni. A frissen felállított Demokrácia Intézet a kelet-európai országok tradícióiból kiindulva biztosít olyan programokat, amelyek valamelyest pótolják a működésében ellehetetlenített egyetemet. Erre egyébként nemcsak Magyarországon, hanem Ukrajnában és a nyugat-balkáni országokban is sor kerül. Az előadássorozat másik okaként pedig a Magyarországon folyó kultúrharcot nevezte meg, amely a hatalomnak egzisztenciálisan kiszolgáltatott akadémia és a tudományos intézetek ellen folyik és amely ellen tenni kell. Ez is a célja az előadássorozatnak.

Mi a történelmi tény?

Ungváry Krisztián előadása kezdetén rögtön meg is jegyezte, hogy nehéz helyzetben van az az előadó, akinek egyértelmű vagy evidens dolgokról kell beszélnie. Valójában azonban az, hogy mi a történelmi tény, egyáltalán nem evidens. Idézte a történettudomány módszertanának egyik atyját, Leopold von Rankét, aki szerint a történetírásnak nem feladata a múlt megítélése, csak a megtörtént dolgok megmutatása. Ugyanakkor felhívta arra is a figyelmet, hogy valójában Ranke nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez lehetetlen. Egyrészt ez az állítása a felvilágosodás utáni korszakban született meg, amely saját magát egyfajta történelmi csúcsra helyezte, mintegy korabeli „vörös farokként”. Másrészt Ranke azt is leírta, hogy valamiféle narratívát mindig is igényel a politikai eseménytörténet, ezért legszívesebben saját magát is kikapcsolná.

Ranke fektette le a történészi munka alapelveit: amit állítunk, forrásokkal kell alátámasztanunk, a forrásokat pedig kritikai módon kell kezelni. Szerinte léteztek objektív tények. Viszont ha megnézzük, hogy mi a „történelmi tény”, akkor gondok vannak. A történelmi tény és az elemi tény különbözik. Példaként Teleki Pál halálát hozta fel: az, hogy a miniszterelnök holtan feküdt a dolgozószobájában egy adott időpontban, tény, de az, hogy öngyilkos lett, már interpretáció. Viszont az elemi tények válogatás nélkül nem fognak semmit kiadni, őket ok-okozati viszonyba kell állítani, vagyis interpretálni. Az interpretációnak pedig van olyan eleme, ami már vélemény.

Fotó: @Blinken OSA Archivum/ Végel Dániel

A történelmi tény tehát cseppfolyós, de nem végtelenül cseppfolyós. Egy történelmi tény kapcsán sokat állíthatunk, de nem végtelenül sokat. Ekkor lép be ugyanis az, amit úgy hívunk, hogy a források vétójoga. Ez korlátozza a történészek kreativitását. A tény és az esemény nem ugyanaz. Az önmagukért beszélő tények nem léteznek, a tények csak akkor beszélnek, ha meg tudjuk őket szólaltatni a premisszáink segítségével. A történelmi tény ráadásul egyszerre egy folyamat, ami nem mindig észlelhető. A Bastille ostroma a résztvevők számára nem történelmi tény. Végtelen számú esemény van, de nem mindegyik érik történelmi ténnyé.

Ungváry Krisztián ezután a történelemmel kapcsolatos nyelvi jelenségekre tért rá, felhívva a figyelmet arra, hogy a saját történetünkről gyakran beszélünk úgy, mintha annak összes eleme a miénk volna. Példaként említette azt a fordulatot, hogy „sokat vesztettünk Mohácsnál”. Pedig ő maga nem vesztett semmit Mohácsnál, ahogy a teremben jelenlévők sem veszítettek személyesen semmit. A múlt jelen időbe helyezésével a múlt felelősségét is magunkra vesszük, ami nem szerencsés, ugyanis valójában a mohácsi csatáért nem vagyunk felelősek, hanem az emlékezetéért. Ez az emlékezet adja a nemzet kohézióját.

Egy történelmi tény sokszor sok mindent jelenthet. Például Kun Béla zsidó származású volt, ez tény. De nézhetjük onnan, hogy sok más kommunista vezetőhöz hasonlóan. Nézhetjük onnan, hogy a vallását nem gyakorolta. Nézhetjük onnan, hogy asszimilálódott, a zsidó származásának nincs köze a politikai működéséhez. A Versailles-ban megkötött béke mást jelent szlovák szempontból és mást jelent magyar szempontból. További példaként a waterloo-i csatát hozta fel, amelyeket hősies festményeken látunk, ám valójában, ahogy arra John Keegan A csata arca c. művében rámutatott, a nagy füst miatt az egyszeri katonák valójában nem láttak semmit.

A történelmi tényekkel kapcsolatban az is fontos, hogy milyen nyelvi eszközökkel élünk. Ha például olyan szavakat használunk, hogy patkánylázadás, gengszterváltás, módszerváltás, akkor nem az adott eseményről tudunk meg többet, hanem a kifejezés használójának viszonyáról az eseményekhez.

Nyelv és történelem

Ungváry Krisztián előadásában ezt követő szakaszában a kormányzati történetírással szembeni erőteljesebb kritikusabb hangnemre váltott. Idézetként hozta Vlagyimir Megyinszkijnek, a putyini rendszer egyik történelemoktatással fogolalkozó főideológusának a szavait, amelyet a doktori disszertációjának mottójául választott. Eszerint „A nemzeti érdek szempontjából történő történelmi mérlegelés teremti meg a történelmi munkák abszolút igazsági és megbízhatósági mércéjét”. Megyinszkijt megelőzően egyébként Békés Mártontól, a Terror Háza kutatási igazgatójától idézett, aki 1918-19-ben liberális világforradalomról, tradicionalista központi hatalmakról, liberális antantról és az antant kulturális győzelméről írt. Állításai azonban tele vannak posztulátumokkal.

Megyinszkijhez hasonlította a Magyarságkutató Intézet egyik sajtóközleményét, amely szerint a történelemtudományban objektivitás nem létezik, elméletek állnak szemben elméletekkel és az egyén szubjektív ítélőképessége alapján dönti el, hogy számára melyik az elfogadhatóbb. Kissé malíciózusan hozzátette, hogy nagy bajban lennénk, ha az atomfizika is így működne. Ez egy posztmodern megközelítés, amely a Facebook világából származik, hiszen ott egy lájk ugyanannyit ér, mint egy másik lájk.

Fotó: @Blinken OSA Archivum/ Végel Dániel

Szintén a Magyarságkutató Intézettől idézte, hogy „Mindent meg kell tennünk, hogy mostani gyermekeink és minden állampolgár büszke legyen arra, hogy ők győztesek örökösei, unokái és dédunokái és felfogják, hogy ez a mi életünk része.” Ahogy a fentebbi mohácsi csatás példa, úgy ez is egy jelen időben történő beszéd a múltról. De hogyan hívjuk azt, ha valaki szerint a tudomány feladata az, hogy biztosítsa azt a hatalmat, amely filozófiai alapján deklarált öncél? Ennek a következménye, hogy minden érték csak egy konstrukció, ami önmagában semmi, nihil, léte csak az érték tételezője hatalmának a függvénye. Ungváry Krisztián ezt előadásának ezen a pontján fasiszta megközelítésnek nevezte. A történettudomány ezzel szemben kontextusokból és összefüggésekből áll és nem lehet olyan vonatkoztatási pontja, amely egy politikailag meghatározható csoport hatalmát biztosítja. Közismert bonmot, hogy a múlt változik a legtöbbet, amit Ungváry személyesen nem gondol annyira viccesnek. Példaként ismét a mohácsi csatát vette elő. Hogyan is nyerhették meg a magyarok a mohácsi csatát? Például úgy, hogy az elesettek többsége nem is volt magyar, hiszen a gyalogosok nagy része külföldi zsoldos volt, tehát nem a magyarok veszítették el a csatát. A másik megoldás, ami szintén felmerült már, hogy az igazi magyar érdekeket ebben a csatában a törökök képviselték, akik amúgy is a magyarság rokonai.

Ungváry Krisztián párhuzamot vont a Magyarságkutató Intézet pozsonyi csatával kapcsolatos állásfoglalása és a putyini emlékezetpolitikában Alexander Nyevszkij szerepe között. Közös vonásuk, hogy mindkettő a nyugat ellen zajlott. Nyevszkijnek két emlékművet is emeltek, a harmincas években Eizenstein forgatott róla filmet. Összevetette az 1995-ben és a 2021-ben emelt Nyevszkij-emlékművet. Utóbbi nagyobb és teleszórták keresztekkel.

A példák között sorolta fel Orbán Viktor június 6-án elmondott sátoraljaújhelyi beszédét, amelyben olyan állítások és szóösszetételek fogalmazódtak meg, mint a budapesti összeesküvés, a hadsereg megbénítása, az egyetlen honmentő államférfi meggyilkolása, a kormány bolsevikok kezére adása, az, hogy a Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait, történelmét, hogy Magyarországot védhetetlen határok közé szorították, megfosztották kincseitől, elrekesztették, siralomházat építettek belőle stb. Ezek valójában olyan posztulátumok, amelyeket a történelemtudomány nem igazolt.

Választás a narratívák között

Az előadás következő szakasza arról szólt, hogy miként lehet választani a különböző narratívák között. Az értékek versenye ugyanis nem jelenti az egyenrangúságukat. Az élmények és a tapasztalatok reprezentativitása is kérdés. Például Budapest ostromát be lehet mutatni a német katonák szenvedésein keresztül, de ezzel nem lehet teljes képet nyerni az akkor történtekről.

A bizonyítás tudományosan validált minősége és ennek jellemzői fontosak. Például reflektál-e más narratívákra, vagy egy önmaga által alkotott szellemi gettóban akar létezni? Ezért kezdődik minden valamirevaló történeti munka kutatástörténettel, hiszen a kontextualizálás hiányában, mint arra korábban utalt, történettudomány nem tud létezni.

A tudománymetria, bármennyire rossz is, de fontos, hiszen az, hogy egy személy hány publikációval rendelkezik, hol jelent meg és kik idézik, minőségmérő. Ahogy az is, hogy vannak-e idegen nyelvű hivatkozásai.

A történelmi eseményeket meg lehet ítélni morális alapon is. Ranke, akit az előadás elején idézett, ugyan az objektivitásról írt, de azt sosem írta, hogy értékmentesen lehet írni. Minden történelmi esemény azért lehet számunkra releváns, mert morális alapon is meg tudjuk ítélni.

Mi lett volna ha…?

Az előadás következő szakaszát vezette fel, amikor Ungváry Krisztián a determinációról és az előrejelezhetőségről beszélt. Ezek ugyanis fontos kérdései a történésznek, aki azonban valószínűségekről beszélhet csak. Egy másik fogalmat is beemelt az előadásába, ez a Fernand Braudel által említett long dureé, a hosszútávú folyamat, és egy kapcsolódó másik, a path dependence, amit magyarra kényszerpályaként ültethetnénk át. A hosszútávú időt nem befolyásolja, hogy egy történelmi szereplő hogyan cselekszik. Ilyen volt például a Monarchia felbomlása, ami hosszútávon elkerülhetetlennek tűnik.

A mi perspektívánk, amivel a történelmet nézzük, visszatekintés. A történelemben cselekvő előtt viszont forgatókönyvek és alternatívák álltak. Ezeket fel kell tudnia vázolni egy történésznek, mert csak akkor lehet megérteni igazán őt. (És ekkor lehet morálisan megközelíteni). Ehhez azonban ismernünk kell a változókat.

Fotó: @Blinken OSA Archivum/ Végel Dániel

A kontrafaktuális történetírás korlátai éppen azok, hogy nem változtathatjuk meg az összes változót. Példaként hivatkozta a saját könyvét, hogy elkerülhetetlen volt-e a kitörés. De hosszabban említette Robert Kann esszéjét arról, hogy a Monarchiának biztos fel kellett-e bomlania, vagy fenntartható lett volna egy 1917-es különbékével. De a hibázás lehetősége adott, hiszen Kann tartósnak tekintette az 1966-ban létező határokat.

A mi lett volna ha kérdése tehát nem történelmietlen megközelítés, vonta le a tanulságot. (Ezzel egyébként egy kicsit vitatkozva Romsics Ignáccal, aki közismerten ellenzi a kontrafaktuális történetírás intézményét).

A történész egyben bíró is?

Az előadás utolsó szakaszában jutottunk el az előadás címében foglalt kérdéshez. Ungváry Krisztián összehasonlította a bíró és a történész szerepét. Közös bennük, hogy mindketten minden rendelkezésre álló érvet megvizsgálnak, evidenciákat gyűjtenek, meghallgatják az érdekelt feleket. Egyiküknek sem szabad az ügyész szerepébe kerülnie, amelyik csak az egyik oldalnak gyűjt bizonyítékokat. Hasonlóság továbbá, hogy nincs egyértelmű módszer a tény és a vélemény elhatárolására.

Viszont a jogi és a történeti tény nem azonos. Előbbi egy kodifikált dolog, a történész viszont a források vétójáig szabadon tudja konstruálni a saját tényeit. A bíró ítélete finalista, egyszer megszületik az ítélet és vége lesz, viszont a történész ítéletét más történész felülvizsgálhatja tudományos apparátus segítségével. Míg a bírói ítéletalkotást konkrét jogi normák kötik, a történészit nem. A bírói ítélet vagylagos, bűnös-e az illető vagy sem, addig a történész csak valószínűségeket fogalmazhat meg. A történész azért ítélkezik, mert ezzel bevonja olvasóit a történelem kérdéseiről kezdeményezett dialógusba. „Nemcsak az élő és eljövendő nemzedékek iránt tartozik felelősséggel tartozik a történész, hanem a némaságba hanyatlottak iránt is” – idézte Szabad György gondolatát.

Fotó: @Blinken OSA Archivum/ Végel Dániel

Akadályozza-e a történészt a saját szubjektuma a megismerés folyamatában? – tette fel a kérdést Ungváry Krisztián. Válasza szerint nem akadály, amennyiben képes arra, hogy a saját megfontolásait és az ítélkezés alapján nyilvánossá tegye az olvasók számára. Azonos körülmények egyébként meglepően eltérő megközelítéseket eredményeznek. Berend T. Iván, Hollander Pál és Szabad György pályáján keresztül mutatta ezt meg. Mindhárman zsidó családba született történészek, de eltérő narratívát választottak maguknak. A gazdaságtörténész Berend T. Iván a determináció kérdése felől közelített, Szabad György viszont a determinációk elleni lázadásról és azok elkerüléséről szólt. Hollander Pál, aki ötvenhatban emigrált, legfőbb munkáját a nyugati értelmiségről és a megvalósult kommunizmusról írta. Edward H. Carrtól idézve: a történelem tanulmányozása előtt a történészt kell tanulmányozni, ezzel a gondolattal zárta az előadását.

A kérdések között szó esett Gyáni Gábor és a hadtörténészek vitájáról, amelyben Ungváry óvatosan nem foglalt állást, azt emelte ki, hogy Gyáni felvetése arról, hogy Brodarics munkájában nem az az érdekes, hogy igazat írt-e, hanem az, hogy miért írta azt, amit írt, fontos szempont. A következő kérdés arra irányult, hogy lát-e olyan elemeket a kormányhoz közelálló történészek gondolataiban, amelyek valamilyen módon komolyan vehetőek. Ungváry Krisztián először röviden annyit válaszolt, hogy nem. Azonban, mint kifejtette, ez nem jelenti azt, hogy a történész szakma által történészként elismert emberekkel ne lehetne vitatkozni. Viszont az egy tudományos vita. A kormány emlékezetpolitikájával szemben azonban egy másik vita zajlik. Az utolsó kérdés Marc Bloch, a történész mestersége című munkáját illette, ám az annyira kiterjedt választ igényelt volna, hogy az előadó ígéretet tett arra, hogy vissza fog térni a későbbi előadásaiban a kérdésre.

Az előadássorozat keddenként este folytatódik.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Facebook Kommentek