„Csak a kurva hideg tél jön” – versek a Don-kanyarból

A világtörténelemben számos példa akadt és akad arra, hogy valaki egy személyben legyen költő/író és katona. Elég csak a sokak által a történetírás egyik atyjaként emlegetett Xenophónra, vagy a hadvezér és filozófus Marcus Aurelius császárra gondolni. A hazai pályán is találunk jó példákat; Balassi Bálint és az ifjabbik Zrínyi Miklós óta tudjuk milyen, ha kard és toll tökéletes egységet alkot. A helyzet a későbbiekben sem változott, több írónk, költőnk – Petőfi Sándor, Jókai Mór – vett részt az 1848/49-es szabadságharcban majd később az első világháborúban (Molnár Ferenc, Somogyváry Gyula).

A második világégésben sem történt másként; sok profi és amatőr költő öltött egyenruhát, de többen akadtak ekkor is, akik „menet közben” kaptak rá a vers vagy dalszövegírásra. Amíg a nagy elődök verseikben – gáláns kalandjaik mellett – is elsősorban a harcról, katonaéletről (főleg annak szépségéről) írtak, a második világháborús frontversek többségét nem igazán mutogathatnák egy toborzóirodában reklámanyagként. Már többször írtunk az 1942 tavaszán a keleti frontra vezényelt magyar 2. hadseregről, amely katonáinak az ellenség és az időjárás mellett a hatalmas távolságokkal (II. András keresztes hadjáratától a 21. század elejéig ők voltak a hazájuktól legmesszebb harcoló magyar katonák, nem számítva az osztrák-magyar alárendeltségben tevékenykedő tengerészeket Tiencsinnél), az otthon és szeretteik hiányával is meg kellett küzdeniük. Sokan emiatt adták fejüket versírásra, ami segítette feldolgozni az őket írt traumákat. A katona-költők között akadtak profik, mint például dr. Papp Pál orvos százados (7. könnyűhadosztály), akinek 1943-ban, pont a nagy visszavonulás alatt jelent meg verseskötete, és lelkes amatőrök, mint Prin Ferenc őrmester, akinek első „szárnypróbálgatásaira” talán a rádió is felfigyelt.

Ahogy már említésre került, főleg az első vonalban szolgálók által írt versek szövege általában nem volt valami harcias; a többnyire melankolikus, szomorkás írásokból hiányzó családok, az otthon hagyott, magányos (és talán másnál vigasztalódó) asszonykák, az aggódó édesanyák köszönnek vissza, időnként pedig a frontélet mindennapjai, a ritka ünnepek és a katonák közt keringő (ál)hírek is megjelennek a költeményekben. Ha már álhírek, kezdjük egy Kadosa Árpád tartalékos zászlós (IV. hadtest híradózászlóalj) által erős cinizmussal „zöldellő remények idején született költemény”-ként lejegyzett verssel, amelynek fő témája a kint lévők leváltása.[1]

„Budapesttől a Don partig

Közismert már ez a mondás:

Ne félj pajtás, ne félj semmit,

Hazamegyünk, itt a váltás!

Gyalogságunk körletében

Szilárdan áll minden állás

»Nem engedjük be a muszkát,

Éppen mikor itt a váltás.«

Tüzér mondja komájának:

»Nem jó fiú, ez az állás! «

De az felel, megnyugtatja:

»Újat épít majd a váltás! «

Légfúróst sem zavarja már

Orosz Rata és bombázás

Mert ha lelő minden gépet,

Mit fog lőni majd a váltás?

A híradó berkeiben

Szintén nagy a sürgés-forgás

Hírül adják mindenkinek:

»Hazamegyünk! Jön a váltás!«

Fogolytábor, hadtápszázad,

Nem lesz őrség hadtáp-hálás

Szegény ruszkik itt maradnak

De mi megyünk, jön a váltás!

A választott népeknél is

Vígan megy a gödörásás:

»No! Adonáj megsegített,

Majd szed aknát a leváltás!«

De hiába minden óhaj,

Mennyekig ható kiáltás,

Csak a kurva hideg tél jön,

…”

Az 1942 szeptember-októbere körül keletkezett versből tökéletesen kivehető, hogy a honvédek – érthető módon – másra sem vágytak jobban, mint hogy hazatérhessenek. Az ekkor már közel fél éve a fronton lévő katonák között a „latrinahíradóban” és a „szakácspletykák” között rendre felbukkantak a hazarendelésre utaló hírek, amelyek mind hamisnak bizonyultak. Egyedül a súlyos veszteségeket szenvedett 7. könnyűhadosztály felváltása merült fel hivatalos körökben, de mert nem lett volna mivel pótolni, ez is elmaradt. A hírek ennek ellenére nem szűntek, és több parancsnok is jelezte, hogy ezek milyen káros hatással vannak a legénység moráljára; ez egyébként a versből is kitűnik, ahogy valamiféle egyenruhás Pató Pálként hagynának mindent a felváltó csapatokra. Külön érdekesség, hogy a versben felbukkannak a különféle fegyvernemek, a légfúrósok, vagyis a légvédelmi tüzérek, a hadtáposok, de a munkaszolgálatosoknak („választott népek”), sőt, még az ellenségen is jut néhány sor. A versben szereplő „Rata” eredetileg a szovjet I-16-os vadászgép spanyol gúnyneve (patkány) volt, és annak ellenére, hogy a típus ekkorra már szinte eltűnt a szovjet légierőből, a honvédek gyakorlatilag minden vadászgépet így emlegettek. Az utolsó, keserű, és kellően „frontos hangvételű” sor ugyanakkor a kőkemény valóságot tükrözi, jelezve, hogy írója nem szakad el a valóságtól. És hogy mennyire nem volt messze az a bizonyos tél: november 6-án leesett az első hó, két nappal később pedig -16°C-ot mértek…

Szintén szomorkás hangvételű, ám mégis megható dr. Papp Pál százados egyik verse (Pünkösd 1942 címen szerepel a kötet 5. oldalán), amelyet bajtársa és kollégája, a 34/III. zászlóaljhoz ideiglenesen kinevezett dr. Vámossy József is lejegyzett.

„Már csak szitál, az eső elül

Mise lesz, most nincsenek parancsok

Csoszognak is már esetlenül

A sáros magyar bakabakancsok

Itt nem templomba járunk misére

Asztal, terítő ott is volt már

A gyönyörű ünnep vasárnap reggelére

Ajtómnál a tábori oltár…

És egyszerre valami idelengett

A sanktusra,[2] a csengő neszre

Ahova most egy fél órára

Elküldjük a szemünkből a lángot

És köszönjük a pad támlára

Sírdogált asszonymiatyánkot…”,[3]

Papp doktor a frontélet kevés nyugodt pillanatainak egyikéről írta versét; a tábori mise sokszor a vallásukat nem gyakorló, vagy egyenesen ateista katonáknak is megnyugvást hozott (bár a mondás szerint zuhanó gépen és lövészárokban nincs ateista), ha másért nem, a kis csendért és nyugalomért, ami idő alatt hazagondolhattak a pad támláját (is) telekönnyező otthoniakra. A doktor 1942 végén ment haza szabadságra, verseskötete (Papp Pál: Versek a Don partjáról. Rábavidék Nyomda, Körmend, 1943.) is ekkor jelent meg; igazi jó értelemben vett fanatikusként, egyfajta tiszti rendfokozatú Troppauer Hümérként néhány példányt visszavitt magával a frontra, és (el)adott belőlük tiszttársainak. Régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka 1943. január 29-én, a visszavonulás kellős közepén (igaz, már egy nyugodtabb időszakban) nem kis meglepetéssel írta naplójába, hogy

„Dr. Papp orvos századostól kaptam egy verses könyvet dedikálva, amelyik az Ő költeményeit tartalmazza, vettem még tőle kettőt (…) amiket szintén dedikált.”[4]

Bár hadseregek visszavonulásai során rengeteg akciófilmbe illő, csodálatos vagy éppen komikus jelenet játszódott le, minden bizonnyal kevés példa akad arra, hogy tisztek frissen megjelent, dedikált versesköteteket vásároljanak egyenesen a szerzőtől, aki egyben bajtársuk is. Szinte megelevenedik Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség című klasszikusának légiós költője, Troppauer Hümér, aki – legyen szó a legkeményebb csatáról is – egy tapodtat sem mozdult a versei nélkül. Ugyanakkor jó okunk van feltételezni, hogy dr. Papp százados nem részesítette regénybeli társához hasonló „rendreutasításban” a verseivel esetleg nem teljes mértékben elégedett hallgatóságot.

A hadosztály orvosának versét is lejegyző dr. Vámossy József is írt kisebb költeményeket üres óráiban. A visszaemlékezéseiben közölt kis költemény a frontélet egy másik árnyoldalát mutatja be. A folyamatos ellenséges tevékenység (pl. ólálkodó mesterlövészek) miatt a honvédek gyakorlatilag árkaikban és fedezékeikben éltek, amelyeket jóformán ételosztáskor, mise alatt vagy támadás esetén hagytak csak el. A föld alatti életmód a lélek mellett a testet is megviselte.

„Mélyen a föld alatt

Tán igényeim nagyok

Hogy arra is gondolok

Hogy a föld felett vagyok

Hogy egész nap járhatok

Hogy egész nap kint vagyok

Hogy ismét a magyar ég

Fölöttem rám ragyog.”[5]

A föld alatti élet mellett (nagyrészt annak következtében is) a katonáknak rengeteg gondjuk akadt a különféle élősködőkkel és rágcsálókkal. A rossz higiénés viszonyok miatt több esetben fordult elő tífusz (bár nagyobb járvány csak a visszavonulás káoszában tört ki), és egy dr. Viczián Antal által részletesen leírt lövészárok-betegség is felütötte a fejét. A bolhákkal és tetvekkel kapcsolatban Vécsey alezredes a lovaglónadrág előnyeiről (nehezebben megy bele a bolha, igaz nehezebben is jön ki) és a bőr petróleumos bedörzsöléséről írt; ez utóbbi ugyan elriasztotta az élősdieket, viszont könnyen okozott égési sebeket. Papp doktor egy egész verset szentelt az ízeltlábúaknak és rágcsálóknak, ami címe alapján – Féregország – bármilyen rock vagy punkzenekar albumán is megállná a helyét.

„A két körmöm bolhát bökdös

minden este tizenhármat.

Akkorák, hogy egy tücsökhöz

illenének hitespárnak.

Egércsapda a földpadlón,

nyomtatéka tégla, jó sok,

ez az esti egértaglóm,

mert ezek is félkilósok.

Üldögélek a fapadon,

Isten tudja, mire várok,

a legyeket aprítgatom,

míg jönnek a proletárok.

Boli erre, boli arra,

tetves emberformák kérnek

medicinát hetven bajra,

fene látott ennyi férget…!”[6]

Bár Vécsey alezredes is írt, nem is keveset, ő műfajilag a naplót, illetve a kemény, sokszor cinikus hangvételű jelentéseket választotta. Frontnaplójában a harci események rengeteg érdekességről is beszámolt, ezek egyike Prin Ferenc (35. gyalogezred) őrmester dala. Az őrmester, bár a háború végkimenetelét és a magyar revíziós politikát illetően (legalább is itt) bizakodóan nyilatkozott, érthetően hiányzott neki felesége/barátnője társasága, akivel csak levelezőlapon tarthatta a kapcsolatot.

„Orosz földön, kinn a vártán olvastam a leveled,

A levélben elolvastam a te édes nevedet,

Kató, Kató édes szívem, mikor látlak újra én

Ha legyőzzük itt a muszkát, a hazánk az visszatér

Könnybe borult a szemem az örömtől a nevedre

De ha látnám a két szemed, boldogságtól az én szívem repedne,

Lobogósan, pántlikásan a karomba zárlak én.

S újra nagy lesz Magyarország, büszke lesz ránk a nagyvilág,

Úgy mint rég.”

Mindenképp figyelemreméltó, hogy az ezredparancsnok rengeteg teendője mellett az őrmester által írt kis dal lejegyzésére is időt szakított. „Hamar leírtam ezt a dalt, ami itt született a Don mellett, nehogy az enyészeté legyen. Beküldtem a rádiónak egy pár ajánló sorral, de hát a mai protekciós világban, ki tudja mi lesz vele? Ha egy kis becsület van bennük, csak hozzák.”[7] A dal további sorsáról sajnos nincsenek információink, lehet, azóta is a rádió irattárának egy eldugott zugában porosodik (talán Náray Antal tudhatott róla többet), de lehet, el sem jutott a címzetthez, vagy éppen kellő protekció híján valamelyik iroda „alsó iktatójában” végezte. Arról is csak sejtéseink lehetnek, hogy mit jelenthetett az őrmesternek Vécsey alezredes ajánlása; egyrészt minden szerző örül, ha felfigyelnek írásaira (igen, e sorok írója is), másrészt reménykedhetett abban, hogy Katója egy nap meghallja az ő dalát a rádióban, ami azért ismerjük el, menő dolog. A kotta és a szöveg mindenesetre adott, így a nálam zeneileg műveltebbek rekonstruálhatják is a dalt!

A versek kidolgozottságát, stílusát persze érheti (néha jogos) kritika, az viszont tény, hogy maga az írás is nagyon jó hatással volt az ezzel foglalkozókra, nem beszélve a raj vagy szakasz-szinten tartott „felolvasóestekről”, amelyek a szórakoz(tat)ás mellett a közösségépítés feladatát is ellátták. A doni versek emellett kiváló forrásként is szolgálnak a katonák hangulatára vonatkozóan; mivel ezeket nem cenzúrázták (az ominózus télre vonatkozó jelzőt még a legvajszívűbb tiszt is kihúzta volna), sokkal jobban megismerhető a költeményeken keresztül hogy mi foglalkoztatta, mi bántotta a katonákat, és hogy ezekkel milyen módon próbáltak megbirkózni.

[1] Pihurik 182-183. o.

[2] Eredetileg Sanctus (latin), magyarul „Szent vagy”. Ének a római katolikus liturgiában.

[3] Vámossy 76. o.

[4] Vécsey napló, 1943. január 29.

[5] Vámossy 57. o.

[6] Papp 92.

[7] Vécsey napló, 1942. november 4.

Forrás:

Papp Pál: Versek a Don partjáról, Rábavidéki Nyomda 1943.

Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból 1942-1943, Napvilág Kiadó, Budapest, 2007.

Vámossy József: Emlékeim a 2. magyar hadseregről, Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy/2809

Vécsey Béla: Doni Frontnapló Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy/2622

A nyitóképen a 35. gyalogezred „vezérgéppuskája” 1942/43 telén. Vécsey László gyűjteményéből.