„Sieg háp!” – Donald kacsa a propaganda szolgálatában
A 20. század elején megjelent új tömegkommunikációs eszközöket, vagyis a rádiót és a filmet, államformától függetlenül a legtöbb politikai vezető igyekezett habitusának megfelelően kihasználni. Elég csak Hitler gondosan megtervezett, ám látszólag spontán performanszaira, az Akarat diadalára, vagy Franklin D. Roosevelt családias hangulatú kandalló melletti beszédeire gondolnunk. A második világháború alatt mind a szövetségesek, mind a tengelyhatalmak csúcsra járatták propagandájukat, olyannyira, hogy a rajzfilmhősök sem maradhattak ki a háborús erőfeszítésekből. Háborús történetté alakult a három kismalac meséje, akik a gonosz (és véletlenül éppen a Führerre hasonlító) farkas elől menekülnek egy bizonyos brit miniszterelnökkel nagyfokú hasonlóságot mutató, legelőrelátóbb testvérük bunkerébe, és vágnak vissza a fenevadnak, Tom és Jerry egyik története pedig a légoltalmi alapismeretek oktatásában nyújthatott hasznos, és kétségtelenül vicces segítséget.
Noha 1934-es születésűként messze esett a katonaköteles kortól, Donald kacsa is több alkalommal bevetésre került, természetesen az amerikai propaganda szolgálatában. 1942-ben kétségbeesetten próbált bekerülni a hadsereg légierejébe, kissé esetlen újoncként álcázott lövegeket, majd komoly harci tapasztalatokkal felvértezve 1944-ben megjelent a Csendes-óceáni hadszíntéren is, hogy jól móresre tanítsa a japánokat.
Donald kacsa és a malacok mellett Mickey egér is népszerű volt a háború alatt, érdekes módon a frontvonal mindkét oldalán. Több német pilóta, mint az alábbi képen látható ász, Adolf Galland is Walt Disney rágcsálóját választotta gépe díszéül, de hasonlóan cselekedett az U-46-os tengeralattjáró legénysége is.
Ezek mellett talán a legismertebb propagandafilmje az 1943-as Der Fuehrer’s Face (A Führer arca), amely egy Nutziland nevű, és a Harmadik Birodalomra a megszólalásig (és még utána is) hasonlító diktatúra egyszerű munkásaként ábrázolja hősünket, aki szép lassan beleőrül a személyi kultuszba, a militarizmusba és az állandó félelembe, és az állam érdekében végzett „önkéntes”, szakadatlan munkába.
Már a film nyitójelenete is sokat mondó: a néptelen utcán, ahol a tűzcsaptól kezdve a szélmalom lapátjaiig minden horogkereszt alakú, zenekar masírozik: a muzsikusok között az avatottabb szemlélő felismerheti Hermann Göringet, Joseph Goebbelst, Hirohito japán császárt, és Benito Mussolinit is. Daluk mi másról is szólhatna, mint az általuk megvalósított szép új világról és „csodálatos” vezetőjükről.
Szerepet kap Göring azon kijelentése is, amely szerint „egyetlen ellenséges gép sem juthat be a Birodalom légterébe.” Ironikus módon az idézet rákerült a brit légierő egyik Lancasterére is, amelynek legénysége nem hogy egyszer, de számos alkalommal cáfolt rá a marsall nagyhangú kijelentésére. Egy másik változat szerint Göring tetézte kijelentését azzal, hogy „Meier legyen a nevem, ha kár csak egy ellenséges gép is berepül a légtérbe”, emiatt 1943-tól a német lakosság is egyre inkább csak „dagadt Meier”-ként emlegette.
A film Donald, az egyszerű lőszergyári munkás egy napját követi végig, kezdve a szuronyos ébresztővel, és a kötelező reggeli tisztelgéssel a tengelyhatalmak vezetőinek arcképe előtt. A filmben nagy hangsúlyt kap a fokozott haditermelés, amely pihenésre sem ad lehetőséget, és a főleg Németországban és Japánban állandósult élelmiszerhiány is. Ezt tökéletesen szimbolizálja a féltve őrzött egy szem kávébab és a „sonkástojás-aroma” is, utalva ezzel a németek által használt ezernyi, sokszor igen ötletes pótszerre.
Megjelenik a fűrészporos kenyér is; az élelmiszerhiány fokozódásával a végül már makklisztből készült kenyérhez egyre nagyobb arányban kevertek fűrészport, így biztosítva a „megfelelő” állagot és tömeget. A java azonban még csak ez után következik: Donald abban a megtiszteltetésben részesül, hogy egy fokozott haditermelésre beállított lőszerüzemben (ahol még a gőzsíp is „Heil Hitler!” kiáltással jelzi a műszakváltást) szolgálhatja az államot. Közben a már megismert lelkesítő zene szól…
A futószalagon egyre csak jönnek az összeszerelésre váró gránátok, a lőszerhiányra, ami 1942 végétől már súlyos gondokat okozott, a betétdal is utal: „És a Führer szólt, több lövedék kell!” – nincs ellentmondás, ha ezt kérte, ezt kell tenni.
Az amúgy is groteszk képet egyre fokozzák az egyes gránátok mellett felbukkanó Hitler-képek, amelyeknek persze tisztelegni kell. És közben a hangszórókból az szól, hogy az egész hely milyen csodálatos, valamint megfigyelhetők egyéb, a diktatúrákra általánosan jellemző vonások is, amelyek lassan felőrlik az ember (esetünkben a kacsa) idegeit.
Eljön a teljes őrület, érzékletes, enyhén pszichedelikus képsorokkal, és végül a szó szerinti ébredés. A nem csak náciellenes, de nagy patrióta Walt Disney nem hagyhatott ki egy akkora propaganda-ziccert, mint amilyet a film utolsó része kínált. Donald kacsa rémálomból ébred (természetesen csillagos-sávos pizsamában), majd megnyugodva konstatálja, hogy a Führer falra vetődő árnyéka valójában a New York-i Szabadságszoboré…
A rezesbanda újra rázendít, de már más szöveggel, ezalatt pedig a megjelenő Hitler képet jól megdobálják paradicsommal is. Pozitív hős balra el, függöny.
Bár a rajzfilm egy konkrét diktatúra ellen, és annak kifigurázására készült, bármely diktatúra arcaira lecserélhetnénk a szereplőket, vagy akár a jelképeket. Szatirikus humora mellett ez a film nagy erőssége. Az csupán érdekesség, hogy a nácik mellett Walt Disney legalább annyira elszánt ellensége volt a kommunistáknak is, ez azonban már egy másik történet.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Források:
The Disney Encyclopedia of Animated Short