Az abortusz bizottság a szocialista időszakban

Tóth Eszter Zsófia

Éva tegnap volt az abortusz bizottság előtt
Téli kabátomra hasztalan keresek vevőt”

Cseh Tamás: Budapest

Gyerekkoromban, az 1980-as években volt egy nagyon kedves gyermekorvosunk, akit 200 Ft-ért ki lehetett hívni házhoz is. A doktornéni, amikor kész volt az éppen aktuális gyermekbetegségem kivizsgálásával, megírta a receptet, majd végtelen nyugalommal leült, elszívott egy cigarettát és beszélgetett a szüleimmel. Egy alkalommal egy olyan történetet mesélt el, amelyről éreztem, hogy titkos és beavat bennünket. Azt mesélte el, hogy az 1950-es években kezdte a pályáját és a kórházba, ahol akkoriban dolgozott, behoztak egy nagyon rossz állapotban levő nőt. Mint kiderült, illegális abortuszt hajtottak végre rajta, de már nem tudtak neki segíteni és azon az éjjelen meghalt. Három gyerek maradt utána árván. A doktornőt nagyon megviselték a történtek. Azt mondta, az abortusz bevezetése ezeknek az áldatlan állapotoknak vetett véget.

Az 1950-es évek tiltott abortuszairól még az interjúszituációban is nehezen beszélnek a visszaemlékezők. Egy munkásnő a vele készített interjúban így beszélt az átélt borzalmakról:

Akkor a gyárban volt egy nő, aki az irodán dolgozott és ajánlott egy orvost, aki elveszi. És elvitt a József krt-ra az orvoshoz. 600 Ft-ot kellett fizetni neki. Elmentem az orvoshoz, aki azt mondta, csak akkor csinálja, ha nem jajgatok, mert sem injekciót, sem érzéstelenítőt nem tud adni. Vékonyak a falak és meghallják, s akkor följelentik és őt megbüntetik, a praxisába kerül. Akkor már három hónapos terhes voltam. Mondtam, nem fogok jajgatni, nem bánom, akármit csinál. Három kicsi gyerekem van. Annyi pénzem nem volt, hogy a 600 Ft-ot kifizessem. Csak 500 Ft-om volt. Mondtam, hogy majd megadom a hatodik százast, ha jön a fizetésem. Azt mondta, 6 órára pontosan ott legyek, akkor már végzett a maszek orvoslással. (…) És akkor bementem, a férjem lent várt. Olyan fájdalmat éreztem, mint még életemben soha. De egy jajszó nem jött ki a számon.”

Ezeknek az áldatlan állapotoknak, és a nem kívánt gyermekek kényszerű megszületésének vetett végett az abortusz legalizálása 1956-ban. Az abortuszt a 2/1956. (VI. 24.) Eü. M. sz. rendelet – a terhességmegszakítással kapcsolatos eljárás szabályozásáról – engedélyezte, azonban a terhes nőnek meg kellett jelennie – az 1047/1956. számú minisztertanácsi határozat alapján létrejött – abortusz bizottság előtt.[1] A bizottság tagjai voltak a helyi tanács főorvosa és a tanács által megbízott két más személy.[2]

A terhesség megszakításának engedélyezését az alábbi feltételekhez kötötték: a) ha a terhes nő életének megmentése vagy súlyos betegségtől, illetőleg annak további súlyosbodásától való megóvása érdekében szükséges, vagy ha a születendő magzatot előreláthatólag súlyos károsodás fenyegeti; b) ha a terhesség megszakítását méltánylást érdemlő személyi és családi körülmények indokolják, vagy a terhesség megszakításához a kérelmező ragaszkodik. A terhesség 12 hétnél idősebb nem lehetett. 1955-56-ban, e rendelet bevezetése előtt illegális abortusz végrehajtása miatt 69, és 83 nő halt meg.[3] Az abortusszal járó költségek az 1957-ben az alábbiak voltak: 350 Ft-os kórházi ápolási díj és a kieső munkaidőre nem járt táppénz, ami átlagosan további 300 Ft veszteséget jelentett.[4]

Álmos vezér tér 10., Anya- és Csecsemővédelmi Intézet 18. számú védőintézete.
Az Anya- és Csecsemővédelmi Intézet 18. sz. intézete Zuglóban, 1954. (SAMODAI JÓZSEF ZUGLÓI HELYTÖRTÉNETI MŰHELY/FORTEPAN)

1961-ben egy zaklatásos ügyet mutatott be a Népszava az olvasóinak, ami azért robbant ki, mert egy munkásnőnek kiderült, hogy abortusza volt, személyes adatait nem védték meg és utána kezdték munkatársai zaklatni.

Egy elvált munkásasszonyról a műhelyében megtudták, hogy abortusszal három napig kórházban feküdt. Ekkor a csoportvezetője, meg egy másik munkás, akit már korábban visszautasított, szerelmi ajánlatokkal ostromolták, ismét zaklatni kezdték. Méghozzá eléggé becsületsértő és otromba módon, mondván neki: »Mással igen, velem nem?…«” Az asszony (…) annak is utánajárt, hogyan jutott illetéktelenek tudomására legegyénibb magánügye. Megtudta, hogy minden ilyen kórházi elbocsátólevélre pecséttel rányomják a következő szöveget: »Terhesség megszakítása, nem betegség miatt«. (…) Ezt az elbocsátó levelet a vállalati SZTK-ügy- intézőnek kell átnyújtani, de hivatalból tudni kell róla a bérelszámolónak és az SZTK felülvizsgálójának is, mert az illető asszony így igazolja üzemi mulasztását, s mert’ betegség miatti abortálás esetén táppénzt kell kapnia, ellenkező esetben pedig neki kell a kórházi költségeket megtérítenie.
— Mindez rendjén is volna — mondta az asszony az eljárást magyarázó ügyintézőknek —, de az mégiscsak tűrhetetlen, hogy maguk az én magánügyemet másoknak is elfecsegik…”[5]

A csoportvezetőnek aztán sikerült elérnie, hogy valamilyen mondvacsinált ürüggyel az asszony állását felmondják. A munkásnő fellebbezett és kiderült az ügy felháborító előzménye. A felmondást természetesen hatálytalanították, az igazgató pedig súlyos fegyelmivel sújtotta a munkásasszonnyal szemben becstelenül viselkedő csoportvezetőt.

Az abortuszbizottságok működésébe némi bepillantást nyerhetünk a Nők Lapja cikkeinek alapján is. Az abortuszbizottság a magzat elvetetésének szándékával megjelenő nőnek egy hét gondolkodási időt adott, ha egy gyermeke már volt és házasságban élt, így is ösztönözve a jövevény megtartására. Egy 1968-as írásban az egyik bizottság elnöke arról számolt be, hogy a gondolkodási idő hatására a nők általában nem változtatták meg eredeti szándékukat. A cikkben megkérdezett fiatal, szőke bérelszámolónő lakatos férjével egyévesnél fiatalabb gyermeket nevelt, és a nagyszülőknél laktak. A feleségnek ez volt a harmadik abortusza. Írtak egy tizenkilenc éves, főiskolás lányról is, aki abortusz után sietett volna a tanévnyitóra. Egy másik asszony csütörtöki időpontot kért a műtétre, mert szerdán parkettáztak, péntekre nagytakarítást tervezett. Végül a többgyermekesek járulhattak a bizottság elé, és tini lányok az édesanyjukkal.[6] Az abortusz után általában egy napig maradtak bent a nők a kórházban, majd hazamentek, és ha komplikáció nem volt, munkába álltak.[7] 

1972-ben minden 10. abortuszra jelentkező kiskorú volt. Egy páciensre pár percet szánt a bizottság. Az abortuszbizottságok légkörét így jelenítette meg a Népszabadság:

„Az ideg- és nemibeteggondozó mellett szerény tábla: Tanácsadó. A szűk folyosón vagy harminc nő áll nagykabátban. Helyben vagyunk. Hat szék és harminc nő. Fogas egy sincs. Ide nem anyákat várnak, hanem ítélet előtt állókat.”[8]

1973-ban szigorították az abortuszrendeletet, szabályokat, mivel az abortuszok száma ugrásszerűen emelkedett, és az 1970-es évek elejére elérte az évi kettőszázezret. Ezért született meg az 1040/1973. Mt. határozat, s ennek nyomán a 4/1973. (X. 1.) EüM. rendelet, amely megszüntetve az anya kizárólagos rendelkezését a magzat sorsa felett, az abortuszt ún. medico-szociális indokkal engedélyezte.[9] A 76/1988. XI. 3. MT-rendelet az 1973-ashoz képest engedékenyebb volt. A hat hónapos különélést és lakáshelyzetet tetszés szerint lehetett alkalmi tanúkkal is bizonyítani.

Újszülöttosztály 1970-ben (SEMMELWEIS EGYETEM LEVÉLTÁRA/FORTEPAN)

A Kórház a város szélén című népszerű csehszlovák tévéfilmsorozatban a nézők láthattak egy olyan párbeszédet, mely az abortuszbizottság előtt zajlott:

„A bizottság tagja: – Maga kérte, engedélyezzük a terhességmegszakítást. Nem szívesen adunk erre engedélyt. Különösen azért nem, mert maga a legjobb korban van a gyermekszüléshez. Azon kívül semmiféle szociális akadályt sem találtunk. Maga egyáltalán akar gyermeket szülni?

A kérelmező: – Akarok, de később.

A bizottság tagja: – A férje tudja, hogy maga terhes?

A kérelmező: – Nem tudja.

A bizottság tagja: – Nem lehet eltitkolni előtte, hogy más a gyermek apja?

A kérelmező: – Az lehetetlen.

A bizottság tagja: – Miért?

A kérelmező: – Mert akkor nem volt itthon

A bizottság tagja: – Menyi ideig volt távol?

A kérelmező: – Három hónapig.”

Bár a párbeszéd fiktív és nem gyakori esetről szól – miszerint nem a férj a gyermek apja – , mégis jól szemlélteti, hogy a bizottság tagjai a magánélet legintimebb részleteiben is vájkáltak. Az abortusz bizottságok működésére így emlékezett vissza O. Nagy Zoltán 2001-ben:

Az Abortusz Bizottság kezdetben öt komor embert jelent, akik csoportosan képviselik szocializmusuk igazságát. Az AB-bizottság mitologikus magasságban lebeg a valóság fölött, de azért már nem a világproletariátus vörös ködéből törvénykező Ratkó Anna. Az AB-bizottság tagjai rendszerint húsz-negyven évvel öregebbek a vizsgált nőnél. E bizottságokban örök életre megjegyzendő fazonú, üzemen kívül került nőstények teljesítenek szolgálatot, akik részben kiszuperált, továbblépésre alkalmatlan járási KISZ-titkárok, illetve ezen titkárok titkárnői, besorolva család- és nővédelmi intézményekbe. Ők merülnek el a haza- és a gyermekvédelem iránti elkötelezettségtől, hivatástudattól vezérelve a vizsgált esemény részleteiben.”[10]

Related image
Ratkó Anna, 1950 és 1953 között egészségügyi miniszter, az abortusz egyik legismertebb ellenzője (archivnet.hu)

Összességében elmondható, hogy az abortusz bizottság tipikus szocialista időszakbeli intézmény volt, mely rossz emlékeket hagyott maga után. E testületen keresztül az állam jogot formált arra, hogy az állampolgári magándöntéseit befolyásolja. Célja a népesedés növekedésének befolyásolása volt.


Jegyzetek

[1] Magyar Közlöny, 1956.06.24. 54. szám 1.

[2] Népszava, 1956. május 26.

[3] Pongrácz Zsuzsa: Miért nem született meg? Kossuth Kiadó, Budapest, 1958. 3. és 5.

[4] Pongrácz 9.

[5]

[6] Nők Lapja, 1968. október 5.

[7] Magyar Nemzet, 1963. május 14. 5

[8] Népszabadság, 1972. október 1. 12.

[9] Jobbágyi Gábor: A terhesség megszakítása. Polgári jogi kérdőjelek Jogtudományi Közlöny. 1987. szeptember 490.

[10] Korunk 2002/5. 43. o.

A nyitóképen: egy bölcsőde pelenkázója 1950-ben (FORTEPAN)

Facebook Kommentek