Cigány munkások a borsodi nehéziparban az 1950-60-as években

Már-már közhely számba megy, és egyfajta nosztalgia övezi, hogy a Kádár-korszakban sikerült elérni a cigányság szinte teljes foglalkoztatottságát, vagyis az úgynevezett „cigánykérdést” illetően nincs lehetetlen. Az igazsághoz az is hozzátartozik, és hozzá is teszik sokan, hogy ugyanebben az időszakban viszont a „gyáron belüli munkanélküliség” is komoly méreteket öltött. A cigányság nehéziparba történő betagozásának azonban korántsem ez volt az egyetlen árnyoldala, melyet Borsod-Abaúj-Zemplén megye példáján kívánok bemutatni. A választott megye két szempontból is meghatározó a témát illetően, egyrészt ebben a megyében volt már a szocialista korszak hajnalán a legmagasabb a cigányság száma, másrészt a nehézipar fellegváraként magasztalták a vizsgált időszakban.

A II. világháborút követően a több tízezeri főre becsült borsodi cigányság a földosztásból nagyrészt kimaradvaii az azt megelőző évtizedekhez hasonlóan továbbra is a napszámos munka esetlegességéből és a hagyományos cigány mesterségekből biztosítottaiii szegényes megélhetését. A hatalomátvételt követően az erőszakos kollektivizálás eredményeként gombamódra szaporodó termelőszövetkezetekbe föld híján és a nem cigány lakosság helyenkénti ellenállása miatt nem tudtak bekapcsolódni. Azonban a világháború utáni újjáépítés láz, valamint a „vas és acél országának” délibábja számos munkalehetőséget biztosított az országban. Az észak-magyarországi megye mint a nehézipar, a vegyipar és a bányászat fellegvára – csak néhány emblematikus vállalatot felelevenítve: Diósgyőri Gépgyár, Borsodi Vegyi Kombinát, Lenin Kohászati Művekiv – feneketlen kútként még a szomszédos megyékből is nyelte magába a munkaerőt.v A korábbi évtizedeket már-már meghazudtolva a cigányság munkaerejéért megindult a verseny, mellyel párhuzamosan a munkára kényszerítésre is jelentős hangsúlyt helyeztek. Azonban az új államberendezkedés a korábbi évtizedekkel szemben nemcsak a „kóborcigányokra” meresztgette rosszalló tekintetét,vi hanem az olyan cigányokra is, akik nem rendelkeztek bejelentett, állandó munkahellyel.Vagyis a borsodi cigányság közel háromnegyede „közveszélyes munkakerülőnek” számított. Az 1950-es évek második felére az ipar mindinkább kezdte felszívni a cigányokat, ezáltal egy nehezen körvonalazható hármas tagozódás ment végbe a cigányságon belül. A cigány családok közel felében legalább a férfi rendelkezett állandó munkaviszonnyal. A nők esetében ennek töredékéről lehetett csak ugyanezt elmondani. A megyei vezetés az imént említett csoportról viszonylag kedvezően nyilatkozott:

A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek rendezettebb körülmények között élnek, házuk, életmódjuk, öltözködésük többnyire megfelel szocialista életünk követelményeinek. A rendszeresen foglalkoztatottak közül inkább a fiatalokkal van baj, akik szívesen öltözködnek és táncolnak jampecosan.”vii

A cigányságnak egy másik csoportja idényjellegű, alkalmi munkát vállalt, vagy gyakran változtatta a munkahelyét. A „vándor madarak”viii egy része az ő soraikból repült ki, és ezzel párhuzamosan a hagyományos cigány megélhetési formákból is szert tettek némi jövedelemre: vályogvetés, vándoriparos, gyékényfonás, kosárfonás, zenélés, gyógynövény-, gomba-, szamóca-, csipkebogyó-, tollgyűjtés. A harmadik csoportot azok alkották, akiknek kizárólag az imént felsoroltak képezték a megélhetésüket, vagyis még időlegesen sem dolgoztak hivatalos keretek között. A megyében egyes vezető funkcionáriusok a cigányság feltételezett habitusát figyelembe véve a „szocialista humanizmussal” eltelve sokszor a hagyományos megélhetési formák keretek közé szorításában, vagy a könnyebb munkabiztosításában látták a megoldást:

Nem minden cigány szokja meg egyformán az üzem munkafegyelmét. Ebből kiindulva, olyan munkaalkalmat kell találni, ahol a fegyelem nem annyira szigorú és a keresetük szorgalmuk függvénye lenne. Ilyen foglalkozás lenne a Kosárfonó szövetkezet.ix

Lehetőleg, olyan munkahelyet kellene részükre biztosítani, ahol először könnyebb munkával, majd később pedig a nehezebb fizikai munkába bevonva őket keresetükből tartanák fenn családjukat. Ilyen munkahely részükre építőipari vállalatoknál segédmunkásként, a mezőgazdasági munkák megkezdésével pedig Állami gazdaságokban növényápolási munkákra lehetne alkalmazni.”x

Meg kell állapítani, hogy az illetékes társadalmi és gazdasági szervek nem vették figyelembe ez idáig minden esetben a cigányok hagyományait, igényeit. A cigányember – a jó szokásainál és hagyományainál fogva – szívesebben zenével, vályogvetéssel és kosárfonással, a cigánynők pedig gyűjtögetéssel foglalkoznak szívesebben.”xi

Borsodi Vegyi Kombinát (ma BorsodChem).
Borsodi Vegyi Kombinát, 1967 (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/Fortepan)

Az 1950-es második felében a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége nemcsak a javaslatok szintjén, hanem ténylegesen hozott létre cigány szegkovács kisipari termelőszövetkezeteket.xii Azonban az ilyen irányú elképzeléseket és kezdeményezéseket a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1961-es párthatározatában egyenesen „károsnak” minősítette. Tehát nem maradt más út a cigányság előtt, minthogy az erőltetett iparosítás szívó hatásának engedjen, hogy – döntően segédmunkásként – betagozódjon az üzemek világába, és felszálljon a „fekete vonatokra”. A legfelsőbb akarat ellenére a cigányság foglalkoztatása korántsem haladt a „kockás papíron” eltervezettek szerint. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a cigányság foglalkoztatása számos nehézségbe ütközött, melyek közül mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy a gyárak részéről a cigánysággal szemben a fogadókészség – vélt, vagy valós tapasztalatok miatt – a legkevésbé sem volt szívélyesnek mondható:

Gyakorta halljuk, a vállalat, az üzemvezető nem hajlandóak alkalmazni, hivatkozva a terv teljesítésére stb. Mások azzal mentegetőznek, hogy a dolgozók elutasítják a cigányokkal való együttműködést. Sokan arra hivatkoznak, hogy korábban már próbálkoztak velük, de meglógnak, vagy nem dolgoznak, vagy a társadalmi tulajdont nem becsülik. Magától értetődő, hogy mindenekelőtt ezeket a szemléleteket kell felszámolni, mert e nélkül a cigányok elhelyezése nem lehetséges.”xiii

Hasonló jelenséggel lehetett szembesülni a cigány gyermekek beiskolázása és a cigánytelepek felszámolása terén. Számos településen a nem cigány szülők mereven elhatárolódtak sokszor már csak annak a gondolatától is, hogy gyermekük egy padban, osztályban üljön cigány tanulókkal. Döntően arra hivatkoztak, hogy gyermekeik elkapják a tetűt, vagy eltanulják a csúnya szavakat. A falvakban a cigány lakosság nem cigány lakosság közé költözése pedig végképp felháborodást váltott ki. Tehát a hagyományos együttélési sémák mindinkább felborulni látszottak, a központi határozatok miatt pedig a cigányok az életnek mind több színterén jelentek meg: munkahelyeken, az iskolákban, a lakóhelyeken. Ez azonban sok esetben nem élvezte  a nem cigány lakosság egyetértését, támogatását.xiv Azonban a párthatározatban lefektetett elveknek zokszó nélkül eleget kellett tenni, ezért a Megyei Tanács rögvest „megtalálta” a probléma legkézenfekvőbb megoldását. Egyszerűen utasította az illetékes szerveket és üzemeket hogy a cigányokat fel kell venni, ha tetszik, ha nem:

Az illetékes tanácsi szakosztályok utasítsák a felügyeletük alá tartozó vállalatokat, hogy a munkára jelentkező, vagy hozzájuk irányított cigányokat a párthatározat szellemében fogadják. Általában szakosztályok tegyenek intézkedéseket annak érdekében, hogy a vállaltok vezetőségének szemlélete a cigánysággal szemben alapvetően megváltozzék. […] A Végrehajtó Bizottság elnöke ezzel egy időben kérje fel a nagy- közép- és kisüzemek vezetőit, az állami gazdaságok igazgatóságát hasonló intézkedések megtételére.”xv

Az intézkedés még az adott évben eredményhez vezetett, mind több munkát kereső cigány embernek tudtak munkahelyet biztosítani, és ötvenről közel hetven százalékra emelkedett az elhelyezett cigány munkakeresők aránya. A vállalatok vezetői ellen nem kellett eljárást indítani amiatt, hogy nyíltan szabotálták volna cigányok felvételét. Ugyan „minőségi kifogások” miatt időnként visszautasították kiközvetített cigányok foglalkoztatását, azonban nem cigányok esetén is éltek ezzel a lehetőséggel. Új keletű visszásságként jelentkezett, hogy mind a cigány munkakeresők, mind az üzemek részéről tapasztalható volt egyfajta „válogatás” a munkahelyet, valamint a munkaerőt illetően:

A cigányság munkába helyezését nagymértékben megnehezíti az, hogy a munkában válogatnak, olyan igényekkel lépnek fel, mely képességeiket meghaladja, vagyis a képzettségeiknek megfelelő munkát sok esetben nem fogadják el.”xvi

Ezek a minőségi kifogások főleg a testi gyengeség esetén állnak elő, amikor a vállalatok úgy látják, hogy a termelést biztosítani nem tudják a munkára közvetített dolgozókkal. […] Ezek a kifogások ezért állhatnak elő, mivel a munkaerő kínálat lehetővé teszi a vállaltoknak a munkaerőkben szinte a tetszés szerinti válogatását.”xvii

Részlet Schiffer Pál Fekete vonat c. dokumentumfilmjéből, 1970

Az 1960-as évek közepe tájára az észak-magyarországi megyében hozzávetőlegesen a cigány lakosság 30 százaléka állandó, míg 25-30 százaléka alkalmi munkaviszonyban állt. Az állandó munkaviszonnyal rendelkezők – akikről kimondottan elismerően szóltak a jelentésekben a funkcionáriusok – döntően az építőiparban, a nehéziparban és kisebb részt a mezőgazdaságban helyezkedett el. Helyzetük ugyanakkor élesen rávilágított a cigány lakosság foglalkoztatásának a legelemibb visszásságaira, mégpedig arra, hogy aluliskolázottságuk következében nagyrészt nehéz fizikai munkát végző segédmunkásként, sokszor a lakóhelyüktől távol, az ingázás, a „fekete vonat”, a munkásszállók viszontagságainak kitévexix tudtak csak elhelyezkedni.xviii  Egyúttal fontos megjegyezni, hogy azoknak, akik állandó munkaviszonnyal is rendelkeztek, érdemben nem javult az életszínvonaluk. Egy megyei jelentés számításai szerint a segédmunkásként dolgozó cigányok átlagosan 1200-1400 forintot kaptak havonta, amire még rájött a családi pótlék. Mivel azonban általában 7-8 fős családokról volt szó, ezért egy főre csupán 250 forint jutott havonta.xx A vállalatok és üzemek vezetői helyenként újfent megtagadták a cigányok alkalmazását, ismételten a rossz tapasztalatokra hivatkozva.xxi Egyúttal mind többször emelték ki a tanácsi iratokban az állandóan foglalkoztatott cigány munkavállalók erényeit, megbízhatóságát vagyis a megyei vezetés viszonylag árnyaltan tekintett a cigányságra.

A kedvezőtlen példák mellett munkaerkölcsük javulását bizonyító példák is vannak. Pl. a szerencsi járás tsz-eiben több családnak közel 500 munkaegysége volt. Az építőipari vállaltnál többen szocialistabrigád-tagok lettek, kiváló dolgozó elismerésben is részesültek. E példák bizonyítják, hogy fejlődésükben a rendszeres munka hozza a legtöbb változást.”xxii

Az állandó munkahellyel rendelkezők körében megindult a fejlődés. Anyagi erőikhez mérten viszonylag megfelelő lakásokat építenek, a lakások berendezése viszont általában szegényes […] Gyermekeiket rendszeresen járatják iskolába, maguk is igyekeznek elmaradásukat pótolni.”xxiii

Az 1960-as évek végére a nehézségek dacára a cigányság nehéziparba történő betagozása a végéhez közeledett. A pártállam megrendelésére 1971-ben néhány később emigrációba, vagy a szamizdat világába száműzött szociológus készített egy országos cigánykutatást, mely szerint a cigány férfiak foglalkoztatottsága lényegében azonos volt a nem cigány férfiakéval. Bár a nők esetében ugyanezt már nem lehetett elmondani, a cigányság teljes foglalkoztatása terén komoly előrelépések történtek ebben az időben, legalábbis a statisztikák terén. Az északi régióban – Budapest iparvidéket is maga mögé utasítva – a cigány férfiak közel 90 százaléka rendelkezett állandó munkaviszonnyal.

A tanulmány eredetileg a Zempléni Múzsa c. folyóirat 2017/2 számában jelent meg.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


i MNL OL M-KS 276. f. 91/85. ő. e.

iiBársony János: A romák sorsa az 1940-es évek második felében Magyarországon. In: Múltunk, 2008. 1. sz. 229-231. pp. Hajnáczky Tamás: Tanácsi felmérés. In: BUKSZ – Budapesti Könyvszemle, 2015. 3-4. sz. 160. p.

iii A hagyományos cigány mesterségekről bővebben lásd Erdős Kamill: A magyarországi cigányság. Törzsek nemzetségek. In: Vekerdi József (szerk.): Erdős Kamill cigánytanulmányai. Békés Megyei Tanács V. B. Cigányügyi Koordinációs Bizottság – Erkel Ferenc Múzeum, Békéscsaba, 1989. 42-53. pp. A tárgyalt időszaknál egy jóval korábbi felmérés szintén fontos adalékokkal szolgál a cigányság megélhetési forrásaihoz: Mezey Barna (szerk.): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986. 156-159. pp. Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 17-21. pp.

ivKövér Árpád: Magyarország megyéi. Borsod-Abaúj-Zemplén. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 90-103. pp.

v Borsod-Abaúj-Zemplén megye fontosabb statisztikai adatai 1956. Központi Statisztikai Hivatal Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Igazgatósága, Miskolc, 1957. 35-64. pp.

vi Hajnáczky Tamás: A szocialista korszak cigánypolitikájának mérlegéhez. In: Kritika, 2016. 3-4. sz. 24-26.

vii MNL OL M-KS 276. f. 91/85. ő. e.

viiiA „vándormadár” jelenségről Lásd bővebben: Gelléri Péter: A vándorló munkások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.

ix MNL BAZML XXIII-12a 1455/1958.

x MNL BAZML XXIII-12a 1455/1958.

xi MNL OL XXVIII-M-8 1d. vagy Nagy Pál (szerk.): Források a magyarországi cigányság történetéből (1758-1999). Emberi Erőforrások Fejlesztése Alapítvány, Gödöllő, 2011. 341. p.

xiiSághy Erna: Cigánypolitika Magyarországon az 1950-1960-as években. In: Múltunk, 2008. 1. sz. 283-286. pp.

xiii MNL BAZML XXIII-3a 243/1962.

xiv Hajnáczky Tamás: A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei cigányság helyzete a szocialista korszakban a levéltári források tükrében. In: Csengeri Piroska – Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve LIV. Herman Ottó Múzeum, Miskolc 2015. 483-495.

xv MNL BAZML XXIII-2a 58/1962.

xvi MNL BAZML XXIII-2a 61/1962.

xvii MNL BAZML XXIII-2a 61/1962.

xviii Kemény István már ebben az időszakban – az 1971-es cigány kutatás zárójelentésében – felhívta a figyelmet annak veszélyeire, hogy a cigányság döntően a segédmunkások soraiba tagozódott be: „Az iskolázatlan cigány munkaerő létszáma egyelőre gyorsan gyarapodik, és ellentendenciák még nem mutatkoznak. […] A tanulatlan munkaerőre irányuló kereslet a jövőben már nem emelkedik, hanem csökken, vagy legfeljebb változatlan marad. Ennek következtében előre láthatóm hogy már egy-két évtized múlva felesleg képződik a tanulatlan cigány munkaerőkből, és ez a felesleg elhelyezhetetlennek fog bizonyulni.” In: Kemény István: A magyarországi cigányok helyzete. In: Kemény István – Rupp Kálmán – Csalog Zsolt – Havas Gábor (szerk.): Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest, 1976. 40. p.

xix MNL BAZML XXIII-2a 71/1964.

xx MNL BAZML XXXV-1 6. dosszié

xxi„A munkába jelentkezettek jelentős része azonban munkahelyét bizonyos időszak elteltével otthagyja. Pl. az Állami Pincegazdaság abaújszántói üzemegysége 20 főt szerződtetett, akik közül öt-hat nap elteltével 16 kilépett. Miután munkájuk rendszerességére kevéssé lehet számítani, ezért nem szívesen alkalmazzák a cigány dolgozókat, és helyenként el is zárkóznak munkába állításuktól.” MNL BAZML XXXV-1 10. dosszié

Viszont még jellemző az, hogy indokolatlanul otthagyják munkahelyüket, ezért a munkaadók bizalmatlanok velük szemben. Még mindig akad olyan munkahely is, ahol teljesen elzárkóznak munkába állításuktól, nem is próbálkoznak a munka nevelő jellegével rájuk hatni. Még most is előfordul, hogy keresetüket nem tudják célszerűen felhasználni, sokszor egyesek fizetésüket elisszák, garázda magatartást tanúsítanak.” MNL BAZML XXIII-2a 79/1966.

xxii MNL BAZML XXXV-1 10. dosszié

xxiii MNL BAZML XXX-1 6. dosszié

A nyitóképen: Cigányzenészek, 1946 (Berkó Pál/Fortepan)

Facebook Kommentek