Hogyan cserélte le a milánói fejedelem öregecskedő feleségét?

A középkori olasz városállamok, és kisebb fejedelemségek megannyi családi drámának lehettek a tanúi. Milánót sem kerülték el ezek az események, így a Visconti család története is bővelkedett abban, hogy időnként felvillantsa az emberi természet árnyoldalait. Történetünk főszereplői a két utolsó Visconti herceg Milánó élén. Egyikük, Gian Maria arról volt nevezetes, hogy emberevésre kiképzett kutyákat tartott, és nem mellesleg börtönbe záratta és megölette a saját édesanyját. Az öccse, Filippo Maria sem volt különb, érzékenyen érintette saját csúnyasága, de az őt támogató zsoldosvezérnek tett ígéretéhez híven elvette annak özvegyét, aki nagyjából húsz évvel volt idősebb nála. Milánó ura azonban néhány évvel később megbánta a döntését, és elhatározta, hogy megszabadul tőle. Erre pedig már akkor is a szieszta volt a legalkalmasabb időpont.

Milánó és a Viscontiak

A Frank Birodalom széthullása után Itáliában fokozatosan a városok kezébe került a hatalom. Milánó, bár a késő római korban még a birodalom fővárosa is volt, eleinte háttérbe szorult a közeli Paviával szemben, de utóbb mégis Milánó vált a fontosabb központtá (többek között annak is köszönhetően, hogy a honfoglaló magyarok kirabolták). A Visconti család uralmának kezdetét 1277-től szokták számolni, amikor is Ottone Visconti, Milánó érseke legyőzte a rivális della Torre családot, és megalapozta dinasztiája uralmát. Unokaöccse, Matteo Visconti követte őt, bár nyolc évre mégis kénytelen volt átadni az uralmat a della Torréknak, amikor a császárság és a pápaság viszályában az átmenetileg meggyengülő császárok mellé állt. Miután visszaszerezte Milánót, a Viscontiak nem engedték ki többet a kezük közül. Hol Milánó érsekeként, hol pedig birodalmi helytartóként (de lényegében teljesen függetlenül a császároktól) irányították a várost.

1354-ben meghalt Matteo Visconti érsek, a fent említett Matteónak a fia, aki vezette Milánót. Testvérének a fiai, II. Matteo, II. Galeazzo és Bernabo Visconti úgy döntöttek, hogy megosztják egymás között a város feletti hatalmat, ahelyett, hogy nyíltan és látványosan egymásnak estek volna. Persze ott, ahol hárman uralkodnak egy városban, hamar feledésbe merülnek az ehhez hasonló egyezségek, így II. Matteo egy vacsora elköltése után jobblétre szenderült. Az általános vélekedés szerint a testvérei mérgezték meg.

Galeazzo és Bernabo megosztották a várost. Előbbi arra törekedett, hogy megerősítse a Viscontiak befolyását, így elérte, hogy IV. Károly császár megerősítse a testvérek helytartói címét, (ebben segített az a  százötvenezer forint, amit a császár a milánóiaktól kapott). Galeazzo ezután elfoglalta a közeli Paviát, és Lombardia nyugati felét kormányozva arra törekedett, hogy a pápasággal szemben a császár oldalára húzva kormányozzon. Egészsége miatt aggódva Milánó helyett élete vége felé Paviából kormányozta birtokait.

Bernabo, a testvére szintén a pápasággal szemben politizált, elfoglalta például Bolognát, amit később nem volt hajlandó visszaadni az egyházfőnek, úgyhogy 1363-ban kiátkozták. A pápákkal való konfliktusa később sem hagyott alább. 1373-ban két pápai küldött érkezett a városba a kiátkozási okmányaikkal. Bernabo annyira felmérgelte magát az eseten, hogy bezáratta a pápai követeket, és addig nem engedte szabadon őket, amíg meg nem ették a kiátkozásról szóló pergament a pecséttel együtt. Bernabo feleségül vette Beatrice Regina della Scalát, akinek a családja ebben az időben több várost birtokolt Észak-Itáliában, így Veronát, Parmát, Luccát és Bresciát is. Házasságukból 17 gyermek született. Bernabo azért a feleségén kívül mások ágyát is szívesen látogatta, további négy szeretőjétől 13 gyermeke született.

Galeazzo 1378-ban meghalt, és a fia, Gian Galeazzo örökölte az uralma alatt álló területeket. Gian Galeazzo 1360-ban elvette II. János francia király lányát, Izabellát. Négy gyermekük született, de csak Valentina Visconti érte meg a felnőtt kort. Izabella gyermekszülésben meghalt 1373-ban, úgyhogy a családi kötelékeket erősítendő Gian Galeazzo elvette az unokatestvérét, Bernabo lányát, Caterina Viscontit. Gian Galeazzo és Bernabo között a viszony egy darabig kiegyensúlyozottnak tűnt, de nagybátyja egyre inkább kezdte elveszteni a kontrollt. Azokra, akik nem hajoltak meg előtte, súlyos büntetést szabott ki, és nem tűrte azt sem, hogy felbosszantsák. Az adóemelései és az önkényeskedései megtépázták a népszerűségét a milánóiak körében. Gian Galeazzo, félve a nagybátyjától, úgy döntött, hogy leszámol annak hatalmával. Úgy tett, mintha zarándokútra indulna, és Milánó falain kívülre invitálta a nagybátyját, de ott lefogatta, és rács mögé dugta, míg emberei elfoglalták Milánó stratégiai fontosságú pontjait. Bernabo néhány hónappal később meghalt a börtönében, vélhetően megmérgezték.

Gian Galeazzo uralkodása alatt a Viscontiak tovább erősödtek. Kiűzte a Scala-családot Veronából, és elfoglalta Trevisót,Vicenzát és Paduát. Milánóban ő volt az első, aki adminisztratív reformjaival egy modernebb bürokráciát teremtett meg, különös tekintettel a kezében lévő területek bevételeinek újfajta könyvelésével. 1395-ben IV. Vencel német király milánói hercegi címet adományozott neki, cserébe Visconti támogatásáért a Német-római Birodalom itáliai ügyeiben. Emellett persze a milánóiak által adott százezer aranyforint is megkönnyítette Vencel számára a döntés meghozatalát.

Milánó hercegei

Gian Galeazzo legfőbb politikai törekvése az volt, hogy Észak-Itáliát egyetlen uralkodó keze alatt egyesítse, újraélesztendő a lombardok királyságát. Ez majdnem sikerült neki. Bologna volt az egyik város, amely dacolt vele, a másik pedig Firenze. A bolognaiakat 1402-ben legyőzte Casaleccihónál, ám Firenze ekkoriban Milánóhoz hasonlóan gazdag városnak számított, így az egymás elleni háborúkra őrületes összegeket költöttek el. Ezen a téren ekkoriban Firenze maradt alul, a polgárai sokkal nehezebben bírták a megemelt adókat. Gian Galeazzo nem sokáig élvezhette sikerét: 1402 augusztusában egy seregszemlén lázat kapott, és alig egy hónappal később meghalt. Caterina Viscontitól két fia maradt hátra: Gian Maria Visconti és Filippo Maria Visconti.

Gian Maria örökölte a hercegi címet, de a családban már korábban megfigyelhető paranoia úgy tűnik nem hagyta érintetlenül. A források szerint kegyetlen természetű volt. Szerette a vadászatokat, de egy idő után unta őket, úgyhogy a kutyáit emberek levadászására és lemészárlására képezte ki. Apja birodalma hamar elkezdett recsegni-ropogni az uralkodása alatt, és Milánóban különböző frakciók alakultak ki, amelyek a saját érdekeik szerint rángatták ide-oda az ifjú fejedelmet. A legbefolyásosabbak egyike Facino Cane condottierre volt, aki leginkább erőszakosságával és a zsoldoscsapatával érintett területek hatékony lerablásával vívta ki magának a hírnevet. Cane korábban a Scaláknak és Montferrat urának is szolgált, de Gian Galeazzo halála után Milánónak ajánlotta fel szolgálatait. Facino Cane befolyása villámsebesen nőtt, és nemcsak hatalmas földeket, hanem kisebb városok, így Novara, Piacenza és Pavia is az övé lett.

Gian Maria ezalatt igen hamar megutáltatta magát a milánóiakkal. Mialatt tartott a háború, 1409-ben zavargás tört ki Milánóban, de Gian Maria a katonáival szétverette a tüntetést, sőt, azt is megtiltotta, hogy a háború és a béke szavakat használják a városban, akasztófával fenyegetve meg a rendelkezés megszegőit. Milánó klerikusainak pedig megtiltotta, hogy misét mondjanak a békéért. Caterina Visconti régenssége erre az időre már véget ért: 1404-ben letartóztatták, mert a riválisai elhitették Gian Mariával, hogy az anyja ellene fog törni. Caterina Viscontit a monzai várba zárták, ahol vagy pestis, vagy méreg végzett vele két hónappal később.

A milánóiak haragját azonban már a hercegük sem úszta meg. Mivel Facino Cane Paviában feküdt betegen, ezért az összeesküvők lecsaptak Gian Mariára, a San Gottardo templom előtt megtámadták és megölték. Mivel gyermeke nem született, ezért az öccse, Filippo Maria Visconti követte őt a hercegi székben.

Az öregecskedő feleség

Filippo Maria Visconti 1412-ben lett Milánó ura, és rögtön egy elég kétséges üzenetet kapott a haldokló zsoldosvezértől, ugyanis az nagyon szerette volna, ha elveszi feleségül a leendő özvegyét, Beatricét. Diszkréten arra is utalt, hogy az asszony elég sok mindent fog megörökölni tőle, és hát a város ura ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, no meg azt sem, hogy esetleg ártana a fiatal Filippo presztízsének, ha Beatrice egyedül maradna. Eberhard Windecke a Zsigmond királyról szóló opuszában így számol be az ezután történtekről:

„Tudnod kell, hogy abban az időben, amikor Zsigmond király követei – ahogyan azt fentebb elbeszéltem – Milánóban tartózkodtak, a város urának volt egy felesége, kinek korábbi férjét Facino Canénak hívták. Ez az ember Milánóban és környékén igen nagy hatalomra tett szert. Midőn a halál közelségét érezte, azt javasolta Milánó urának, vegye nőül az ő feleségét, ha pedig ezt nem tenné meg, bizonyosan elveszíti tekintélyét a város és a környék felett, mivel annak lakói az asszonyt igen nagyra tartják, személyét csak dicsérő szavakkal illetik. Így tehát, mikor Facino Cane meghalt, Milánó ura nőül vette az asszonyt anélkül, hogy szerette volna, mivel az úrnak, ahogy azt a szóbeszéd tartotta, s később bizonyosságot nyert, egy ifjú volt a szeretője. Amikor Zsigmond király tanácsosai Milánóban voltak, ahogy azt sokan mondogatták, egyezségre léptek az asszonnyal. A Konstanzban megválasztott V. Márton pápa, aki éppen Pavia felé tartott, akkor érkezett meg Milánóba, amikor a tanácsosok elhagyták a várost.

A szentatya bevonulásakor Milánó ura olyan haragra gerjedt, hogy egy Carmagnola nevű férfival elszedette felesége összes ékszerét, és azokat magához vette. Mindezek után Milánó és Pavia között félúton az egyik várban nejének fejét vétette anélkül, hogy bárki is tudta volna, miért avagy mivel érdemelte ki ezt az asszony. Bár az emberek azt beszélték, a nő mindig is kifogásolta férje fiúk iránti erős vonzalmát, s egyszer így beszélt hozzá: „Kedves uram, mivel te nem szeretsz engem, ezért zárdába vonulok, és azt vehetsz magad mellé, aki számodra leginkább tetsző, ez az én utolsó akaratom.” Sajnos, mielőtt ez bekövetkezhetett volna, meg kellett halnia.

Mások pedig úgy tartották, hogy amikor az asszony és a római király kiegyeztek egymással, a nő túl engedékenynek bizonyult. A milánói úr országában pedig senki sem beszélhetett az ügyről, aki megtette, azzal szemben úgy lépett fel, mintha más gaztettet követett volna el.” (Skorka Renáta fordítása)

Néhány részlet persze kimaradt Eberhard krónikájának feljegyzéseiből. Hogy a milánói nép ne lázadjon fel, és ne törjenek ki zavargások a hercegné lefogása miatt, Filippo Maria 1418. augusztus 23-án ebédidőben lezáratta a város kapuit. Beatricét a városon kívül található binascói várba csalta, majd ott lefogatta két szolgálólányával és a trubadúrjával együtt. A vád természetesen házasságtörés volt. A két szolgáló némi tortúra után bevallotta, hogy látták az úrnőjüket és Michele Orombellit az előbbinek az ágyában, mégpedig úgy, hogy a hercegné a trubadúr ölében ült, miközben amaz lanton játszott. Ezek után természetesen a zenésznek sem volt más választása, minthogy bevallja a bűneit, de a vallomását neki is némi kínzószerszámos rásegítéssel olajozták meg. Beatrice sem úszta meg, őt a vallatás keretében alaposan megostorozták, de a többiekkel ellentétben tagadta a vádakat. Ez azonban nem mentette meg őt, mert a Filippo Maria Visconti kezében (és zsebében) lévő bírónak a többi vallomás is elég volt ahhoz, hogy kimondja a halálos ítéletet. Beatricét három társával együtt 1418. szeptember 13-án lefejezték.

A középkorban sem feltétlenül megszokott leszámolás sokak fantáziáját megmozgatta, mint azt a fentebbi forrásból is láthattuk. Később Vincenzo Bellini egy kétfelvonásos operát is írt Beatrice di Tenda címen a milánói hercegné és Michele Orombello tragikus szerelméről. Manapság kissé másképpen látják a történészek az esetet. A nyilvánvalóan hamis házasságtörési vád mellett a főszempontot a legtöbben abban látták, hogy Filippo Maria egyszerűen fiúutódot akart magának, és ezt a 46 éves Beatrice nem volt képes megadni neki. Az újabb kutatások viszont rámutattak arra, hogy Beatrice korántsem volt az az ártatlan áldozat, mint aminek hisszük: felvette a kapcsolatot Zsigmonddal, aki ebben az időben Itáliában járt, és a férje ellen szervezkedett, felhasználva a Pacino Cane által ráhagyott vagyont. A családjához hasonlóan erősen paranoid milánói hercegnek pedig alighanem ennek a töredéke is elég volt ahhoz, hogy végezzen a feleségével.

A Visconti-uralom vége

Bármi is volt Filippo Maria Visconti célja a felesége eltávolításával, annyi bizonyos, hogy a dinasztiáját nem tudta megmenteni. Bár tíz évvel Beatrice kivégzése után megházasodott és elvette Savoyai Máriát, nem született gyermekük. Mária 19 évvel volt fiatalabb Filippo Maria Viscontinál. A milánói herceg homoszexualitására való nyílt utalások alighanem csak a középkori krónikások szokásos túlzásai körébe utalhatóak. Filippo Maria Visconti ugyanis nem igen engedett magához közel senkit, mivel rondának tartotta magát, az egyetlen, aki meg tudta lágyítani a szívét Agnese del Maino volt, akit állítólag Savoyai Mária előtt egy évvel titokban elvett. Egyetlen lányuk született, Bianca Maria Visconti.

Filippo Maria Visconti 35 évig uralkodott Milánóban, és bár kifejezetten nehéz időket is megélt, az olyan zsoldosvezérei segítségével, mint Francesco Bussola, Niccoló Piccinino, és Francesco Sforza segítségével túllendült a válságos időszakokon. Francesco Sforza még abban a megtiszteltetésben is részesült, hogy elvehette Bianca Maria Viscontit. Filippo Maria Visconti 1447-es halálát követően egy rövid köztársasági periódus után 1450-től kezdve Francesco Sforza került Milánó élére, és a családja csaknem egy évszázadon keresztül meg is őrizte hatalmát.

Felhasznált forrás:

Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. Fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Skorka Renáta. Budapest, 2008. MTA Történettudományi Intézete. 81. o.

A nyitóképen Bernabo Visconti lovasszobra a Castello Sforescóban