1853-ban egy amerikai hajóraj érkezett Japán partjaihoz. Milyen kérései voltak az elnöknek? Milyen módszerrel tárgyalt az amerikai parancsnok? És mi köze Okinava szigetének Pozsonyhoz?
A 17. század elején Japán úgy döntött, elzárkózik a Nyugat elől, csak egy „kiskaput” hagyott, ugyanis a hollandok fenntarthattak egy kereskedőtelepet Nagaszaki mellett egy szigeten.
Az amerikaiak az 1840-es évek végén (Mexikó legyőzésével) elérték a Csendes-óceánt és megnyílt előttük az út a Távol-Keletre. Ez a lehetőség mellett logisztikai problémát is tartogatott (hol állhatnak meg útközben feltölteni a készleteiket), emiatt lett volna fontos egy szerződés Japánnal. 1852 novemberében el is küldtek néhány hadihajót Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány vezetésével.
Perry sorhajókapitány (Wikimedia Commons)
Az utolsó megálló Japán előtt a Rjúkjú-szigetek, ez elvileg királyság volt, de a király a XVII. század eleje óta a japán császár alattvalója. A szigetcsoport fontosságát az adta, hogy Japán rajtuk keresztül kereskedett Kínával. Az amerikaiak támaszpontként és téli szállásként akarták használni.
Perry innen vitt magával 1854 februárjában egy különösen sokoldalú tolmácsot, magyar szempontból emiatt válik érdekessé a történet. Bettelheim Bernát soproni zsidó családból származott (református kollégiumba járt Debrecenben), orvos volt. Az 1830-as években kikeresztelkedett és Angliába költözött. 1846-ban misszionáriusként Okinavára utazott és nyolc évet töltött ott. Engedéllyel rendelkezett, imádkozás közben mégis többször megverték. Az eredeti szakmájában is dogozott, ugyanis titokban orvosi tanfolyamokat tartott. Szótárt készített és lefordította az Újszövetség egyes részeit (Lukács evangéliuma, János evangéliuma, Apostolok cselekedetei, Első levél a rómaiakhoz). 1926-ban emlékoszlopot emeltek neki a szigeten.
Perry 1853 júliusában érkezett Japánba, ahol átadta Fillmore elnök levelét.
„felséged személye és kormányzata iránt a legbensőségesebb érzelmeket táplálom, és […] nincs más célom [a hadihajók] Japánba küldésével, mint hogy azt javasoljam […] az Egyesült Államok és Japán egymással barátságban éljen és kereskedelmi kapcsolatokat ápoljon”
Millard Fillmore (Wikimedia Commons)
Mit is adhat Amerika és ez miért szolgálja Japán érdekeit?
„Az Amerikai Egyesült Államok óceántól óceánig terjed, Oregon […] és Kalifornia […] átellenben fekszik [Japánnal]. Gőzhajóink Kaliforniából Japánba tizennyolc nap alatt tudnak átérni.
Nagyszerű Kalifornia államunk hozzávetőleg hatvanmillió dollárnyi aranyat termel évente, nem szólva az ezüstről, higanyról, drágakövekről és sok más értékes termékről. Japán is gazdag és termékeny ország, és nagyon sok értékes terméket állít elő. Császári felséged alattvalói sokféle mesterségben járatosak”
A kereskedelmi egyezménnyel azonban volt egy kis gond.
„Tudjuk, […] a kínaiakat és a hollandokat kivéve nem engedélyezik [a törvények] a külkereskedelmet; azonban ahogy a világ helyzete változik, […] bölcs dolognak tűnik időről időre új törvényeket hozni. […] mindkét fél számára nagyon hasznos lenne, ha császári felséged […] engedélyezné a két ország közötti kereskedelmet.
Ha császári felséged nincs meggyőződve arról, hogy [a nyitás] biztonságos lenne […] kísérletként fel lehetne azokat [a törvényeket] függeszteni öt vagy tíz évre. Ha nem hoz olyan hasznot, mint reméltük, […] vissza lehet állítani. Az Egyesült Államok gyakran köt [ilyen,] néhány évre szóló szerződést más államokkal, és azután vagy megújítja őket, vagy nem”
Kómei császár, aki ellenezte a nyitást (Wikimedia Commons)
A kereskedelmi egyezményen kívül akadt más probléma is.
„Sok hajónk kel át évente Kaliforniából Kínába, és [amerikaiak] nagy számban vesznek részt […] Japán partjai közelében bálnavadászatban. […] időnként […] hajótörést szenved[nek]. Minden ilyen esetben az a kérésünk és elvárásunk, […] fogadják be [őket] és védjék meg addig a tulajdonukat, míg nem tudunk értük hajót küldeni”
A hajózáshoz kapcsolódott egy másik kérés is.
„A nagy óceánt átszelő gőzhajóink nagymennyiségű szenet égetnek el, amit nem érdemes egész útra Amerikából elhozni. Azt kívánjuk, hogy […] hajóink megállhassanak Japánban, hogy szenet, ellátmányt és vizet vételezzenek. Mindezekért fizetni fognak […] császári felséged jelöljön ki alkalmas kikötőt a birodalom déli részén”
Az elnök szívélyes hangú levelén kívül Perry átadott egy másikat is, amit ő maga írt, ez ugyanarról szólt, csak egy kicsit nyomatékosabb stílusban.
„Japán iránt [az elnök] a legmélyebb barátság érzését táplálja, azonban meglepte és elszomorította […], hogy amikor az Egyesült Államok népe közül bárki [eljut Japánba] a saját szántából vagy a tenger veszélyeitől űzve […] ellenségként bánnak vele. […] Az amerikaiak szent kötelességüknek tartják, hogy emberséggel fogadják, segítsék és megvédjék mindazokat, akik partjukra vetődnek […] a védelmük alá kerülő összes japán alattvalóval [így jártak el].
Az Egyesült Államok annak a biztosítékát kívánja Japántól, hogy mostantól kezdve a […] hajótörést szenvedett, vagy az időjárási körülmények által kikötőibe kényszerített személyekkel emberségesen fognak bánni.”
És miért jó Japánnak, ha teljesíti az amerikai kéréseket?
„nagy városaink vannak, amelyekből a gőzgépek segítségével tizennyolc vagy húsz napon belül elérhetjük Japánt […] kereskedelmünk gyors ütemben emelkedik, és a japán tengereket hamarosan el fogják lepni a mi hajóink.
Ebből kifolyólag […] minden nap egyre közelebb és közelebb kerül [a két ország] egymáshoz […] békében és barátságban kíván[unk] élni; azonban semmifajta barátság sem tud hosszútávon fennmaradni, míg Japán nem tesz le arról, hogy az amerikaiakkal ellenségként bánjon. […] a japán kormány [remélhetőleg] be fogja látni a […] barátságtalan összeütközés elkerülésének szükségességét és [az elnök levelére] kedvező választ ad […]
A Japánt meglátogatni szándékozó hadihajók közül még sok nem érkezett meg […] és alulírott a baráti szándéka bizonyítékaként csak négy kisebbet hozott magával, szükség esetén azonban [visszatér] a következő tavasszal sokkal nagyobb erővel”
A sógun megtudakolta a császár és a daimjók (főurak) véleményét. A többség a követelések elutasítását javasolta. Ez háborút jelentett volna, a baj csak az volt, hogy ilyen hadihajók ellen mégis hogyan védekezzenek. A másik út a béke és kereskedés. Kína példájából láthatták, hogy ennek sem lesz jó vége. Az amerikai „érvelés” meggyőző volt, úgyhogy a japánok mindenre hajlandóak voltak – csak a kereskedelmi egyezménnyel vártak volna egy kicsit.
„császári felmenőink törvényei teljes mértékben tiltják a változást, [de] úgy tűnik, ha [ehhez] tovább ragaszkodnánk […], félreértenénk korunk szellemiségét. Mindazonáltal kényszerítő szükség határozza meg mostani tetteinket. Excellenciája előző évi […] látogatásakor […] az előző császár [a sógunt nevezik császárnak] betegeskedett és immár halott. […] még nem ért véget [az átmenet] és nincs idő arra, hogy más kérdéseket teljes mértékben megoldjunk. Ezenkívül […] megígérte [a sógun] a császárság hercegeinek és főhivatalnokainak, hogy betartja a törvényeket; ezért nyilvánvaló, hogy [ilyesmivel] most egyáltalán nem hozakodhat elő”
Perry nem engedett.
„biztosan szükség lesz [a kereskedelemhez] annyi […] kikötőhelyre, amennyit [ötöt] a Kínával kötött [1844-es] szerződésben meghatároztunk, és ezek használatát semmilyen módon nem lehet korlátozni. […] írásos egyezményt kössünk, amely […] kötelező érvényű lesz. Szükségtelen újra kifejeznem szívem legőszintébb vágyát, hogy ezeket a tárgyalásokat baráti hangnemű és kielégítő lezárás felé irányítsuk. […] időtakarékosság céljából fontos [ez], másrészt azért, […] Amerikából [nehogy] több hajót és embert küldjenek, valószínűleg sokkal szigorúbb követelésekkel.”
Ez hatott és a japánok „a két állam közötti szilárd, tartós és őszinte barátság létrehozásának szándékával”aláírták az egyezményt (1854. március 31-én).
„Legyen [a két ország között] tökéletes, tartós és általános béke és őszinte és szívből jövő barátság […]
Az Izu hercegségben lévő Shimoda kikötőjét és a Matsumai hercegségben lévő Hakodadi [Hakodate] kikötőjét a japán fél átadja az amerikai hajók fogadására, ahol elláthatják őket fával, vízzel, ellátmánnyal és szénnel”
A hajótöröttek ügyével is foglalkoztak.
„Amikor az Egyesült Államok hajói partra vetődnek vagy hajótörést szenvednek […] a japán hajók segíteni fogják őket és a legénységüket [ezekbe a kikötőkbe] átszállítják […]
A hajótöröttek és az Egyesült Államok más állampolgárai ugyanúgy szabadok kell, hogy legyenek, akárcsak más országokban, és nem vehetők őrizetbe, hanem igazságos törvények által vonhatók csak felelősségre.”
Az amerikaiak megkapták a kereskedelmi egyezményt is.
„az Egyesült Államok hajói […] szabadon cserélhetnek [a két kikötőben] arany- és ezüstérméket és árut más árura […] fel lesznek jogosítva arra, hogy bármilyen árut elszállíthassanak, amit nem akarnak elcserélni.”
A szerződés záradéka egy olyan kikötést tartalmazott, amit a kínaiakkal kötött nyugati egyezményekből vettek át.
„ha a jövőben Japán kormányzata […] olyan privilégiumokat vagy előnyöket nyújt [másoknak], amely [nem szerepel] ebben a szerződésben […] tárgyalás vagy késedelem nélkül meg kell adni az Egyesült Államoknak és polgárainak.”
1858-ban az első amerikai konzul, Townsend Harris egy előnyösebb egyezményt alkudott ki (hat kikötővel és kedvezőbb feltételekkel), és az amerikaiak példáján felbuzdulva a többi nyugati ország is ilyen szerződéseket kötött. Kínában is így kezdődött, aztán az ország önállóságából nem sok maradt, ezért mindenkit meglepett, hogy Japánban máshogy alakultak a dolgok…
REISCHAUER, Edwin O.: Japán története. Maecenas, Budapest, 1995.
VIDA István Kornél: Világostól Appomatoxig. Magyarok az amerikai polgárháborúban. Akadémiai Kiadó (Hadiakadémia sorozat), Budapest, 2011. 193., 203-204.
A nyitóképen egy korabeli rajz Perry hajóiról (Wikimedia Commons)
