„Fasiszta söpredékek” és „Hitler-bérencek” a bíróság előtt – szovjet felelősségre vonás a második világháború alatt és után
A második világháború befejeződése újfajta következményekkel járt a legyőzöttek számára. Nem csupán a győztes hatalmak fegyverszüneti feltételeit, megszállását, jóvátételi követeléseit kellett elfogadniuk, hanem a világ legvéresebb háborúját követően a legyőzött rendszerek vezetőinek bíróság előtt is felelniük kellett tetteikért. Nürnberg egy máig élő precedenst teremtett a háborús bűnösök elítélésében, viszont az már kevéssé ismert, hogy szinte az összes háborút viselt országban perek sorozata indult tengelyhatalmi vezetők és katonák ellen. Cikkemben ennek egy szeletére, a szovjet bíráskodásra kívánok betekintést engedni a szovjet háborús megtorlás alapdokumentumának, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1943. április 19-i rendeletének bemutatásával.
„Azon büntető intézkedésekről, amelyek a szovjet polgári lakosság és a hadifogoly vöröskatonák elleni gyilkosságokat és kínzásokat elkövető német-fasiszta gazemberekre, a szovjet polgárok közül kikerülő kémekre, hazaárulókra és segítőkre vonatkoznak.
Azokban a városokban és falvakban, amelyeket a Vörös Hadsereg a német-fasiszta megszállók uralma alól felszabadított, számtalan olyan szörnyű gaztettet és bestiális, erőszakos cselekedetet tártak fel, amelyeket a békés szovjet lakossággal és a hadifogoly vöröskatonákkal szemben a német, olasz, román, magyar és finn fasiszta söpredékek, Hitler-bérencek, valamint a szovjet polgárok közül kikerülő kémek és hazaárulók követtek el. A katonai alakulatok és a hitleri hadsereg csendőralakulatainak parancsnokai, a Gestapo vezeti, a polgármesterek, a városok és falvak parancsnokai, a hadifogolytáborok parancsnokai és a fasiszta hatalom más képviselőinek parancsára több tízezer teljesen ártatlan nőt, gyereket, idős embert és hadifogoly vöröskatonát kínoztak meg vadállati kegyetlenséggel akasztottak fel, lőttek agyon, égettek el élve.
A békés szovjet lakossággal és a hadifogoly vöröskatonákkal szembeni véres leszámolásokat elkövető bűnözőkkel és a helyi lakosság köréből származó segítőkkel szemben jelenleg olyan büntető intézkedéseket alkalmaznak, amelyek a végrehajtott gaztetteknek nyilvánvalóan nem felelnek meg.
Tekintetbe véve azt, hogy a védtelen szovjet polgárokkal és a hadifogoly-vöröskatonákkal szembeni leszámolások, az erőszak és a hazaárulás a leggyalázatosabb, legsúlyosabb bűncselekményeknek, a legaljasabb gaztetteknek számítanak, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége a KÖVETKEZŐ HATÁROZATOT HOZTA:
1. Elrendeli, hogy akasztás általi halálbüntetéssel kell sújtani azokat a német, olasz, román, magyar és finn fasiszta gazembereket, akikről bebizonyosodott, hogy a polgári lakossággal és a hadifogoly vöröskatonákkal szemben elkövették a gyilkosságokat és kínzásokat. Ugyanez vonatkozik a szovjet polgárok közül kikerülő kémekre és hazaárulókra is.
2. 15-20 évi kényszermunkával büntetendők azok a helyi lakosság köréből származó segítők, akikről bebizonyosodott, hogy együttműködtek a gazemberekkel a polgári lakosság és a hadifogoly vöröskatonák elleni leszámolások és erőszakos cselekmények elkövetésében.
3. A békés szovjet lakosság és a hadifogoly vöröskatonákkal szembeni leszámolásokat és erőszakos cselekményeket elkövető fasiszta gazemberek, valamint a szovjet polgárok köréből származó kémek, hazaárulók, továbbá a helyi lakosság köréből származó segítőik ügyeik vizsgálatát katonai-tábori bíróságok végezzék, amelyeket a működő hadsereg hadosztályainál állítsanak fel a következő személyekből: a hadosztály katonai törvényszékének elnöke (a bíróság elnöke), a hadosztály különleges osztályának vezetője és a hadosztályparancsnok politikai helyettese (a bíróság tagjai) a hadosztály ügyészének részvételével.
4. A katonai-tábori bíróságoknak ítéleteit a hadosztályparancsnoknak meg kell erősíteni és azt azonnali hatállyal végre kell hajtani.
5. A katonai-tábori bíróságok ítéleteit – az elítéltek akasztással történő ítéleteit a hadosztályoknál a nyilvánosság előtt kell végrehajtani, az akasztottak testét néhány napig az akasztófán kell hagyni, hogy mindenki tudja, mi a büntetésük, hogy milyen büntetés ér utol mindenkit, aki a békés polgári lakossággal szemben erőszakos megtorló cselekményeket követ el.”[1]
A rendelet szövegének megfelelően valóban egy büntetőjogi hiátust töltött be az idézett forrás, ugyanis az 1917-től kialakuló szovjet jog nem ismerte a háborús bűncselekmény fogalmát, csupán a katonai bűncselekményét. Az 1941-1942-ben meghozott, a kollaboránsokat sújtó intézkedések célja nem a háborús bűnösök megbüntetése, hanem az átállás és a kollaborálás megtorlására vonatkozott,[2] ami megmutatkozik az elemzett forrásban is. A háború során mindhárom szövetséges hatalomnál megjelenik az igény arra, hogy a tengelyhatalmak háborús bűneiért felelős személyeket bíróság elé állítsák. A szovjet kormány már 1941. október 14-én közleményt adott ki arról, hogy a a háború után „a hitlerista hódítók és bűntársaik”, a bűncselekményekben résztvevő katonák és tisztek felelősséggel tartoznak a tetteikért.[3]
Ennek jogszabályba foglalását tartalmazta a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége által kiadott 1943. április 19-i A német fasiszta gonosztevők, a szovjet polgári lakosság és a fogságba esett vörös katonák körében gyilkosságokat és kínzásokat elkövetők, a kémek és a hazaárulók megbüntetéséről című, 39. számú rendelete. A jogszabály keletkezéséhez két kontextust kell megemlíteni. Egyes történészek körében felmerült az a kérdés, hogy a rendelet kiadása összefüggésben áll-e a katyni tömegsírok megtalálásának néhány nappal korábbi nyilvánossá tételével. Mivel a rendelet belső használatra készült, s nagy energiákat fektettek a végrehajtásába, aligha tekinthető egy propagandisztikus lépésnek.[4]
Másrészt a háborús bűnök feltárására vonatkozó munka intézményi szinten már egy félévvel korábban megkezdődött. A SZU Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1942. november 2-i 160/17. számú rendelete alapján létrehozták a Rendkívüli Állami Bizottságot, melynek célja „a fasiszta német betolakodók és cinkosaik gaztetteinek és általuk a szovjet polgároknak, kolhozoknak, társadalmi szervezeteknek, az állami vállalatoknak és intézményeknek okozott károk felmérésére és megállapítása” volt. Ennek a szervnek az anyagai szolgáltak alapvető bizonyítékul a háborús bűntettek ügyében indított eljárásokban.[5]
A rendelet szövege több tekintetben is problémás. Sem a bűnelkövetők személye, sem a szankcionálandó büntetések sincsenek pontosan meghatározva, ugyancsak nem szól semmit az eljárás menetéről, illetve a bizonyítási eljárásról.[6] A rendelet lehetővé tette a halálbüntetés azonnali alkalmazását a tábori hadbíróságok számára, ami a hadifogoly elítéltek esetében problémákat vetett fel. Ez a gyakorlat szemben állt mind a genfi egyezmény 66. cikkelyével – mely szerint csupán 3 hónappal azt követően lehet kivégezni hadifoglyot, miután az ítéletről értesítették a másik harcoló felet -, mind a saját hadifogoly-ügyüket szabályozó 1941. július 1-jei rendelettel. 1944 májusában pedig – az ügynek a katonai törvényszékekhez való áttételével – a büntetés neme megváltozott akasztásról golyó általi halálra. A büntetési tételeket tekintve a legnagyobb változást a Legfelsőbb Tanács Elnökségének rendelete hozta 1947 májusában, amikor is a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést. Ezt követően a halálbüntetést a javító-nevelő munkatáborban vagy börtönben való 25 évi fogság helyettesítette.[7]
A rendeletben előírtakkal szemben kezdetben nem csupán a kivégzés, hanem a tárgyalás is nyíltan történt. Az első, 1943. július 14-17-e között Krasznodarban háborús bűnök ügyében lefolytatott perben 8 halálos ítélet született, amit 20 ezer ember jelenlétében végre is hajtottak.[8] 1943 decemberében Harkovban is hasonló módon zajlott le mind a per, mind a kivégzés, viszont a nemzetközi reakciók figyelembevételével – amelyek arra vonatkoztak, hogy a háború után kellene lefolytatni ezeket a pereket, illetve visszatetszést szült az ítéletek végrehajtásának módja is – beszüntették a hadifoglyok elleni nyílt tárgyalásokat a háború végéig.
A krasznodari perben halálra ítéltek kivégzése
A német csapatok 1942. augusztus 12-i bevonulását követően augusztus 21-re és 22-re minden zsidót – mintegy 13000 főt – a szomszédos településre rendeltek, ahonnan őket a közeli erdőbe vitték és a Sonderkommando 10a alakulat agyonlőtte őket. 6 hónappal később a várost visszafoglalták a Vörös Hadsereg alakulatai, s megindult az operatív munka a kollaboránsok kiszűrésére. A július 14. és 17. között lefolytatott per során 11 olyan szovjet állampolgárt állítottak bíróság elé, akik részt vettek a zsidók megölésében. Nyolcukat halálra, hármukat 20 év szabadságvesztésre ítéltek.
Az elfogott hadifoglyokra vonatkozó perekre a háborút követően három hullámban, 1945-1946-ban, 1947-48-ban illetve a ’40-es, ’50-es évek fordulóján kerültek sor az SZKP KB által kinevezett bizottság forgatókönyvének megfelelően. Mindhárom persorozatban felfedezhetünk külpolitikai motivációkat. Az 1945-46 fordulóján lefolytatott perek Nürnberggel párhuzamosan zajlottak le, a következő hullám a Szovjetunió antifasizmusát demonstrálta a nyugati hatalmak által levezényelt felemás nácitalanítás 1946 végi elakadásával szemben, míg a hidegháborús helyzet kiéleződése, a repatriálások indikálták az újabb hullámot. A perek megítélése, lefolytatásának jellegzetességei túlmutatnak a cikk témáján, mindenesetre megállapítható, hogy 1946-t követően egyre több formális szabálytalanság, gyorsított eljárás, csoportos ítélet jellemezte a szovjet igazságszolgáltatást a háborús bűnösök ügyében.[9]
Érdemes szólnunk arról is, hogy milyen mértékű volt a háború utáni felelősségre vonás a Szovjetunióban. Ugyan az erre vonatkozó adatok szakirodalomtól függően eltérőek lehetnek, máig vannak hiányok ennek feltárása terén, a nagyságrendek megállapíthatóak. Norbert Frei szerkesztésében átfogó tanulmánygyűjtemény készült a második világháborút követően háborús bűnök vádjával bíróság elé állított németekről és osztrákokról. A második világháborút követően legalább 329159 büntetőeljárás folytattak németekkel és osztrákokkal szemben, amely eljárásokban legalább 96798 főt ítéltek el. A győztes hatalmak közül a Szovjetunió folytatta le a legtöbb eljárást és pert német katonákkal szemben. Szovjetunión belül legalább 55000 eljárást indítottak németek ellen háborús bűnök vádjával, melyek közül legalább 25921 elítéléssel végződött. Ezenkívül a Szovjetunió által megszállt területeken a szovjet tábori bíróságok 5452 főt ítéltek el háborús bűnök vádjával.[10]
A magas számadat mögött több tényező is jelen van. Egyrészt a náci Németország – megsemmisítő háborújának keretében – az emberiség elleni és háborús bűntetteit főleg lengyel és szovjet területen követte el. A háború végéig a német hadsereg döntő hányada a keleti fronton harcolt, így nagy számban estek szovjet hadifogságba olyan katonák, akik részesei voltak vagy lehettek háborús bűnök elkövetésében. Másrészt a szovjet igazságszolgáltatási rendszer aligha biztosította azt a jogi hátteret a vádlottaknak a védekezésre, amit a mai jogelvek megkövetelnének.
Ugyancsak figyelemreméltó azaz adat, melyet Varga Éva Mária közöl doktori disszertációjában Eszerint 1952-ig az 1943-as rendelet alapján elítélt 81780 főből csupán 24069 fő volt külföldi illetékességű,[11] tehát ezt a jogszabályt alapvetően a kollaboránsokra alkalmazták (megjegyzendő, hogy a szovjet állam a németekkel való kollaborálás vádjával indított, a nemzetiségeket érintő kollektív kitelepítő akcióit nem az elemzett jogszabály alapján hajtották végre).
A második világháború során egy millióra tehető azoknak az egykori szovjet állampolgároknak a száma, akik valamilyen módon szolgálatot teljesítettek a megszálló hatóságok számára. Különösen fontos volt, hogy mind a zsidók megsemmisítése, mind a partizánok elleni harc alapvetően helyi kollaboráns erők bevonásával történt. Már 1941-től élénken foglalkoztatta a szovjet vezetést a kollaboránsok megbüntetése, a moszkvai ellentámadást követően, 1941. december 12-én az NKVD SZSZR 001683. sz. parancsa már intézkedetett a kollaboránsok letartóztatásáról. Mind a korai NKVD utasítások, mind a fentebb intézet rendelet igen tágan és elnagyoltan határozták meg annak a kérdését, hogy ki tekinthető kollaboránsnak, ezért az NKVD munkatársai kérdések sorát fogalmazták meg ezzel kapcsolatban. Például Kercs felszabadulásánál merült fel az a kérdés, hogy a német tábori bordélyba önkéntesen jelentkező nők „ellenséges elemeknek” tekinthetők-e.[12] 1944 márciusára az NKGB direktívája viszont már 19 letartóztatandó kategóriát különböztetett meg a balti területeken.[13]
Külföldi állampolgárok két módon kerülhettek szovjet bíróság elő. Döntő részük hadifogolyként került szovjet fogságba, s kiszűrés révén kerültek a nyomozó hatóságok érdeklődésének előterébe. Az NKVD már 1939 októberében kiadott rendeletet a hadifoglyok között végzendő operatív munkáról, 1944 januárjában pedig UPVI-direktíva írta elő a háborús bűnökkel vádoltak kiemelését.[14] Másrészt a szovjet hadsereg igazgatása alatt álló közép-európai területekre – magyarországi tapasztalatok alapján[15] – a szovjet szervek kész listákkal érkeztek a háborús bűnökkel vádolt emberek felkutatására, a helyi igazságszolgáltatási, rendőri és állambiztonsága partnerszervek pedig felhívták a figyelmet azokra a személyekre, akik esetében felmerült a háborús bűnelkövetés vádja.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Források:
[1] Fordítását idézi: Krausz Tamás-Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatoka a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Budapest, 2003. 28. p. 72. lábjegyzet; Az eredeti orosz szöveget lásd
[2] Alexander Victor Prusin: „Fascist Criminals to the Gallows!”: The Holocaust and Soviet War Crimes Trials, December 1945-February 1946. In: Holocaust and Genocide Studies, 17. évf. (2003) 1. sz. 2-3. p. URL
[3] Krausz-Varga i. m., 27. p.
[4] Prusin i. m., 3-5. p.
[5] Lásd erről: Krausz-Varga i. m., 15-20. p.
[6] A rendelet részletesebb kritikáját lásd: Andreas Hilger, Nikita Petrov, Günther Wagenlehner: Der „Ukaz 43”: Entstehung und Problematik des Dekrets des Präsidiums des Obersten Sowjets vom 19. April 1943. In: Andreas Hilger, Ute Schmidt, Günther Wagenlehner: Sowjetische Militärtribunale, Band 1: Die Verurteilung deutscher Kriegsgefangener 1941-1953. Köln, 2001. 177-210. p.
[7] Varga Éva Mária: Magyar hadifoglyok és internáltak a Szovjetunióban az oroszországi levéltári források tükrében (1941-1956) Doktori disszertáció. Budapest, 2008. 146., 149. p. URL
[8] Részletesebben lásd: Tanja Penter: „Das Urteil des Volkes“ Kriegsverbrecherprozess von Krasnodar 1943. In: Osteuropa, 60 évf. (2010) 12. sz. 117-132. p. URL
[9] Varga i. m., 148-150.; 154-155. p.
[10] Norbert Frei: Nach der Tat. Die Ahndung deutscher Kriegs- und NS-Verbrechen in Europa – eine Bilanz. In: Norbert Frei (szerk.): Transnationale Vergangenheitspolitik. Der Umgang mit deutschen Kriegsverbrechern in Europa nach dem Zweiten Weltkrieg. Göttingen, 2006. 31-32. p.
[11] Varga i. m., 155. p.
[12] Alekszandr Djukov: Holokauszt, kollaboráció, megtorlás a Szovjetunió ukrán és balti területein. Budapest, 2011. 135-137. p.
[13] Djukov i. m., 161-163. p.
[14] Varga i. m., 143., 147. p.
[15] Erről lásd: Fóris Ákos: Adalékok a magyar háborús bűnösök Szovjetuniónak való kiadatásához (1945-1947). In: Bene Krisztián (szerk.): Európa perifériáján – Jubileumi kötet. Pécs, 2015. 275-285. p.; Fóris Ákos: A szovjet–magyar kapcsolatok a háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdésében 1945‒1949. In: Frank Tibor (szerk.): Az orosz birodalom születései. Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről. (Megjelenés alatt); Krausz-Varga i. m., 12. p.
A borítóképen: Szovjet katonai bíróság ülése a sachsenhauseni koncentrációs tábor őreinek perében. Berlin, 1947. (Forrás)