Akik „méltónak bizonyultak” a patkány megnevezésre – Az Észak-Afrikában és Közel-Keleten harcoló csehszlovák önkéntesek története

A második világháborúban mind a szövetségesek oldalán, mind a Vörös Hadsereg kötelekében harcoltak önálló csehszlovák alakulatok – égen és a földön egyaránt megküzdöttek az ellenséggel. Ide tartozott a mostani cikkben vizsgált gyalogoszászlóalj is, amely egyedüliként a frontokon harcolt 1941-ben és 1942-ben. Ráadásául nem is akár hol: Észak-Afrikában és Közel-Keleten csapott össze nemcsak németekkel és olaszokkal, hanem a kollaboráns francia erőkkel is.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Menekültekből haderőt

Miután 1939 márciusában a náci Németország megszállta Csehszlovákia cseh és morva részét és létrejött a szlovák bábállam, ezrek menekültek el az egykori kelet-közép-európai ország területéről. Az emigrálók száma a második világháború kirobbanását követően még inkább megnőtt, hiszen sokan éreztek úgy, hogy valamely Németországgal hadban álló ország oldalán bosszút állhatnak Csehszlovákia feldarabolásáért vagy talán így hozzájárulhatnak az állam újjászületéséhez. Bármi is vezérelte akár a fiatal, akár a komoly katonai vagy rendőri múlttal rendelkező cseheket, Lengyelország megszállása után az egyik fő céljuk volt a Franciaországban létrehozott, 11 400 főt számlaló 1. csehszlovák hadosztályhoz való csatlakozás. [1]

Azonban a nyugat-európai országba való eljutás igencsak körülményesnek bizonyult. Az egyik útvonal, Szlovákián és Magyarországon keresztül, a Balkánon át vezetett a francia mandátumterületnek számító Libanonba és Szíriába.[2] Viszont ez csak addig volt biztonságos, amíg Franciaország 1940 nyarán vereséget szenvedett és fegyverszünetet kötött Hitlerrel. Az 1. csehszlovák hadosztály szétesett és a levantei térségben rekedtek Angliába való eljutását tovább nehezítette Olaszország hadba lepése, amely miatt a Földközi-tenger is kiemelt hadszíntérré vált, s kevés civil kapitány merte megkockáztatni az áthajózást. Csakhogy a csehszlovákokat sürgette az idő: korántsem alaptalan félelem volt a részükről, hogy a nyugat-európai országban hatalomra kerülő Vichy-kormány előbb-utóbb internálja vagy kiadja őket Berlinnek. Ezért az 1926 óta Jeruzsálemben működő csehszlovák főkonzulátus – egyike azon kevés csehszlovák diplomáciai képviseleteknek, amelyek 1939. március 15-e után sem fejezték be a működésüket a Közel-Keleten – vezetője, Josef Miloslav Kadlec a britek segítségével megszervezte a Libanonban és Szíriában élő csehszlovákok evakuációját. 1940. június 29-én 12 brit teherautó bevonult Bejrútba, ahol már hetek óta gyülekeztek a menekültek – bármiféle bonyodalom nélkül mintegy 206 férfit (47 tisztet) és három nőt elszállítottak a palesztinai asz-Szumaríja táborba.[3] Ép időben: 1940. augusztus 9-én jött az utasítás a Vichy-kormánytól, hogy a mandátum területen tartózkodó csehek és lengyelek nem léphetik át a határt, minden határsértőt tartóztassanak le és adják át a németeknek.

Amikor július végén Edvard Beneš és Halifax brit külügyminiszter közötti tárgyalások sikerrel végződtek és London ideiglenes kormányként ismerte el a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, azonnal megindult a szervezkedés egy önálló csehszlovák alakulat felállítására.[4] Már szeptemberben 327 önkéntes jelentkezett jelentkezett önkéntesnek. A csehszlovák katonai misszió vezetője Ondrej Mézl tábornok – akinek a háború alatt Andrej Gak volt a fedőneve – felelt a létrehozásért és a britekkel való kapcsolattartásért. Miután elhárultak az utolsó akadályok, 1940. október 28-án, a Csehszlovák Köztársaság 22. születésnapján, felállították a 11. csehszlovák gyalogoszászlóalj – kelet nevű katonai kontingenst, amely esetében a megnevezés abból származott, hogy az emigráns kormány 10 zászlóaljat kívánt felállítani Nagy-Britanniában. Az ünnepélyes felvonuláson a helyi zsidó szervezetek, rabbik, jeruzsálemi püspökség tagjai éppúgy részt vettek, mint a lengyel kontingensek képviselői és a brit adminisztráció tagjai. A zászlóalj négy lövész- és egy kisegítőszázadból tevődött össze. Parancsnoknak Karel Klapálek alezredest nevezték ki, aki szintén Magyarországon keresztül jutott el a Levantéba, de először a csendőrség elfogta és egy ideig toloncházban tartottak fogva.[5] Ezzel párhuzamosan, az újabb cseh és szlovák önkéntesek számára, Josef Koreš ezredes vezetésével létrehoztak egy kiképző központot (Czechoslovak Training Depot – East) is .[6]

Átesve a tűzkeresztségen

A britek a csehszlovák katonákat legelőször a Jerikó mellett húzódó sivatagba küldték további kiképzésre. Ám hiába teljesítettek jól, a brit főparancsnokság az alacsony létszámra hivatkozva még mindig nem merte éles helyzetben bevetni a 11. gyalogoszászlóaljat. Ezért inkább 1941 elején – a lengyelekkel együtt – az Alexandria környékén létrehozott, közel tízezer hadifoglyot számláló táborokat őrizték. Miután újabb menekültek érkeztek a Szovjetunióból – a lengyeleket segítő csehszlovák katonákat 1939 szeptemberében fogták el a szovjetek Kelet-Lengyelországban, majd internálták őket – a kontingens létszáma 759 főre duzzadt fel, ebből 150-en tisztek voltak. Könnyű tüzérségi eszközökkel, Bren-géppuskákkal és Bren Gun Carrier tankettákkal szerelték fel a zászlóaljat és a 23. brit gyalogosdandár alá rendelték, hogy az egyiptomi-líbiai határon lévő bázisok és repülőtereket védelmezzék. [7]

Bár eredetileg a 11. csehszlovák gyalogoszászlóaljat bevetették volna a Csatabárd (Battleaxe) hadművelet során, de az utolsó pillanatban visszavonták őket – így viszont elkerülték a megsemmisülést, mert a helyükre érkezett brit egységek rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek a kudarccal végződő támadás után. [8] Ehelyett a Kelet-Mediterráneumba küldték őket, ahol a britek pozíciója súlyosan megrendült 1941 nyarán. A nacionalista és a tengelyhatalmakkal szövetséget kereső katonatisztek puccsát követően sem stabilizálódott a helyzet Irakban; a fasiszta hatalmakkal szövetséget kereső Iránban egyre mélyült válság, amely végül augusztusban egy közös brit-szovjet katonai megszálláshoz vezetett;  Levantében egyre súlyosabbá váltak a harcok a De Gaulle vezette Szabad Francia Erő és a Vichy-kormányhoz hű csapatok között. London számára csakhamar szükségessé vált a levantei helyzet rendezése, főleg, hogy az ott elhelyezkedő repülőterek megkaparintásával a tengelyhatalmak légierejének hatótávolságába kerültek volna a palesztinai és Perzsa-öböl menti bázisok, illetve fontos kőolajipari létesítmények.

 

Ezért a 11. csehszlovák gyalogoszászlóaljat szintén bevetették a libanoni és szíriai harcok során, ahol átestek a tűzkeresztségen. Sőt, ironikus módon nem kizárólag franciákkal csaptak össze, hanem saját honfitársaikkal is – a Levantéban harcoló francia Idegenlégió soraiban csehek és szlovákok is akadtak, akik évekkel korábban azért csatlakoztak, hogy a németek ellen harcolhassanak. A zászlóalj július 6-án elszenvedte az első emberveszteségét, amikor húsz év körül Jiří Haas közlegénnyel egy a tábori konyhába becsapódó tüzérségi gránát végzett.[9] Miután július 14-én a szövetségesek megállapodtak a helyi francia erőkkel a fegyverletételről és a szabad elvonulásról, az Idegenlégióban harcoló csehek és szlovák átjelentkeztek a 11. gyalogoszászlóaljba, ahol tárt karokkal fogadták őket. Csakhogy a forró nyári klíma és betegségek (450-en kaptak maláriát vagy sárgaságot) következtében ismét csak őrző-védő feladatokat láttak el olyan szíriai városokban, mint Aleppó, Homsz, Palmüra. Sőt, nem egyszer előfordult, hogy a helyi arabok és kurdok közötti különböző vitákat – magántulajdontól kezdve, vízfelhasználásokon át egészen a nőkkel kapcsolatos összetűzésekig bezárólag – kellett elsimítaniuk.

A morálnak az sem segített, hogy egyre több konfliktus alakult ki a brit és a csehszlovák vezetés között. Mézl tábornok ugyanis azt akarta, hogy Nagy-Britanniába küldjék az alakulatot, de Claude John Eyre Auchinleck főparancsnok a szeptember 2-án kelt levelében a hajók hiányára és az „értékes egység pótlásának nehézségeire” hivatkozva elutasította a kérést.[10] Azonban miután a zászlóalj harci lázban égő tagjainak a tudomására jutott, hogy ki akarják vonni őket, ezért néhányan a dezertálás mellett döntöttek. Szeptember 20-án 24 csehszlovák katona elkötött egy Chevrolet teherautót és elindultak Iránba, hogy felajánlják szolgálataikat a Vörös Hadseregnek. Bár eljutottak Tebrizbe és a szovjet vezetéssel is tárgyaltak, de végül a szovjetek átadták őket a Teheránban lévő csehszlovák katonai attasénak – a katonai bíróság 8–12 hónapra ítélte a dezertőröket, de Beneš révén amnesztiába részesültek és visszatérhettek az egységbe,igaz, már csak a nagy harcok után.[11]

„Megbújt patkányok” kifüstölése

A dezertálás híre csakhamar eljutott a brit főparancsnokságra is, ahol már aggódni kezdtek a 11. gyalogoszászlóalj jövője miatt. Auckinleck személyen felkereste Klapáleket és feltette neki a kérdést: Ciprus vagy a front? A cseh ezredes erre azt válaszolta, hogy „Cipruson nincsenek harcok, hát akkor mit keresnénk mi ott”? Auckinleck erre csak mosolyogva annyit felelt: All right![12]. Négy nappal később már úton voltak a líbiai Tobruk felé.

A 11. gyalogoszászlóalj 1941. október 22-én érkezett meg a líbiai kikötővárosba, ahol már várták őket a brit, ausztrál, indiai és a lengyel csapatok, hogy közösen megszervezzék a település védelmét. A második, harmadik és negyedik századot a Tobruk körül húzódó Vörös Vonalnak a nyugati, hat kilométeres szakaszára, közvetlenül a Dernába vezető út mellé küldték – az első századot viszont meghagyták tartaléknak a Kék Vonalon.  A feljegyzések szerint a csehszlovákok a következő felszereléssel rendelkeztek: 551 karabély, 84 nehéz és könnyűgépuska (Bren, Lewis, Schwarzlose, Vicker stb.), 34 géppisztoly (Thomspon), 30 gránátvető és aknavető, 30 páncéltörő puska, valamint 6 tanketta és 44 különböző szállítójármű.[13] A csehszlovákokkal szemben az olaszok Brescia nevű 27. gyalogoshadosztály ásta be magát.

A Tobruknál harcoló 11. gyalogoszászlóalj katonáiról szóló 2008-as cseh film előzetese.

Az első hetekben többnyire kisebb tűzharcok és tüzérségi párbajok zajlottak felek a között – és azok is elsősorban éjszaka. Tobruknál az első csehszlovák hősi halott Leo Gutfreund volt, aki egy október 30-i aknatűzben vesztette az életét. November 21-én a csehszlovákok a lengyelekkel együtt megrohamozták a 69-es magaslati dombot, de azt csak második alkalommal, a december 10-i roham során sikerült elfoglalni és a csehszlovák zászlót kitűzni. Veszteségük összesen 14 halott és 81 sebesült volt. Ahogyan a többi Tobruknál harcoló egység, a 11. csehszlovák gyalogoszászlóalj is „kiérdemelte azt az elismerést”, hogy felvehette a  tengelyhatalmak propagandája által használt „tobruki patkányok” megnevezését.

A hősiességük, a mérsékelt veszteségeik és a készülődő újabb német-olasz támadás ellenére 1942 elején visszarendelték őket. Április 7-én ismét Palesztinában kötöttek ki, és a Jerikó melletti táborokba újabb és újabb önkéntesek érkeztek – így a csehszlovák katonák száma 1325-re nőtt. Pár hétnyi bizonytalanság után Mézl tábornok és a britek végül a teljes újjászervezés mellett döntöttek: május 22-én a 11. gyalogoszászlóaljból létrehozták a 200. csehszlovák könnyű légvédelmi tüzérezred – keletet. Ez immáron három zászlóaljból (500., 501. és 502.) állt és  légvédelmi fegyverekkel (40 mm-es Bofors) látták el, s a harctéri parancsnok továbbra is Klapálek maradt.  Legelőször a zászlóaljakat külön-külön vetették be. Az 500. Haifát és az olajipari infrastruktúrát, az 501. Bejrútot védte, miközben az 502. számára további kiképzést rendeltek el.[14]

Meghurcolva és rehabilitálva

Végül az észak-afrikai front alakulása miatt ismét Tobrukba küldték a 200. tüzérezredet: 1942 decemberétől látták el a város légvédelmét. Bár a Krétáról felszálló német gépek miatt többször fújtak riadót, a legsúlyosabb Lutfwaffe-támadásra 1943. január 20-án került sor. A források szerint öt repülőgép közelítette meg a várost – a csehszlovák légvédelem igazoltan egy Junkers Ju-88-at szedett le de a visszaemlékezések szerint a többi repülőgép sem úszta meg sértetlenül. Ellenben a Közel-Keleten harcoló csehszlovákok elszenvedték az utolsó háborús veszteségüket: a bombázásban meghalt Josef Vystrčil önkéntes, illetve többen súlyosan megsérültek.[15]

Ezután a csehszlovákok több észak-afrikai és közel-keleti harcban már nem vettek részt. A 200. tüzérezredet visszavonták Egyiptomba, feloszlatták és 1322 katonát Mauretania fedélzetén elszállítottak Liverpoolba. Augusztus 18-án Beneš személyes fogadta az egykori ezred tagjait és a csehszlovák háborús kereszttel tüntette ki őket. A legtöbben csatlakoztak az 1. független csehszlovák páncélos dandárhoz, akik majd a normandiai partraszállás után Franciaországban harcoltak tovább. Ennek ellenére néhányan – főleg az egészségügyisek, adminisztratív stáb és közel 100 katona – Egyiptomban és Palesztinában, maradtak.

A cikk végén szükséges kitérni a Tobruknál harcolt tisztek utóételére is. Lényegében azok jártak jól, akik nem tértek vissza a háború után Csehszlovákiába vagy időben, még az 1948-as kommunista hatalomátvétel előtt elhagyták a kelet-közép-európai országot. Többek között Ondrej Mézl tábornok is az emigráció mellett döntött, és Egyesült Államokban érte utol a halál 1968-ban. Viszont, akik Csehszlovákiában maradtak, azok közül csak néhánynak sikerült katonai karriert befutnia – de ők is leginkább katonai akadémián tanítottak vagy kiképzésekben segédkeztek. Ugyanakkor gyakorlatilag senki nem akadt, aki következmények nélkül átvészelte volna a kommunisták hatalomra kerülését és a rendszer konszolidációját: a tobruki patkányokat „jobb esetben” csak elbocsátották vagy kényszernyugdíjazták, rosszabb eseteben viszont a kommunista propaganda „imperialisták ügynökeinek” titulálták, akiket aztán letartóztattak, bíróság elé citáltak és több évnyi börtönre ítéltek.

Így járt a 11. gyalogoszászlóalj főparancsnoka, Klapálek is. Hiába harcolt 1944-től a Szovjetunióban felállított 1. csehszlovák hadtestben és vonult be fehér lovon Prágába 1945. május 17-én, a kommunisták egyáltalán nem bízták meg benne. Annak dacára sem, hogy a cseh/szlovák történetírás szerint központi szerepe volt a „dicsőséges február” nevű puccsban – az időközben tábornoknak kinevezett Klapálek semlegesítette a hadsereget. Belépett a Csehszlovákia Kommunista Pártjába is , de így sem kerülhette el, hogy a közel-keleti és nyugati kapcsolatai miatt csakhamar a hatóságok célkeresztjébe kerüljön: 1952. november 20-án letartóztatták, 1953-ban megfosztották párttagságától, 1954-ben a katonai bíróság a „Kassai kormányprogram szabotálása”, a nyugati határ „védtelensége” és „ellenséges elemek beültetése a Néphadsereg soraiba” miatt hat év börtönre ítélték. Lényegében Zsukov és Konyev marsall, illetve a feltörekvő Hruscsov közbenjárására engedték szabadon 1956 áprilisában, visszaadták a rendfokozatát, de a teljes rehabilitációjára csak 1968-ban került sor. A prágai tavasz alatt kitüntették, engedélyezték az önéletrajzi könyvének megjelenését és dokumentumfilmet forgattak a 11. zászlóaljról.[16]

Klapálek abból a szempontból még a szerencsés kivételnek számított, akinek érdemeit legalább az életében elismerték. Ugyanis a legtöbb tiszt – köztük a parancsnokhelyettes, Karel Střelka – esetében várni kellett a rehabilitációra. Václav Havel 1991-ben posztumusz kitüntette a 11. gyalogoszászlóalj és 200. tüzérezred egykori tagjait: mégpedig a tiszteletükre alapított tobruki kereszt medállal.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen részlet a 2008-as Tobruk cím filmből (Wikimedia Commons)

Jegyzetek és felhasznált források:

[1] Emmert, František: Češi u Tobruku. Vyšehrad, 2008. 17.

[2] Bővebben  a cseh menekültek magyarországi sorsáról lásd: Miklós Dániel: Cseh menekültek Magyarországon. In: György Sándor – Hajnáczky Tamás – Kanyó Ferenc (szerk.): Történelmi útvesztők: Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból II. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018. 299–308.

[3] Emmert, i.m. 17.

[4] Bencsik Péter (szerk.): Csehszlovákia története dokumentumokban .Napvilág Kiadó, Budapest, 2016. 175– 176.

[5] Miklós, i.m. 301.

[6] Brod, Toman: Tobruk Krysy. Naše vojsko, Praha, 2008. 49.

[7] Emmert, i.m. 23.

[8] Československý odboj na Středním Východě a v Africe. URL: http://hartmann.valka.cz/udalostiww2/czwestcp/strvych/index.htm

[9] Emmert, i.m. 25.

[10] Československý odboj na Středním Východě a v Africe.

[11] Emmert, i.m. 187–188.

[12] Československý odboj na Středním Východě a v Africe.

[13] Brod, i.m. 124.

[14] Emmert, i.m. 30.

[15] Brod, i.m. 183.

[16] Láník, Jaroslav – Čaplovič, Miloslav – Rajlich, Jiří:  Vojenské osobnosti československého odboje 1939-1945. Vojenský historický ústav Praha – Vojenský historický ústav Bratislava, Praha, 2005, 133–134.