„(…) maradjon csak az árulónak az egész nép megvetése” – egy vadászgépes dezertálás margójára

Korbban már írtunk arról, hogy többen kísérelték meg „függőlegesen átkarolni” a vasfüggönyt, vagyis légi úton átjutni a hidegháború egyik jelképévé vált határzáron. 1956 nyarán egy polgári gép eltérítésével többen sikerrel jártak, pár nappal a forradalom kitörése előtt azonban tragédiába torkollott a gépeltérítési kísérlet. A civilek mellett több katonai pilóta, illetve repülőműszaki katona is ezt az utat választotta. 1969-ben és 1970-ben, néhány hónapos eltéréssel két pilóta is Olaszországba menekült MiG-15-ös vadászgéppel. Mi most a második esetet járjuk körül, néhány korabeli újságcikk segítségével.

A vadászrepülővel dezertálók esetében súlyosbító körülménynek számított, hogy ilyen esetekben az értékes haditechnika – legyen bármilyen elavult is – az „imperialisták” kezére került, bár a gépeket mindkét dezertálás után visszaadták az olaszok. Ráadásul az ekkor már igencsak elavult 15-ösök a koreai háború óta ismertek voltak a NATO (főleg az amerikaiak számára, akik maguk is repülték a típus pár példányát) szakértői előtt. Ennek ellenére a szökések nagy blamázst jelentettek Magyarországnak, illetve az egész szocialista tömbnek, ahol saját bevallásuk szerint gőzerővel munkálkodnak a földi paradicsom létrehozásán és minden mutató szerint meghaladták a nyugati államokat.

Előkészületek felszállás előtt (Kurilla Tibor gyűjteménye)

1969. augusztus 14-én gyakorlórepülésre szállt fel egy négygépes MiG-15-ösökből álló kötelék, amelyből nem sokkal később kivált Bíró József őrnagy, aki ezt követően Olaszország felé vette az irányt. Az őrnagy, aki 20 éve szolgált a légierőnél, pontosan tisztában volt azzal, hogy ha 500 méter alatt repül, a légvédelemnek szinte esélye sincs megakadályozni szökését, abban pedig bízhatott, hogy a NATO-gépek előtt valahogy „igazolni” tudja magát és szándékait. Végül is az olaszok sem vették észre, így minden feltűnés nélkül landolhatott az Udine közelében lévő Osappo repterén, a rövid pálya miatt azonban túlfutott, és gépe kigyulladt, de ő kisebb sérülésekkel megúszta. Miután kerítettek valakit, aki értette is, amit mond, azonnal politikai menedékjogot kért, majd a Trieszti menekülttáborba került. Itt többször megpróbálták meggyilkolni, a végén már testőrök vigyáztak rá, majd az amerikai és az izraeli légierő is megkörnyékezte, hogy segítsen pilótáik kiképzésében, de mindkét esetben nemet mondott. Bíró József végül Kanadában telepedett le, ahol eleinte alkalmi munkákat vállalt, majd repülőoktató lett, és csak a rendszerváltás után tért haza, amikor is rehabilitálták. A hivatalos indoklás szerint szétesett családi élete és mellőzöttség-érzete miatt döntött a dezertálás mellett. Távollétében halálra ítélték, ami 1970. február 11-én lett jogerős. A kedélyek jóformán még le sem csillapodtak, amikor két hónappal később Zoboki Sándor főhadnagy egy MiG-15-össel szintén nyugat felé vette az irányt…

nepszabo700409_8
Rövidhír 1970. április 9-ről

1970. április 7-én Taszárról szállt fel egy kötelék, de a repülésről egy gép nem tért vissza. Zoboki hadnagy ugyanis szintén mélyrepülésben előbb Jugoszlávia felé vette az irányt, majd az Alpok vonalát követve Risano kis repterén szállt le, és nyugodtan dohányozva fogadta a kissé meglepett földi személyzetet. Őt is halálra ítélték (1970. július 13.), de amíg Bíró József esetét igyekeztek elhallgatni, Zoboki főhadnagy cselekménye nagy sajtóvisszhangot kapott. A rendszerváltás után őt is rehabilitálták, bár ezt már nem érhette meg: egy síbalesetben vesztette életét Ausztriában. Fél éven belül két dezertálás, mindkettő vadászgéppel, ráadásul kiválóan képzett, a haderőn belül is elitnek számító vadászpilóták hagyták el az országot. Az állami és katonai vezetést érthető módon sokkolták az események, főleg, hogy egyik pilótánál sem tudtak semmilyen „gyanús jelet” – osztályidegen származás, rendszerellenes kijelentések – sem felfedezni. Ez a sokkhatás sarkalhatta Szabó Lászlót, hogy a Népszabadság 1970. április 10-i számában Az áruló sorsa címmel dörgedelmes kirohanást intézzen a dezertált pilóta ellen.

„Zoboki Sándor 25 éves repülő főhadnagy — amint ezt tegnapi lapunkban közöltük — hazaárulást követett el: gépével elhagyta az ország légterét és Olaszországba repült. Mit is mondhat erre a hazaszerető ember? Megveti az árulót, aki nemcsak katonai esküjét szegte meg, hanem az egyszerű hazafiúi becsületet is a sárba tiporta. A hazaáruló „bére” mindig is a megvetés volt. Nemcsak azok részéről, akik szeretik és sajátjuknak érzik ezt a hazát, osztoznak örömeiben és gondjaiban, élnek a hazafiság Vörösmarty-fogalmazta erkölcsi törvénye szerint, hanem a túloldalról, azoktól is, akik látszólag örömmel fogadják kegyeikbe az árulót. Mert előbb-utóbb — ha ki sem mondják — ott is erkölcsi megvetés a része az emberi hitványságnak. Sok példa van erre a múltból, a jelenből.”

A felháborodás egyrészt érthető, a hazaárulókért (a haza államformájától, berendezkedésétől függetlenül) nem igazán szoktak lelkesedni; a bűncselekmény ma is szerepel minden ország jogrendszerében, és büntetése is elég súlyos szokott lenni. Ugyanakkor mégis adja magát a kérdés, hogy a főhadnagy (és Bíró őrnagy) tette valóban árulásnak számított-e (a szó nem jogászi értelmében)? Általában más megítélés alá esik, ha valaki egy diktatúrából szökik meg (ez amúgy is gyakoribb), illetve akkor is, ha pénzért árulja el hazáját. Előbbi esetben ugyanakkor adódik a kérdés, hogy vajon az-e az áruló, aki elhagyta az országot, vagy az, aki maradt. Persze ez sem fekete és fehér: a száguldó őrnagy, Puskás Ferenc jogi értelemben szintén dezertált, de őt nem szokták árulóként emlegetni, ahogy mondjuk az itthon maradt Papp Lacit sem. (Személyes véleményem szerint egyikük sem az.) Ahogy látjuk, a kérdéskör igen bonyolult és szövevényes, főleg, ha a törvény betűjén túli nézőpontokat is belevesszük az elemzésre. Választ, ha van egyáltalán, nem ez a poszt ad majd, mi most csak felvetettünk pár aspektust. Na de vissza a cikkhez!

„A fiatal pilóta — ki tudja, miféle biztatásra, milyen ígéret birtokában, minek a reményében — árulóvá lett! A legaljasabb módon, szolgálat közben cserben hagyta népét, hazáját, itthagyta családját és mindazokat, akiknek az erőfeszítései mellett tanulhatott. Akik a legkorszerűbb, nagyon drága repülési eszközöket biztosították a számára, hogy magasan képzett pilóta lehessen. Nincs és nem lehet mentség a hazaárulásra, az ilyesmit, nemzeti becsületünkre kényesen vigyázva, soha nem is bocsáthatjuk meg!”

nsz19700718
A Népszava híre Zoboki főhadnagy halálos ítéletéről

Ez a rövid részlet is több érdekességet tartalmaz: felmerül egyrészt a drága repülőeszköz, ugyanakkor 1970-ben egy MiG-15-ösöre azt állítani, hogy élvonalbeli technika, egy kicsit erős húzás. Az is érdekes, hogy a cikkben fel sem merül – fel sem merülhetett – hogy a pilóta saját elhatározásából – öntevékenyen – döntött a dobbantás mellett, hanem döntése mögött egyből valamiféle felbujtót keresnek. Ne feledjük, a hivatalos álláspont szerint a szocialista rendszernél jobbat keresve sem lehetett találni, így biztos valaki megtévesztette a fiatal tisztet, aki bedőlt a hangzatos ígéreteknek. Zoboki döntése hátterében kizárt, hogy békaemberek vagy valaki más állhatott, a főhadnagy mellőzve érezte magát.

„Az áruló volt munkatársai nyilván keresik-kutatják most az emberi hitványság okait, a bűnös cselekedet mozgatórugóit, s kicsit önváddal is illetik magukat, mit tehettek volna ellene — idejében. Ez mindig is úgy volt, hogy a tisztességes emberek nagyobb lelkiismeret-furdalást éreznek a környezetükben történtekért, mint azok, akik bűnös lépésre szánták magukat. Pedig hát aljaemberek mindenütt akadhatnak; maradjon csak az árulónak az egész nép megvetése. Sőt, késztessen bennünket még inkább arra, hogy tovább erősítsük egész fiatalságunkban a hazafiság szent és semmivel nem pótolható érzését, a nemzeti önbecsülést, a fiatalok politikai öntudatát, kommunista eszmeiségét.”

Az elavulóban lévő MiG-15 „Sas” a 70-es években: ekkor már inkább kiképzésre és időjárás-felderítésre használták

Az biztos, hogy a pilóták körében sokáig téma lehetett a két dezertálás, és sokan – és nem csak hithű kommunisták – elítélték az őrnagy és a főhadnagy tettét, de az is biztos, hogy az esetek sok álmatlan órát okoztak a katonai és politikai vezetőknek is, akik rosszabb pillanataikban századkötelékben dezertáló pilóták rémképét láthatták maguk előtt. A pilóták összetartó, zárt közösségében, főleg a szűkebb bajtársi körben nagy törést jelentett egy tag kiesése, pláne ha az ilyen körülmények között történt. Külön említésre érdemes a „nép megvetése” kitétel, amely egybevág a honvédeskü záró passzusával;

„Ha pedig eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”

Ami még érdekes, az a hazafiság, a nemzeti érzés és a köztudottan internacionalista kommunista eszmeiség „közös nevezőre” hozása, ami szintén nem számított ritkaságnak; elég csak arra gondolni, hogy 1941-ben Sztálin Oroszország Anyácska megvédésére szólította katonáit, és a hagyományosan „nemzetinek” tekintett ortodox egyház is kivette részét a háborúból. A cikk végére azért jut egy kis dicséret is a Néphadseregnek azzal a kitétellel, hogy egyes esetekből nem ildomos általános következtetéseket levonni.

Risano reptere napjainkban

„Mert néphadseregünk (sic!) egységei nemcsak a pozitív emberi jellemvonások — a helytállás, a munkaszeretet, az önfeláldozás, a bajtársiasság —, hanem a politikai ismeretszerzés, a szocialista öntudat fejlesztésének nagyszerű iskolái. Bizton hisszük, hogy a néphez hű fiatalok százezreit nevelik a jövőben is. Ezért a volt főhadnagy alávaló cselekedete — minden megvetésünkkel egyetemben — legyen tanulság arra, hogy politikailag tudatosan nevelni mindennapos feladat az életben, legyen bár egyszerű munkahelyről vagy a haza védelmét ellátó fegyveres egységről szó!”

Itt a politikai nevelés fontosságát érdemes kiemelni, ugyanis ez volt a korszak csodaszere, amelyet minden hasonló esetben elővettek. Egy korábbi kutatásom során több öngyilkosságot elkövetett határőr iratanyagát is áttanulmányoztam, amelyekben mind szerepel a politikai munka és nevelés hangsúlyozása, bár minden bizonnyal egy jó, megértő parancsnok (vagy akár politikai helyettes is) és erős bajtársi közösség több segítséget adhatott. A cikk másik érdekessége maga az utóhatás volt; a megjelenés idején zajlott Zoboki főhadnagy kiadatási ügye, és az írás megjelenése után az amúgy sem túl együttműködő olaszok megbizonyosodhattak arról, hogy nem lenne jó ötlet kiadni a tisztet.

1

Bár a két vadászgépes dezertálás (illetve minden, a fegyveres erők kötelékéhez köthető ilyen eset) nagy jelentőséggel bírt – a nyugati országok számára is – megállapítható, hogy katonák és határőrök elenyésző számban kíséreltek csak meg szökést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy pusztán beosztásuk miatt neheztelnünk kellene rájuk (és akkor a sorállománnyal kapcsolatos kérdéskört még meg se nyitottuk), és azt sem, hogy így kellene tennünk azokkal, akik politikai-családi vagy egyéb okokból úgy döntöttek, hogy inkább elhagyják az országot.

Lelkes repülőbarátok hatalmas munkával újra repülőképessé tettek egy UTI (oktató) MiG-15-öst, ami sajnos negyedik felszállása során, 2011 júliusában összetört

HA TETSZETT A CIKK, KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!


Források

Népszava 1970. július 18.

Népszabadság 1970. április 9.

Szabó László: Az áruló sorsa Népszabadság, 1970. április 10.

A nyitóképen: a Magyar Légierő egy MiG-15 típusú vadászrepülőgépe

Facebook Kommentek