„Kiemelt relációjú térség”: A Közel-Kelet – Könyvrecenzió a magyar-arab kapcsolatok történetéről
Napjainkban a Közel-Kelet említésekor a legtöbb magyarnak – sajnálatos, de nem elítélhető módon – olyan dolgok jutnak először az eszébe, mint a „migrációs válság, káosz, szélsőséges iszlamizmus, vagy a terrorizmus”. Pedig volt időszak a magyar történelemben, amikor Budapest az arab térség egyes országaival nagyon jó viszonyt ápolt, valamint az állami média pozitív színben tüntette fel a „haladó szellemiségű” arab államok és mozgalmak harcát Izraellel, illetve az „imperialistákkal” szemben. A mai napig, Magyarországon belül – elsősorban azok, akik a szocializmus idején telepedtek le a hazánkban – és kívül nem kevés nosztalgiával gondolnak vissza ezekre a gyümölcsöző kapcsolatokra. J. Nagy László által írt Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017., könyv segítségével most széleskörű betekintést nyerhetünk ebbe az intenzív, de a konfliktusoktól és problémáktól korántsem mentes kapcsolatrendszerbe.
Habár a magyar külpolitika évek óta meghirdette a „keleti” és a „déli nyitás stratégiáját”, valahogy ez a váltás nem nagyon volt megfigyelhető a magyarországi szakirodalomban. Ugyanis sokáig hiányoztak a korábbi történelmi korszakokat részletesen bemutató művek, amelyekkel párhuzamot lehetett volna vonni – vagy esetleg kontrasztba lehetett volna állítani – az egykori és a mai magyar kormányok Ázsia-, Afrika- és Latin-Amerika-politikája között. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne születtek volna könyvek Magyarország és egy „harmadik világbeli” állam, esetleg egy-egy afrikai és ázsiai szubrégió közötti kapcsolatok történetéről. Például az elmúlt időszakban Kelet-Ázsia témában több érdekes monográfia is napvilágot látott, amelyek vagy több korszakon át mutatták be a két ország viszonyának legfontosabb elemeit (Wintermantel Péter: Nippon-babona. A magyar-japán kapcsolatok története. 2017.), vagy csupán egy a magyar történelem szempontjából kritikus és meghatározó eseményre összpontosítottak (Csoma Mózes: Korea és Magyarország 1956-ban. Az „Urálban” találkozunk! 2016.).
Csakhogy a Közel-Kelet, pontosabb az arab országok esetében, már nem ennyire jó a helyzet. Nem azért, mert egyáltalán nem írtak volna történészi munkákat Magyarország és az arab országok kapcsolatáról: tanulmányok, könyvfejezetek, szakpolitikai elemzések vagy akár szakdolgozatok és doktori értekezések tucatjai jelentek meg a témával kapcsolatban. Ám ezek egyáltalán nem foglalkoztak átfogóan Magyarország és az egész arab térség viszonyával, helyette inkább egy-egy országra vagy időszakra koncentráltak. A nagyobb, Közel-Kelet szinte egész történelmét átfogó művek esetében pedig alig volt „magyar kitekintés”, de azok is a legjobb esetben csupán pár oldalt jelentettek, és gyakran nélkülöztek bármiféle primer forrást vagy éppen levéltári kutatást.
Tehát summa summarum: sokáig senki nem vállalkozott arra, hogy egy átfogó kapcsolattörténeti monográfiát írjon Magyarországnak és az Arab Liga 22 tagállamának[1] viszonyáról. Legalábbis mostanáig, mivel 2017-ben J. Nagy Lászlónak, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusának és történésznek, sikerült betöltenie ezt a régóta tántorgó űrt. A szerző a Magyarország és az arab világ 1947-1989. című könyvével, a hazai és a külföldi terepen, illetve levéltárakban végzett kutatásai alapján tudományos, mégis olvasmányos stílusban mutatja be az arab-magyar kapcsolatok korántsem unalmas és száraz történetét.
J. Nagy nem először vágott neki ennek a feladatnak: a szegedi történésznek erről a témáról több mint tíz évvel ezelőtt jelent meg egy kapcsolattörténeti műve.[2] Csakhogy akkor csupán 1975-ig vizsgálta a kérdést, miközben a mostani művében már 1989-ig elemezte az arab-magyar kapcsolatok történetét. Ugyanúgy a szerző az 1975 előtti évekre vonatkozóan sok új információval, illetve eseménnyel és forrásközléssel egészítette ki a korábbi monográfiáját. Sőt, a történész az utolsó alfejezetekben a rendszerváltás időszakára és az Antal-kormány közel-keleti politikájára is, ami valóban egészen egyedi színt kölcsönöz a könyvnek, hiszen ezzel még korábban senki nem foglalkozott.
Az Olvasónak már valószínűleg a könyv elején feltűnhetett, hogy a történész sem az izraeli-magyar viszonyra, sem pedig a régió nem arab muszlim országaira – Törökország és Irán – nem tér ki részletesen. Ez szándékos döntés volt J. Nagy részéről, hiszen mindegyik téma (különösen Izrael) önmagában egy külön kötetet tenne ki. Ennek ellenére annak sem kell csüggednie, ha valaki emiatt vásárolná meg a könyvet, hiszen a nagyobb regionális események kapcsán – legyen szó akar az arab-izraeli háborúkról, az 1957-es szíriai válságról vagy a rendkívül véres iraki-iráni háborúról – a történész mindképp részletes okfejtésbe kezd az összes oldal álláspontjait, reakcióit, céljait és terveit illetően.
J. Nagy László a könyve elején leszögezte, hogy az eseményeket a lehető legobjektívebben igyekszik bemutatni, ami a közel-keleti történetírásban lehetetlen valóban nehéz feladat, hiszen bizonyos fokú szubjektivitás mindig fellelhető a szakirodalom terén is. A szerző szubjektivitása ebben az esetben mindössze annyiban merül ki, hogy nem minden mozzanatot ír le, az általa kevésbé fontosnak tartott dolgokat kihagyta a monográfiából, egyes eseményeket vagy időszakokat nem részletezte, gyakran más tudományos írásokra hagyja a bővebb tájékoztatást, amelyekre utal egy külön lábjegyzetben vagy mondatban. Ugyanúgy a történész nem kezd bele felesleges elméleti vitákba, értelmezési keretekkel kapcsolatos kritikákba vagy éppen a szóhasználatok és kifejezések körül kialakult polémiákba, hiszen bár lehet ezektől „sokkal tudományosabbnak” számít egy könyv, de így jelentősen rontott volna a szöveg olvasmányosságán, illetve szerkezeti felépítésén.
Ami viszont már így is tagolt: Magyarország és az arab világ 1947-1989. könyv hat nagyfejezetből, de több tucatnyi alfejezetből áll. Ezek a fejezetek lényegében egy-egy nagyobb periódust vizsgálnak, de nem kizárólag az arab-magyar kapcsolatok szemüvegén keresztül. Ezért a könyv messze túlmutat egy „átlagos” kapcsolattörténeti könyv keretein is. Az Olvasó ugyanis egy átfogó képet kaphat a közel-keleti háborúkról, puccsokról, arab vezetőkről, ideológiai vitákról vagy akár a külső hatalmak, mint az Egyesült Államok, Franciaország, vagy a Szovjetunió szerepéről. Bár kétségtelen, hogy a történész legnagyobb hangsúlyt a diplomáciára és az akkori politikai elit – néha igencsak pejoratív – véleményeire fekteti, nem hiányozhatnak az elemzésekből a kereskedelem, kultúra, sőt, a sport szerepe sem.
J. Nagy László az első fejezetét a történelmi előzmények bemutatásának szentelte, ami a könyv esetében azt jelenti, hogy a XVI. századig visszamenőleg mutatta be a magyar-arab kapcsolatokat, igaz, a történész sokszor érintőlegesen foglalkozik a második világháború előtti korszakkal, hiszen nem ez képezi a könyv fő gerinciét. Viszont még így is sok olyan kevésbé ismert dologra hívja fel a figyelmet, mint például a „magyarabok” (jelentése magyar törzs) történetére Dél-Egyiptomban, amelyet sokáig mítosznak gondoltak.[3] A szerző olyan magyarok életét ismerteti röviden, akik a térségben jártak vagy éppen fogságba estek, hiszen az újkor idején a Földközi-tengeren nagyméretű kalózkodás zajlott, amely során magyar túszokat is szedtek. Nem hiányozhat ebből a részből az sem, hogy miképp vélekedtek a magyar sajtóban és az irodalomban a „mesés és rejtélyes Orientről”, mivel a 19. század közepétől a magyar értelmiséget egyre jobban érdekelni kezdte a világ többi régiója. A szerző bemutatta az Osztrák-Magyar Monarchia és a térség államai közötti gazdasági kapcsolatokat. Ugyanúgy kitért a két világháború közötti Magyarország közel-keleti „próbálkozásaira”, de Budapestnek ez idő tájt csak Egyiptommal (1928) és Irakkal (1937) sikerült felvennie a diplomáciai kapcsolatokat. Ugyanakkor minden politikai és gazdasági eredmény semmisé tett a második világháború, amely után Magyarországnak szinte a nulláról kellett kezdenie.
Éppen ezért korántsem véletlen, hogy az egész könyv kronológiai időpontját az 1947-es esztendő jelenti. Ebben az évben érkezett meg az első magyar nagykövet az első arab országba, vagyis Egyiptomba. A történész a fejezet további részében főleg Egyiptomra helyezte a hangsúlyt, hiszen Kairó volt a legfontosabb – és bizonyos szempontból még jelenleg is meghatározó – szereplő a Közel-Keleten, politikai irányadó és igazodási pont az arabok számára. Ugyanakkor a J.Nagy a többi arab ország (Irak, Szíria stb.) esetében elért sikereket vagy elszenvedett kudarcokat sem hagyja figyelmen kívül. 1990-ig a magyar külpolitika legfontosabb prioritásai közé tartozott, hogy Budapest minél előbb felvegye a diplomáciai kapcsolatokat az összes arab állammal, mégha ez nem is mindig járt diplomáciai képviseletek megnyitásával. [4]
Ennél a résznél mindenképp meg kell említeni egy érdekességet: a magyar futball korántsem elhanyagolhatatlan szerepét. A magyar labdarúgó válogatott 1954 januárjában érkezett Egyiptomba, ahol egy hónapig tartó turnén vett részt, csúcspontja pedig a február 22-i mérkőzés volt, amelyet 25 ezren követettek figyelemmel. A meccs visszhangja rendkívül pozitív volt, annak ellenére, hogy a magyarok 3:0-ra legyőzték az egyiptomiakat.[5] A futballnak a diplomáciában játszott szerepe pedig a könyvben rendszeresen visszatér. Maga J. Nagy László is egy személyes élményén keresztül mutatta be a magyar foci jelentőségét: amikor a szerző egy algériai faluban járt, amelynek környékén Bartók Béla 1913-ban is kutatta a magyar zene keleti gyökereit, tíz év körüli gyerekekből álló gyerekcsoport tagjainak „felcsillant a szeme”, amikor megtudták, hogy ő magyar, majd a történész legnagyobb meglepetésére elkezdték sorolni az Aranycsapat tagjait. [6]
Mivel Magyarország a keleti tömb része volt, ezért nem hiányozhat a Szovjetunió és a többi „baráti ország” közel-keleti politikájának bemutatása sem. A szerző itt tökéletesen rámutatott arra, hogy a sokáig figyelmen kívül hagyott és Sztálin külpolitikai gondolkodásában marginális szerepet betöltő Közel-Kelet miképp vált Hruscsov idején a hidegháború egyik legfontosabb frontvonalává. Ugyanúgy a szerző magyarázatot szolgáltat arra nézve is, hogy a korábban ellenségnek számító „arab nemzeti burzsoáziából” és „fasizmus felé hajló katonai diktatúrákból” miképp lettek a „béketábor tagjainak imperialistaellenes szövetségesei”.[7] Ahogyan Moszkva egyre nagyobb szerepet játszott a Közel-Keleten, úgy vált a térség a magyar külpolitika számára – a korabeli szóhasználattal élve – „kiemelt relációvá”. Csakhogy ez vice versa is működött: amint egy arab országnak megromlott a viszonya a Szovjetunióval, az szinte azonnal kihatott a Budapesttel fenntartott kapcsolatokra is.
Ebből kifolyólag a könyv következő nagyobb fejezete Magyarország – és ezzel párhuzamosan a keleti blokk – egyre mélyülő arab kapcsolatairól szól. Korántsem véletlen, hogy az egész fejezetnek a kiindulópontja a szuezi válság, hiszen a szerző magyarázatot ad arra, hogy az arabok – de a „harmadik világ” nagy része is – miért ítélte el kevésbé a Szovjetuniót a magyar forradalom leveréséért, mint a nyugati államokat Egyiptom megtámadásáért. Ugyanúgy a hatalomra kerülő Kádár Jánosnak sem csak amiatt volt fontos a második arab-izraeli háború, mert ezzel el lehetett terelni a világ figyelmét az „ellenforradalomról”, a Varsói Szerződés tagállamainak „segélynyújtásáról” és a „konszolidációról”. Ugyanis a magyar kommunista vezetés számára a legfontosabb külpolitikai célkitűzést ekkoriban a nemzetközi elszigeteltség csökkentése, illetve a „magyar kérdésről szóló ENSZ-vita” megakadályozása jelentette. Mindkettő esetében a Kádár-kormány „számíthatott az arab államok többségének jóindulatú – tartózkodó vagy támogató – állásfoglalására”.[8]
Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a legfontosabb közel-keleti prioritások közé sorolható a már meglévő viszonyrendszer megerősítése és kibővítése (legfőképp Egyiptommal és Szíriával), illetve a gyarmati uralom alól felszabaduló országokkal (Algéria) való diplomáciai kapcsolatfelvétel. A magyar vezetés már nemcsak retorikailag, hanem anyagilag is támogatta ezeket az országokat vagy a helyi arab kormányok, Izrael esetleg egy nyugati ország ellen harcoló csoportokat. Sőt, a hatvanas évek közepétől Budapestnek sikerült még a Nyugat-barát monarchiákkal, mint Jordániával és Kuvaittal (1964), a forradalom előtti Líbiával (1967) hivatalos érintkezésbe kerülnie.
Ez viszont nem kevés diplomáciai feszültséget generált. Például Franciaország az ötvenes évek közepén szinte állandóan tiltakozott a Magyar Rádió arab nyelvű adásai miatt, amelyben az arab országokat támogatták vagy éppen az algériai felkelőket bátorították az „imperialisták elleni harcra”. Párizs csak Magyarország ENSZ-tagsági kérelmének megvétózásával fenyegetve tudta rábírni a magyar vezetést arra, hogy szüntesse meg az adást.[9] Ugyanúgy nem kevés bírálat érkezett a magyar fegyverszállítmányok miatt, amelyek a hatnapos háború (1967) után lendültek fel. Vagy azért kritizálták Budapestet, mert az 1973-as negyedik arab-izraeli háború alatt a szovjetek által felállított légihídon keresztül, a többi „baráti országgal” közösen szállítottak hadianyagot Szíriának.[10]
A következő nagyobb fejezet Nasszer 1970-ben bekövetkezett halála után kezdődik, mert ekkoriban jelentős változások kezdődtek a közel-keleti régióban. Először is a hatnapos háborúban elszenvedett vereség miatt az arab nacionalizmus fénye megkopott, és az ideológia folyamatosan erodálódott, miközben a politikai iszlám lépett a helyébe, amely fokozatosan teret nyert az arab országokban. Ugyanúgy a hetvenes években – az olajárrobbanást követően – olyan Nyugat-barát monarchiák erősödtek meg, mint Szaúd-Arábia. Magyarország legfontosabb közel-keleti partnereinél ún. „helyreigazító/javító/korrekciós” forradalmak zajlottak, amelyek a keleti blokk számára felemás eredménnyel zárultak. Miközben egyes esetekben (Irak, Szíria) még inkább elmélyült a viszony, másoknál pont az ellenkezője történt: Egyiptom látványosan „szakított” a keleti blokkal és az Egyesült Államok felé fordult, egy csapással véget vetve a korábban rendkívül szoros – többek közt katonai – együttműködésnek. J. Nagy László helyesen jegyezte meg ebben a fejezetben, hogy a hetvenes években még nem történt meg az arab-magyar kapcsolatok általános romlása, hanem helyette inkább csak a súlypontok áthelyeződéséről lehet beszélni. Ugyanis Budapest és az egész keleti blokk számára Kadhafi Líbiája, Háfez el-Aszad Szíriája és Szaddám Huszein Irakja vált a legfontosabb partnerré, akik gyakran látogattak el a „béketáborba”, köztük Magyarországra is. [11]
Amíg a hetvenes évek második felében még sikerült valamennyire szinten tartani a kapcsolatokat, addig a nyolcvanas években már komoly visszaesések történtek. Az ötödik nagyobb fejezet pont azt mutatja be, hogy mikor, miért és hogyan kerültek veszélybe a korábban stabilnak tartott magyar-arab, tágabb kontextusban az arab és a szocialista országok közötti kapcsolatok. Ennek okai röviden az alábbiak voltak: az afganisztáni szovjet intervenció; az iráni iszlám forradalom; az iraki-iráni háború, amely esetében Magyarország szintén mindkét felet kiszolgálta. [12] Ezzel párhuzamosan a magyar oldalról is egyre több nehézség ütötte fel a fejét, mivel Budapest kénytelen volt nyugati hiteleket felvenni. A kommunista vezetésnek a nyolcvanas évek közepétől csökkentenie kellett az arab országokkal fenntartott gazdasági kapcsolatok intenzitását, egyre több üzlettől állt el vagy nem teljesítette a kötelezettségeit, miközben az arab országok gyakran „elfelejtették” kifizetni a magyar árukat, a katonai-műszaki-tudományos segélynyújtást vagy a szocialista országok hiteleit.
J. Nagy László kitér rendszerváltás körüli évekre, amelyek jelentős törést okoztak magyar-arab kapcsolatokban, igaz, nem az összes állam, hanem az olyan „tradicionális partnerek” esetében, mint Algéria, Palesztin Felszabadítási Szervezet vagy Szíria. Ennek oka pedig elsősorban nem a szocializmus bukása és a Szovjetuniótól való eltávolodás volt, hanem Izrael. 1987-ben a Zsidó Világkongresszus Végrehajtó Bizottság története során először tartott ülést egy szocialista országban, vagyis Magyarországon. Ezen bejelentették az 1967-ben, vagyis a hatnapos háború után megszakadt diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét.[13] Az utolsó jelentősebb esemény, amelyet a történész részletesebben elemzett, Antall József egykori miniszterelnök 1991-es egyiptomi útja volt, amikor a magyar kormányfő találkozott Mubárak egyiptomi elnökkel.[14]
J. Nagy László a könyvében az események bemutatásán és elemzésén kívül még legtöbbször – a történész szavaival élve – „beszélteti a forrásokat”. Vagyis ez azt jelenti, hogy a szerző sokszor, hosszasan idéz a nagyköveti jelentésekből, a belső használatra szánt anyagokból, illetve a korabeli sajtóból. Ráadásul ezekkel a dokumentumokkal nemcsak a fő szövegben lehet találkozni, hanem a mellékletekben is, mivel a történész közel hatvan oldalon keresztül közölte az általa feldolgozott források egy töredékét. A közzétett dokumentumok pedig rendkívül sokszínűek: az arab országok hozzáállása a „magyar kérdéshez”; az arab-magyar kereskedelmi kapcsolatok mutatói; az arab politikusok magyarországi programjainak leírásai; politikai portrék Szaddám Huszeinről és Kadhafiról; a rendszerváltással kapcsolatos arab hozzáállás stb. Ezeknek az iratoknak a származási helye legtöbbször pedig a Külügyminisztérium, MSZMP vagy az arab országban lévő magyar nagykövetségek.
A források esetében még szükséges megjegyezni, hogy a történész a monográfia megírása során nem kizárólag a magyar levéltárakra hagyatkozott. J. Nagy László ugyanis elsősorban azzal szerzett magának hírnevet és elismerést a magyar történelemtudományban, hogy a francia nyelvismeretének köszönhetően rendszeres levéltári kutatásokat végzett Franciaországban, illetve az egykori francia gyarmatokon. Az eddigi munkássága leginkább – de nem kizárólag – a Mediterráneum XIX. és XX. századi története köré csoportosult, különösen a Magrebnek (Marokkó, Algéria, Tunézia és Líbia) nevezett régió terén ért el jelentős eredményeket, amelyek olyan egyedülálló tudományos munkák megszületéséhez vezetett, mint az Az algériai háború 1954-1962 vagy A Magreb-országok története a 20. században. Ebből kifolyólag a Magyarország és az arab világ 1947-1989 című könyvből sem hiányozhatnak a francia nyelvű levéltári források, amelyek egy részét a franciaországi, másik részét viszont az észak-afrikai archívumokban lelte fel. Ugyanez igaz a bibliográfiára is. Habár a szerző szép számmal idézi a magyarországi tudományos írásokat és újságokat (Szabad Nép, Népszabadság, Magyar Nemzet), de a külföldi szakirodalom nagy részét leginkább nem az angolszász, hanem a francia nyelvű monográfiák, tanulmányok és sajtótermékek teszik ki. Sőt, az egész könyv egy francia nyelvű összefoglalóval végződik.
A recenzió írója szerint a Magyarország és az arab világ 1947-1989 könyv legnagyobb erénye, hogy a történésznek sikerült reális képet adnia arról, hogy a szocialista országok számára milyen lehetőségek adódtak a Közel-Keleten, mennyiben tudta Budapest kiaknázni ezeket az adottságokat, illetve a felek milyen eredményeket vagy éppen kudarcokat voltak kénytelenek elkönyvelni. A mellékletek, a táblázatok és a források tükrében pedig ez a könyv egyedülálló nemcsak a kapcsolattörténeti vagy a közel-keleti historiográfiában, hanem előkelő helyet szerzett magának az egész magyarországi történettudományban. Tehát bátran állítható, hogy az Olvasó J. Nagy László életművét tartja a kezében akkor, amikor eme könyv lapjait forgatja.
Felhasznált irodalom:
J. Nagy László: Magyarország és az arab térség. JATE Press, Szeged, 2006.
J. Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017.
Hivatkozások, megjegyzések:
A borítóképen: Kádár János és Jasszer Arafat találkozója 1983. április 20-án. Forrás: Magyarország és az arab világ 1947-1989., 228.
[1] Arab Liga tagállamai: Algéria, Bahrein, Comore-szigetek, Dzsibuti, Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Irak, Jemen, Jordánia, Katar, Kuvait, Libanon, Líbia, Mauritánia, Marokkó, Omán, Palesztina, Szaúd-Arábia, Szomália, Szudán, Szíria és Tunézia.
[2] J. Nagy László: Magyarország és az arab térség. JATE Press, Szeged, 2006.
[3] J.Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017., 7.
[4] A rendszerváltásig Kuvait kivételével az összes Perzsa-öböl menti monarchia tartózkodott attól, hogy elmélyítse a viszonyát a keleti tömb államaival. Egyrészt azért, mert sziklaszilárdan nyugati – és azon belül is amerikai – szövetségesek voltak. Másrészt elutasították a kommunizmus ateizmusát és az osztályharcot. Harmadrészt pedig a keleti blokk országai támogatták az arab nacionalista mozgalmakat és országokat (pl. Egyiptom), amelyet a helyi uralkodóház saját magára és a monarchia intézményére nézve súlyos biztonságpolitikai kockázatnak tartott. 1995-ben Szaúd-Arábia volt az utolsó olyan arab állam, amely nemcsak Magyarországgal, hanem a legtöbb egykori szocialista országgal vette fel a diplomáciai kapcsolatokat.
[5] Uo. 24-28.
[6] A könyv hátlapján szereplő történet.
[7] Uo. 22.
[8] Uo. 44
[9] Uo.69.
[10] Többek közt 90 T-54-et; 12 db Míg-21 és F-13-as repülőt, páncéltörőket, kézifegyvereket és lőszereket. Uo. 149.
[11] A recenzióban szereplő arab nevek olyan formában szerepelnek, ahogyan azok a vizsgált könyvben előfordulnak.
[12] Uo. 213-217.
[13] Uo. 255.
[14] Uo. 262.
a korai magyar-japan kapcsolatokrol szuletett egy masik, nagyon reszletes es erdekes monografia is, itt talan meg el is erheto
independent.academia.edu/japanmagyarkapcsolattortenet